Az érzelmi kommunikáció 5 szintje

Az érzelmi kommunikáció 5 szintje

Kapcsolataink sikeres működtetésében a kommunikációnak döntő szerepe van: a boldog, érzelmileg kiegyensúlyozott kapcsolatok egyik ismérve, hogy tagjaik képesek mélyebb szinteken kommunikálni egymással. De mit is jelent mélyebben kommunikálni?

Általában 5 szint valamelyikén kapcsolódunk a körülöttünk lévő emberekhez. Mindegyik szint egy-egy lépés a személyiségünk, énünk középpontja felé. Minél mélyebb szintekbe engedünk valakinek bepillantást, annál bensőségesebbé válik a kapcsolat kettőnk között.

1. A Sablonok Szintje

Ezen a szinten alig mondunk el valamit magunkról, inkább csak udvariassági sablonmondatok, kérdések mögé bújunk. „Mi újság?”, „Rossz időnk van” és hasonlók. Az így induló beszélgetés általában rövid, felszínes és személytelen. Akik ezen a szinten kommunikálnak, hamar frusztráltnak érezhetik magukat, kapcsolatukat pedig könnyen üresnek és hűvösnek élhetik meg, az igazi találkozások elmaradnak.

2. A Tények

Az udvariassági mondatokhoz hasonlóan könnyen elbújhatunk másokról mondott tények mögé is. „A szomszéd éppen… A kollégám képzeld…” Ehhez sem kell kitárulkoznunk a másik előtt, így a beszélgetésünk maradhat távolságtartó, tárgyilagos. Miért jó ez nekünk? A kommunikációnk így biztonságos maradhat. Nem kell megmutatnunk magunkat, nem leszünk sebezhetőek és így minimalizáljuk a csalódás, esetleg elutasítás lehetőségét is.

3. Ötletek És Vélemények

Ez a személyes megnyílás első lépése. Itt kezdünk kiadni valamit abból, ami a sajátunk, ami csak ránk jellemző, ami egy kis darabka belőlünk. „Arra gondoltam mi lenne, ha most … Az én álláspontom szerint… Azt gondolom, hogy …” Ezen a ponton általában megállunk, és figyeljük a partnerünk reakcióit. „Egy véleményen vagyunk? Ő is így vélekedik a témáról?”

Ha jól fogadja kezdeti és óvatos önfeltárulkozásunkat, akkor meghívjuk az intimitásnak egy következő szintjére, ahol már azt is elmondhatjuk, hogy miként érezzük magunkat, mik a nehézségeink és örömeink

4. Az Érzelmek

Ez már igazán rólunk szól, mint egyéniségekről, mint személyekről. Ehhez már szükségünk van egy adag bátorságra és biztonságra is. Bátorságra ahhoz, hogy megmutassam a belső világomat és biztonságra, hogy tudjam, lehetek bátor. Az érzelmeink megkülönböztetnek bennünket minden más embertől, ezek igazán a mieink, és csak ránk jellemzők. Ezen a szinten mély, őszinte, nyílt beszélgetések valósulhatnak meg, amelyekben rácsodálkozhatunk a másik ember különlegességére, különbözőségére, vagy éppen a hasonló fájdalmainkra és közös örömeinkre.

5. A Vágyak És Az Intim Kommunikáció Szintje

Aki ezen a szinten megnyílik, az felvállalja a sebezhetőség kockázatát is. Megélésének mély rétegeit tárja fel a másik személy előtt. Mindez kizárólag biztonságos légkörben, kölcsönös elfogadásban történhet meg, s a kapcsolat erősödését is magával hozza a találkozás. Azok a párok, akik megtanulták a kommunikáció eme művészetét, sokkal elégedettebbek és boldogabbak a kapcsolataikban. Természetesen nem lehet és nem is kell folyton a legmélyebb szinten kommunikálnunk egymással. A kiegyensúlyozott és a kapcsolatukkal elégedett párok képesek arra, hogy nyitottak legyenek a világ felé, de  tudjanak befelé fordulni is, és a vágyak, érzések szintjén kommunikálni.

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Trianon a transzgenerációs mintáinkban is megjelenik

Trianon a transzgenerációs mintáinkban is megjelenik

A családterápiás munka során nem okokat és felelősöket keresünk, hanem azzal a szemlélettel közelítünk a megoldások felé, hogy miként tudnak családtagok együtt változni, közösen létrehozni egy újabb, a korábbinál jobb minőséget. A családfafeldolgozás általában a közös munka része. Itt sokszor előkerülhetnek a trianonihoz hasonló történelmi hatások, tragédiák (vagy épp erőforrások) a különböző viselkedésminták hátterében.

A jelenben megjelenő nehézségeknek nem okai vannak, hanem története – legalábbis a rendszerszemléletű családterápia szerint. Hogyan alakult így a jelen, mi vezetett ide, ahol most tartunk? Miként lehetne új történeteket magunkévá tenni? – ezekre a kérdésekre keresik a választ a terápiában. S hogy hogyan kapcsolódik mindehhez Trianon?

A nagyszülők történetei befolyásolnak minket

A család érzéseiben, a családi közösséggel együtt tovább élhet mindaz, amit Trianon jelentett nagyszüleink, őseink számára, s ez a mi jelenünkre is kihat. Talán nem is izolálható, saját érzésekről van szó, hanem néhány generációval korábban előforduló kapcsolódásokról: gyász, szomorúság és hatalmas erőforrás állhat például egymás mellett.

Terápiás munkám során egy segítséget kérő családdal dolgoztam együtt. Visszaemlékezéseikből kiderült, hogy a nagyszülők történeteiből ma már csak két dologra emlékeznek: a bennük élő mély fájdalomra és arra, hogy „mégis itt vagyunk”. Mindez konkrét történetek nélkül elég megfoghatatlannak tűnik. Mégis mélyen beléjük égett az elbeszélésekből megismert háborúk fájdalma, a bizonytalanság, a távol került rokonoktól vett búcsú jelentette hiány és szomorúság.

A múlt árnya jelenünkön

Különbözőek vagyunk, más-más batyut hordozunk magunkkal, s nincs ez másként egy házaspár esetében sem. Eltérő származási családból jövünk, más történetekkel, más szokásokkal. Míg esetleg az egyik fél a „saját bőrén” tapasztalta meg Trianon hatásait, a másik inkább csak történelemkönyvekből és kutatásokból ismeri a történetet. Ez érdekes helyzeteket szülhet.

A korábban említett, terápiára jelentkező pár jelenében Trianonból már csak a jéghegy csúcsa látszódik: az érintett családból érkező férj narratívája az lett, hogy „érdemes mindig a legrosszabbra felkészülni, és ha valami jobb jön, akkor örülhetünk”. Ő gyerekkorában azt tanulta meg, hogy az élet kiszámíthatatlan, azt sem tudni, holnap melyik országhoz fogunk tartozni. A kívülálló feleség számára ez inkább negatív szemléletnek tűnik és nyomasztóan éli meg, örökös pesszimizmusnak tartja ezt a hozzáállást. De nem is erre panaszkodik igazán.

„A férjem állandóan a rokonaival foglalkozik”- hangoztatja. Ez akár elismerésre méltó is lehetne, de a hanglejtés inkább számokérést üzen. A szemrehányás mögött rejtett igény húzódik meg: „töltsünk több időt együtt és figyelj rám, kérlek!” De mi van a férfi oldalán?

Biztonságra törekvés mindenáron

A férj viselkedésének kulcsa a családi örökség, ami generációról generációra tovább él benne. Felmenői azt élték át, hogy a családot szétszakította Trianon, majd kis időre újra együtt lehettek. Háborúk jöttek-mentek. Nem lehetett tudni, hogy látom-e a szeretett személyeket újra. Ő már nem élte át mindezt, ám a családi történetekben „a nagyszülők mellett ülve” sokat hallott róla.

Így alakult ki benne az érzés, hogy nem lehet tudni, mit hoz a holnap.  Ezért a családi kötelékek ápolása számára fontosabb, hiszen bizonytalan, meddig vannak még ott egymásnak. Ezért sok időt szán távolabbi családtagjaira is, holott több figyelmet igényelnének azok, akik mellette élnek. Ez azért lehetséges, mert gyerekként folyton azt látta és hallotta (a családi történetekből), hogy aki messzebb van, elveszhet, ezzel szemben a vele élők mindig elérhetőek maradnak. Annyira beárnyékolta ez a tudás a jelenét, hogy fel sem tűnt neki – párja több figyelmet és törődést igényelne. 

Érdekes megnézni, hogyan jelenik meg ugyanez a biztonságra törekvés élete más területein. Vállalkozása nehezen növekszik, mert inkább nem kockáztat, a biztosra megy, holott sok lehetősége lenne a fejlődésre. Óvatos, hiszen a családi örökségből az maradt meg számára, hogy vigyázni kell nagyon, mert nem tudni, mit hoz a jövő.

Miként lehet erőforrás egy trauma?

A családterápiás személetben igyekszünk megkeresni a pozitívumokat. A cél az, hogy a párok a saját erőforrásaikra támaszkodva tudják megoldani a problémáikat. Mit jelent ez a fent leírt esetben?

A kérdés az, hogy egy másik oldalról hogyan néz ki Trianon családi öröksége. Ha a párok beszélgetnek, meghallják a másikat, máris közelebb kerülhetnek egymás megértéshez. Immár nem düh társul ahhoz, hogy készüljünk a legrosszabbra és minden rokont végig kell látogatni, amint van egy kis időnk – hanem mélységes megértés és együttérzés.

Ha kimondhatóvá válnak a történetek és érzések, akkor az is felfedezhető, hogy a tágabb család szeretete érték, csakúgy, mint a feléjük irányuló gondoskodó szeretet. Sőt, az is felfedezhető, hogy a jelenben a félelem és kiszolgáltatottság-érzés már nem indokolt. Nagyon fontos látni, milyen hosszú ideig meghatározták a magyarok mindennapjait ezek az érzések.

Ugyanezek az események más szemszögből nézve még erőforrássá is válhatnak. Ha tovább keresgélünk, akkor előbukkannak a családi anekdotákból azok a szereplők, akikre hősökként tekint a családi legendárium. Előkerülhetnek szétszakított szerelmesek, akik mégis családdá lettek és újrakezdték az életüket az anyaországon túl. (Majd amikor lehetőségük volt, kockáztattak és ma már Magyarországon élnek.)

Ebből a szemszögből nézve az is kiviláglik, hogy akadtak olyan családi szereplők, akik mertek kockáztatni, és végül boldog életet éltek. Ott van továbbá erőforrásként a család szeretete és az összetartozás megtartó, támogató ereje. Felismerhetővé válik, hogy a legfontosabb ott van mellettem – és ő kell az első legyen a számomra, aztán együtt figyelhetünk mindenki másra is.

A családi történetekben jelen vannak a pozitívumok is, a hősök, a túlélés és megküzdés receptjei. Ha nem ebből a nézőpontból hallottuk őket, akkor természetes, hogy a negatív oldal él velünk, viszont ha sokat keresgélünk magunkban, megkérdőjelezzük a gondolkodásunkat és az erőforrást kereső szemüvegünket vesszük fel, akkor pozitív szemléletmódot kialakítva a jövőnket is előnyösen befolyásolhatjuk.

Kiemelt kép forrása: Pixabay

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Tisztellek, mert meghallgatlak – valódi együttműködés a párkapcsolatban

Tisztellek, mert meghallgatlak – valódi együttműködés a párkapcsolatban

Tisztelet, kérés, meghallgatás – ezen kifejezések talán minden ember számára egy kicsit mást jelentenek, viszont kultúránként, országonként is van általánosan megfogalmazható, mindenki számára jól érhető nyelvezete annak a fajta kommunikációnak, ahol a felek számára a kapcsolódás, együttélés kényelmes és kiegyensúlyozott lehet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy mennyire egyszerű és apró figyelmességek szükségesek ahhoz, hogy a másik tisztelve, szeretve, megbecsülve érezze magát. Mindez igaz a munkahelyi, baráti és párkapcsolati kommunikációra is. Ennek a nulladik lépése a hallgatás – vagy még inkább a meghallgatás.

Nem varázslat!

Először meg kell értenünk, hogy mit szeretne a másik fél mondani. Ehhez végig kell hallgatnunk, még ha nehéz is, vagy úgy véljük, hogy mi már tudjuk, mit szeretne. A legjobb szó erre a fajta működésünkre a vélelem, hiszen nem tudunk gondolatolvasni, nem látunk a másik fejébe. A családokkal való munkában mintha mégis azt fedezném fel, hogy sokan próbálkoznak ezt a csodás képességet megszerezni, sőt, azt mondják, hogy már meg is szerezték…

Úgy tűnik, mintha nehéz lenne időt, energiát szánni a mellettünk élőre és odafigyelni rá, szótlanul.

A figyelemre való képesség

Nem szólni nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalónk, vagy nem fontos, amit a másik mond. A testtartásunk, arckifejezésünk is kommunikál, szavak nélkül is képesek vagyunk felelni. Ennek a módszernek az előnye, hogy a másik fél el tudja mondani, ami számára fontos, amit üzenni szeretne, és nem kell nekünk kitalálni, mit is akar valójában. Azonnali tanácsadás helyett többet nyújthatunk azzal, ha együttérzünk, esetleg tovább kérdezünk, hogy a kapcsolat és a megértés még erősebb legyen közöttünk.

Önmagunk megosztása

A tisztelet kifejezésének másik módja, ha mi beszélünk magunkról, megosztjuk magunkat a másikkal. Ez is azt üzeni, hogy fontos vagy számomra annyira, hogy tőmondatok helyett inkább elmeséljem, ami bennem van. Sokkal könnyebb fogadni azt a beszélgetést, ahol a másik fél azonnal megtisztel a bizalmával és veszi a fáradságot, hogy átgondolja, amit mondani szeretne és ezt csomagolva adja át. Ajándékainkat is át lehetne adni csomagolás nélkül, mégis igyekszünk azt feldíszíteni, vonzóvá és elfogadhatóvá tenni. Egy átgondolt kérés, kérdés, beszélgetés nyitánya is sokkal vonzóbb, mint egy összecsapott e-mail a kollégától, egy tőmondat a főnöktől vagy egy utasítás a páromtól.

Virágnyelv helyett

Miért kellene a sok éve mellettünk dolgozó kollégához is virágnyelven szólni vagy a páromhoz körmondatokban beszélni, ha már negyven éve együtt élünk? – hangzik el a kérdés a családterápiás találkozásokon. A válasz az, hogy nem kell virágnyelven szólni és költői körmondatokra sincs szükség. Egy kedves tanárom gyakran ismételt mondata jut eszembe, aki azt mondta, hogy csinálhatunk bármit, de ne lepődjünk meg a következményein. Tehát ne csodálkozzunk azon, ha a munkatárs, beosztott rosszul fogja elvégezni a feladatot, mert  kevés információt osztottunk meg vele. Azon se lepődjünk meg, ha a kíméletlen kommunikációnk a környezetünkben feszültséget okoz, a feszültség pedig eltávolodást vagy éppen betegséget eredményez.

Jó ez így neked?

Érdemes lehet inkább megvizsgálni, hogy mennyire működnek a leegyszerűsített, másikat figyelembe nem vevő fordulatok, olyanok, mint az utasítás, parancsolás, erőből kommunikálás. Mondhatnánk ilyenkor, hogy miért változtassunk, ha eddig működött? Érdemes elgondolkodni rajta:

megkérdeztem valaha a mellettem lévőt, hogy ez jó-e így neki?

Ha nem is mondta soha, hogy ez kényelmetlen, fájó számára, adta-e ennek valahogyan jelét?

Teszteljük magunkat!

Azt is megvizsgálhatjuk, hogy fordított helyzetben nekünk milyen érzés, ha velünk osztanak meg félinformációkat, minket utasítanak, nekünk parancsolnak, esetleg folyton ki akarják találni vagy megmondani, hogy éppen mit gondolunk. Az úgynevezett széktechnikát is alkalmazhatjuk, hogy jobban együtt tudjunk érezni: beleülhetünk a másik ember székébe, s megpróbálhatjuk átélni, hogy milyen érzések lehetnek benne, hogyan néz ki a világ, az események, a kettőnk között lévő kapcsolat az ő nézőpontjából.

Ha a másik nem beszél…

Persze nem könnyű annak a helyzete sem, akit soha nem kérdeztek meg arról, hogyan érzi magát, mi van benne, mi foglalkoztatja és mindig csak utasításokat kapott, tőmondatokban beszéltek hozzá. Számára nehéz lehet megfogalmazni a vágyait, szükségleteit, hiszen soha nem volt rá kíváncsi senki, így most tehetetlenül és szótlanul állhat a nyitottság, tisztelet és odafigyelés előtt. Viszont ha már van rálátása arra, hogy ez neki nehéz, és felismeri azt, hogy ezzel az attitűddel másokat megajándékozhat és szerethet, akkor lassan és fokozatosan képes lehet egyre jobban szeretni önmagát és a körülötte élőket.

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Az ébredéstől a lefekvésig – szerepeink sokszínűsége

Az ébredéstől a lefekvésig – szerepeink sokszínűsége

A minket körülvevő kultúra határozza meg, hogy társas helyzetekben milyen szerepelvárásoknak kell – vagy kellene – megfelelnünk. De mi történik, ha túl sok szerepben vagyunk jelen, vagy nem érezzük bennük jól magunkat?

Az elvárások történetileg ugyan változóak, de egy-egy közösségben mindig egészen világosak. Ezek a szerepek adnak számunkra keretet, egyfajta koordinátarendszert. A mi közép-európai kultúránkban például egy fiatal egyetemista nagyjából tudja, hogy az egyetem után milyen szerepekben kell helytállnia, a környezete hogyan tekint rá, körülbelül mikor tud majd családot alapítani… Ugyanígy: egy édesapa vagy édesanya Magyaroroszágon joggal feltételezheti, hogy a társadalom nagyobbik része elismeri és támogatni fogja a szerepében való helytállásban.

Idealista elvárások

Mindannyian magunkkal hozzuk kapcsolatainkba az elképzelést az ideális szerepviselkedésről – ezt a származási családunkban, illetve tágabb szocializációs környezetünkben tanultunk meg. A fiatalok például sokat gondolkodnak arról, hogy milyen az ideális feleség vagy férj. Ezekkel az elvárásokkal aztán a párválasztáskor sokat kell küzdeniük: a mindennapi életükben szerepkonfliktusok keletkeznek, mert a többféle elvárás ütközhet egymással. Ha túl sok szerepben akarjuk látni a jövendőbelit, akkor nagyon könnyen hosszú időre egyedül maradhatunk, mivel a sok elvárásnak nagyon nehéz megfelelni.

A választáson túl

A választáson túl gondolhatja azt egy férj, hogy a családon belül csak az ő feladata lehet a pénzkeresés, a házimunka, a bevásárlás – és ő így biztosítja a felesége számára, hogy csak az anyai szerepre kelljen figyelnie.  Ez talán első olvasásra nagyon idillinek tűnik. Viszont a párterápiára érkező család már nem idilli állapotnak élte ezt meg. A feleség azt érezte, hogy a férje nem engedi őt a házimunkához, mert „nem olyan ügyes, mint az anyósa”. Sőt, hiába szeretett volna dolgozni és alkotni a feleség, a férje ezt sem engedte, mivel az ő szerepfelfogásában az ilyesmi nem lehet a nő dolga. Hiába akar jót a párjának, ha az a szerep, amit a nőnek szánt, nem az övé, ha az nem komfortos számára, akkor csak konfliktust fog szülni a tisztázatlan szereposztás.

Ha nem formáljuk át ezeket az elvárásokat, akkor minden kapcsolatunkban hasonló konfliktusokat fognak okozni. Mindenesetre érdemes újra és újra átgondolni, milyen elvárásokat támasztunk a másik, illetve magunk felé. Ezek a szereposztások valóban fontosak nekünk – vagy csak teherként nehezednek a saját és a mellettünk élő életére? 

Mi történik, ha saját magunkkal kerülünk szerepkonfliktusba?

A családi élet természetes velejárói a szerepkonfliktusok. Tipikus példája ennek a nagyszülői szerep. Sokszor mondják a párterápiás találkozásokon, hogy a nagyszülők mindent megengednek az unokáknak. „Bezzeg, amikor én voltam gyerek”- hangzik a már felnőtt férfi szájából a szemrehányó mondat. A nagyszülőt megkérdezve viszont kiderül, hogy nem annyira egyszerű a történet, mint ahogyan kívülről látszik. Ő folyamatos feszültségben él, mert maga sem tudja, melyik szerepben van éppen; szigorú keretek között kell tartania a kisunokát, ahogy korábban a saját gyerekeit nevelte – vagy ellenkezőleg, lágy szívű, megengedő és irgalmas attitűddel kényeztesse őt? A mindenkiben jelen lévő feszültéséget a család közösen tudja feloldani azzal, ha tisztázzák a határokat, szerepeket és nevelési elveket. Az biztos, hogy megengedő és határokat szabó nevelésre egyaránt szüksége van a gyeremeknek. Nem mondjuk meg, pontosan hogyan „kell” felosztani ezeket a szerepeket – az a fontos, hogy az adott család számára a legjobb legyen. 

Akár a házastársi, akár a szülőtársi szerepkörben, vagy éppen a szülő-gyermek, vagy a testvér kapcsolatban, de egy személy önmagában is megélhet szerepkonfliktust, amikor egyidejűleg többféle szerepet kellene betöltenie. Egy családi vállalkozásban vagy munkahelyen is lehet valaki egyszerre testvér és beosztott, vagy főnök és apa egy személyben. Olykor viszont döntenie kell, hogy melyiket válassza. A döntés pedig mindig valami mellett történik és benne van a lemondás fájdalma is.

Biológiai szerepeink

A családban az együttélés során észrevétlenül tanulunk el több szerepet is, átéljük, hogy adott helyzetben kitől mit várnak el. A születéstől fogva újabb és újabb szerepeket kell elsajátítson az ember, aszerint, hogy milyen helyzetekbe, kapcsolatokba kerül. Megszületik, s az első, amit a környezet észlel, amihez azonnal igazodik, hogy milyen nemű. Ez a többi szerepet is befolyásoló szerep. Egy sor biológiai adottság: hormonműködés és egyéb szomatikus eltérések… A biológiai szerep meghatározza azt, hogy egy tanárnő más, mint egy férfi tanár. Egy női sportoló másban jó, mint egy férfi. Ezt követik aztán a további szerepek: a szüleim fia, vagy épp lánya vagyok, a húgom nővére, a mellettünk élő úr szomszédja, valakinek az osztálytársa, a párom férje, az unokák nagymamája…

Egy napunk szerepei

Valamennyi kapcsolati formában más és más elvárásokkal találkozunk, amelyekhez a kiegyensúlyozott viszony érdekében megpróbálunk alkalmazkodni. Ennek érdekében rendelkezésre állnak a szerepkészleteink. Szerepeink listáját számba is vehetjük, hogy lássuk, miről is van szó. Összeszámolhatjuk, hogy a reggeli ébredéstől kezdve a lefekvésig mennyi szerepben kell helytállnunk; talán mi magunk is meglepődünk majd, ha korábban nem foglalkoztunk ezzel a témával. Segíthet ennek áttekintésében, ha a szerpeinket egy tortaként jelenítjük meg. Azt is vizsgálhatjuk, hogy melyik tortaszelet áll hozzánk a legközelebb, és melyiktől szabadulnánk meg legszívesebben.

Ha a szereprepertoár gazdag és sokszínű, akkor ezek között a viselkedési módok között válogathatunk, ha pedig szegényes, akkor lehetőségünk van újakat elsajátítani, vagy épp megválni azoktól, amelyek számunkra nem kényelmesek. 

Így a társas kapcsolataink tanulópályaként is szolgálnak, amennyiben tudatosan figyeljük magunkat és a társunkat. Minderre egész életünkön át lehetőségünk van, hiszen mindig jönnek új helyzetek, újfajta kapcsolatok, újabb és újabb kulturális közegekbe kerülünk. Az, aki nyitottan figyel az adott kapcsolati kultúrára, és kész a további fejlődésre, az az otthonról hozott viselkedési mintákat változtatni, bővíteni vagy éppen elhagyni, az egyre rugalmasabbá válik és egyre nyitottabb lesz a világra és környezetére.

Persze a szerepviselkedést átszínezik a saját egyéni adottságok, így soha nem fogunk két ugyanolyan viselkedéssel, reakcióval találkozni, így a magunk és mások számára is folyamatosan újdonságokkal és meglepetésekkel szolgálhatunk.

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Mit tegyünk, hogy üzenetünk valóban célba érjen?

Mit tegyünk, hogy üzenetünk valóban célba érjen?

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy valami nagyon fontos volt a számunkra, valamit szerettünk volna elérni, de úgy éreztük, mások akadályoznak ebben, vagy legalábbis nem támogatnak. Az is előfordulhatott, hogy ilyenkor dühösek lettünk ezekre az emberekre, önzőnek tartottuk őket. Ők pedig hasonlóan reagáltak: legtöbbször ugyanolyan indulatot vagy sértettséget, megbántottságot éreztek, mint mi.

A kommunikációnk feltételez egy adót és egy vevőt is; magában foglalja azt a feltételt, hogy az adó és a vevő kapcsolatban vannak egymással. A jel célba juttatásához pedig egy közvetítő közegre van szükség, amiben a jelrendszert mindkét fél érti. Egy nyelvet beszélünk – tehát a jelrendszerünk ugyanaz. Vagy mégsem?

Mit tehetünk azért, hogy üzeneteink célba érjenek?

Mintha mégsem lenne olyan egyértelmű a nyelvezet. A minap egy kedves ismerősöm feltette a kérdést, hogy miként tudnánk jobban kommunikálni, mire van szükségünk ahhoz, hogy a konfliktusainkat szebben, jobban tudjuk kezelni? Mivel különbözőek vagyunk, mindnyájunknak egyéni válasza is lehet. Ugyanakkor léteznek általános készségek is, amelyek elsajátíthatóak és gyakorolhatóak.

Az erőszakmentes kommunikáció három mondatban: „Mindenki arra törekszik, hogy megszerezze vagy megkapja azt, amire szüksége van. Valamennyien jobban járunk, ha ezt a másik emberrel együttműködve tesszük.  Mindenki felismerheti belső erejét és képességeit, és azokat a saját és mások javára fordíthatja, ha együttérző megértéssel fordulnak felé.”

Megszokásból kommunikálunk

Sokszor nem is áll szándékunkban, hogy erőszakosan beszéljünk, szavainkkal mégis gyakran késztetünk másokat védekezésre. Néha csupán kérni szeretnénk valamit, beszélgetőpartnereink azonban meglepően reagálnak, és megbántva érzik magukat. Ennek oka, hogy megszokásból kommunikálunk, és gyakran nem is vesszük észre, hogy szavaink nincsenek kapcsolatban sem a saját, sem a beszélgetőparünk érzéseivel. Az együttműködő kommunikáció segítségével viszont minden párbeszédben felismerjük a másik ember szavai mögött a mélyen rejlő szükségleteket, amelyek magyarázatot adhatnak a váratlan reakciókra, a védekezésre. Vagyis tudunk kapcsolódni a másikhoz, képesek vagyunk együttérzően viselkedni.

Az „együttérzés” négy eleme

Az „együttérzés” négy elemből épül fel. Ez az a négy terület, amelyekre tudatosan kell figyelnünk ahhoz, hogy kommunikációnk őszinte és tiszta legyen. Ezek a területek: az ítélkezésmentes megfigyelés, az érzések pontos kifejezése, a szükségletek beazonosítása, valamint a kérések, változtatási igények konkrét megfogalmazása.

Ítélkezés nélkül

Először megfigyeljük, mi történik az adott helyzetben, mások mi olyasmit tesznek, vagy épp mit nem tesznek, ami érint minket. Ezt közölhetjük a másikkal: „Azt beszéltük meg, hogy 8 órára hazajössz, de 9-kor érkeztél haza”. Fontos, hogy ítélkezésmentesen fogalmazzunk, csak a tényeket közöljük. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a másikban milyen érzések vannak, mi történhetett vele. A „durva nyitás” eltávolítja egymástól a beszélgetőpartnereket, védekezést és dacot szül. A második lépés, hogy kifejezzük a bennünk keletkezett érzéseket: „Csalódott vagyok, szomorú vagyok, el vagyok keseredve, dühös vagyok.” (Mindig a saját nevünkben beszéljünk, ahelyett hogy olyan fordulatokkal élnénk, mint például „Az ember ilyenkor úgy érzi…”) Ezután mondjuk el, milyen szükségletek kapcsolódnak az érzésekhez: „Számomra fontos, hogy pontosan tudjak érkezni a megbeszélt találkozóra.”

„Szeretnék figyelmet kapni tőled, és amikor megfeledkezel egy megbeszélt időpontról, akkor szomorú vagyok.”

Hogyan fogalmazzuk meg kéréseinket?

Figyeljünk tehát arra, hogy a saját nevünkben beszéljünk, vagyis ne a másikra mutogassunk, pl.: „Csalódott vagyok, mert nem figyelsz rám”. Ez a mondat a másik hibáztatását tartalmazza, holott a csalódottságom az én érzésem.

Ugyanaz az esemény más és más érzéseket is kiválthat. Ha a szívem mélyén nem akarok időben odaérni egy találkozóra, akkor a párom késése miatt nem leszek csalódott és dühös, hanem örülök, hogy lemondhatom a találkozót. Az esemény ugyanaz, csak az én érzéseim mások. Bárhogy alakul is a kérésünk, konkrétnak és világosnak kell lennie: „Kérlek, legközelebb gyere haza a megbeszélt időpontban!”

Tehát először lássuk meg, mi történik, majd fejezzük ki az érzéseinket szigorúan magunkról beszélve, aztán fejezzük ki a szükségleteinket és konkrétan fogalmazzuk meg a kérést. Ha így teszünk, akkor az üzeneteink célba érnek – és ekkor már elmondhatjuk azt, hogy valóban egy nyelvet beszélünk.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…