A család külső és belső határainak jelentősége a polgárosodással lett egyre nagyobb. Hogy miért? Mert ezek mentén tudnak a családtagok egymáshoz kapcsolódni: a családi döntéshozók a többi családtaghoz vagy a gyerekek a szülőkhöz. Kifelé a határok megnyilvánulhatnak többféleképpen: akár úgy is, hogy mindig nyitva áll az ajtó, hozzánk bárki betérhet. Vagy éppen ellenkezőleg: azért nincs tévé otthon, mert nem akarnak minden információt beengedni.

A legfontosabb, hogy a határok mentén mindenki jól érezze magát, és a családtagok szükség esetén újra tudják tervezni azokat. Nem véletlen, hogy szükség van újításra, hiszen megvan az ideje, amikor a szülő és csecsemő szimbiózisban létezik, míg a későbbiekben a gyermek függetlenedésével inkább a leválás kerül előtérbe. A párkapcsolatokban is szükség van a „mi” érzésre, amikor azt érezzük, hogy a szívünk is egyszerre dobban, de helye van a külön tevékenységeknek, saját hobbiknak is.

Minden család más és más, ebből következően különböző módon rendezik be az életüket. Ha átlépjük a küszöböt, akkor az adott ház szabályait kell betartanunk; a munkahelyre érve is más irányelveket követünk, mint az otthonunkban. Az Egyesült Államokban olyannyira védve vannak ezek a határok, hogy a hívatlan vendéget fegyverrel is távol lehet tartani. Észak-európai országokban pedig bevett szokás, hogy éttermekben találkoznak az emberek, és nem egymás lakásán.

Családnév és ajtócsapkodás

A határok szimbolikus formája a családnév viselése, viszont ez sem mindig elég.  Fontos lehet, hogy kit tartunk számon a család részeként. Ki az, akinek mindenképp ott kell lennie például egy esküvőn és kinek nem. A belső határok kevesebb embert érintenek, viszont nagyon fontosak. Vannak családok, ahol kopognak, mielőtt benyitnak egy ajtón, és van, ahol a gyermek is bármikor bemehet akár a szülői hálószobába is. A vita közben becsapott ajtó is egyfajta határkijelölés. Azt is jelentheti, hogy le van zárva a vita, már nem vagyok rád kíváncsi, vagy legalább az ajtó megvéd tőled.

A határtalanság megbetegíthet

Léteznek láthatatlan határok. Ilyen például az, mit beszélnek meg a szülők a gyerek előtt, és mi az, amibe már nem vonják bele. Vannak családok, ahol az a jellemző, hogy mindent megosztanak velük, máshol a fiatalok nagyobb autonómiát kapnak. Nincs recept, kinek mi a jó, az egészséges határok változhatnak. Ha a szülőnek például megnyugtató válasz a gyerektől, hogy „majd jövök”, akkor ez egy működő rendszer. Ha viszont a gyermek olyannyira bevonódott, hogy nem tudja megemészteni, amit hall, és ennek fizikai tünetei jelentkeznek, akkor a határokon változtatni kell.

Nemek szerint is differenciálhat a család, így elképzelhető, hogy vannak csak női tevékenységek és csak férfi feladatok, ez ahhoz szükséges, hogy a gyerekek saját nemi identitása megszilárduljon. Ha nincs differenciálás, akkor a családtagok tanulhatnak is az ellenkező nemű felektől, és új kompetenciákat szerezhetnek.

A határok elválasztanak és össze is kötnek. Az a legjobb, ha tisztában vagyunk saját és mások korlátaival. Ideális esetben ezek a választóvonalak egy adott élethelyzetben rugalmasak és áteresztőek, máskor pedig erősek és megvédenek. Ha megvannak a határok, akkor észlelhető, mi mentén tudunk kapcsolódni egymáshoz, s így tudunk értékes kapcsolatokat kialakítani.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu