A MILÁNÓI CSALÁDTERÁPIÁS ISKOLA

RENDSZERSZEMLÉLETŰ MEGKÖZELÍTÉS ÉS A VÁLTOZÁS DINAMIKÁJA

A családterápia világában egyre többet hallani a Milánói családterápiás iskoláról, amelynek elmélete és gyakorlata évtizedek óta fontos viszonyítási pontot jelent a rendszerszemléletű család- és párterápiás megközelítések sorában. Ez a megközelítés – amit gyakran Milánói modell néven is emlegetnek – az 1970-es években alakult ki Olaszországban, és elsősorban Mara Selvini Palazzoli, Luigi Boscolo, Gianfranco Cecchin és Giuliana Prata nevéhez fűződik. A Milánói családterápiás iskola központi fogalmai a hipotézisalkotás, a cirkuláris kérdezés (circular questioning) és a semlegesség, amelyek együttesen határozzák meg a terapeuta munkájának főbb irányelveit. Ezen elvek hatására a családtagok közötti kapcsolatrendszerre és kommunikációra fókuszáló szemlélet mára a családterápia meghatározó irányzatává vált szerte a világon.

A Milánói iskola sajátossága, hogy a terapeuta nem csupán megfigyeli a családtagok interakcióit, hanem interjútechnikáival aktívan alakítja is azokat, lehetővé téve, hogy a családtagok új nézőpontból lássák önmagukat és a kapcsolódási mintáikat. A rendszerszemlélet (systemic approach) azt kívánja, hogy ne egyéni kórlélektanban gondolkodjunk, hanem a családi hálózat egészét tekintsük a problémák és a megoldások központi terepének. A Milánói családterápiás modell azzal az állítással dolgozik, hogy a családnak – és általában minden emberi kapcsolati rendszernek – megvan a maga szabályszerűsége, és a terapeutának ezeknek a szabályoknak a feltérképezésén keresztül van lehetősége támogatni a változást.

TÖRTÉNETI HÁTTÉR ÉS KULTÚRTÖRTÉNETI KONTEXTUS

A Milánói családterápiás iskola a hetvenes évek Olaszországában jött létre, egy olyan időszakban, amikor a pszichoterápia több különböző irányzata is hatni kezdett egymásra Európában és Észak-Amerikában. A korábbi pszichoanalitikus orientációjú terápiákkal szemben egyre többen hangoztatták annak szükségességét, hogy ne (csak) a kliens belső világára koncentráljunk, hanem a környezetével való interakcióit is emeljük be a terápiás térbe. A Milánói iskola úttörői – főként Selvini Palazzoli és Boscolo – kezdetben a súlyos étkezési zavarokkal küzdő páciensekkel kapcsolatos terápiás tapasztalataikból indultak ki; hamar felismerték, hogy a családtagok közötti kapcsolati mintázatok jelentős szerepet játszanak a tünetek fennmaradásában vagy éppen enyhülésében (Selvini Palazzoli, Boscolo, Cecchin & Prata, 1978).

A Milánói modell kidolgozói azt tapasztalták, hogy nem elég kizárólag a „tünethordozóra” összpontosítani, mivel a tünet sok esetben egy olyan családi rendszerben jön létre, amelyben a kommunikáció és a szabályok sajátos, olykor ellentmondásos módon vannak jelen. Ezért dolgozták ki a rendszerszemlélet keretében azt a terápiás stratégiát, amelyben a terapeuta komplex módon nyúl a családi háló elemeihez: hipotéziseket alkot a probléma lehetséges funkcióiról, majd a terápiás üléseken cirkuláris kérdezéssel és semleges attitűddel tárja fel a család belső logikáját.

A MILÁNÓI CSALÁDTERÁPIÁS ISKOLA KÖZPONTI FOGALMAI

A Milánói modell elméleti és gyakorlati rendszerét három kulcsfogalommal lehet a leginkább megközelíteni. Ezek a hipotézisalkotás, a cirkuláris kérdezés és a semlegesség olyan alappillérek, amelyek a terapeuta szemléletmódját és módszertani lépéseit egyaránt meghatározzák.

A hipotézisalkotás a terapeuta munkájának egyik legfontosabb lépése. A család első interjúja (vagy akár már az első telefonbeszélgetés) során a terapeuta elkezdi kialakítani kezdeti feltevéseit arról, hogy miként működik a család rendszere, milyen szabályok és milyen rejtett kommunikációs minták lehetnek a tünet hátterében. Ezek a hipotézisek soha nem merev állítások, hanem rugalmasan alakítható „munkaeszközök”, amelyeket minden ülésen tovább lehet pontosítani vagy akár teljesen újragondolni.

A cirkuláris kérdezés (circular questioning) olyan interjútechnika, amelynek révén a terapeuta nem csupán egy-egy családtag szubjektív nézőpontját fürkészi, hanem a tagok közötti kapcsolat rendszerét igyekszik feltérképezni. Például nem egyszerűen azt kérdezi, hogy „Mit gondolsz a testvéred viselkedéséről?”, hanem inkább úgy fogalmaz: „Mit gondol szerinted a testvéred arról, amit az édesanyád mondott rólad a múlt alkalommal?” Ez a körkörös, indirekt kérdezési mód egyre összetettebb információkat mozgat meg, és elősegíti, hogy a családtagok is többféle nézőponttal találkozzanak. A cirkuláris kérdezés így nemcsak információgyűjtés, hanem maga is beavatkozás: segít a családnak újraértelmezni saját történeteit, és felfedezni olyan kapcsolódási szálakat, amelyek eddig rejtve maradtak (Selvini Palazzoli, Boscolo, Cecchin & Prata, 1980).

A semlegesség a terapeuta attitűdjét jelöli. A Milánói iskola elve szerint a terapeutának kerülnie kell, hogy bármelyik családtag oldalára álljon, vagy hogy saját értékrendjéből kiindulva minősítse a családi helyzetet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a terapeuta érzelemmentes vagy „rideg” lenne. Sokkal inkább azt, hogy empatikusan, de ítélkezés nélkül fordul a család minden tagja felé, és figyel arra, hogy a terápiás folyamatban mindenki kifejezhesse a maga igazságát. A semlegesség ad teret annak, hogy a családtagok között valódi dialógus alakuljon ki, s hogy egyikük se érezze magát alárendelt vagy bűnbak szerepbe kényszerített helyzetben (Cecchin, 1987).

A RENDSZERSZEMLÉLET ÉS AZ INTERVENCIÓ FOLYAMATA

A Milánói családterápiás megközelítés nem véletlenül kerül be számos pszichoterápiás képzés anyagába is, hiszen jó mintát ad arra, hogyan lehet a család egészét bevonni a terápiás munkába, és miként lehet megtörni a diszfunkcionális mintázatokat. A terapeuta – gyakran coterapeutával vagy esetleg egy kisebb szakmai csapattal együtt – olyan légkört teremt, amelyben a családtagok nyugodtan, biztonságban érezhetik magukat, és kíváncsivá válhatnak a többi családtag belső világára. Ebben a folyamatban a kulcs a kíváncsiság és az interakciók feltérképezése, amelyet a terapeuták mindvégig fenntartanak.

Az ülések gyakran videofelvételekkel zajlottak (vagy zajlanak ma is), hogy a szakmai csapat később visszanézhesse, elemezhesse az interakciókat, és finomítsa a hipotézisalkotás folyamatait. A későbbi fázisban a terapeuta konkrét ajánlásokat vagy „paradoxonra épülő feladatokat” is adhat a családtagoknak, például javasolhat egy meghatározott viselkedési kísérletet vagy épp ellenkezőleg, arra kérheti a családtagokat, hogy tudatosan tartsák fenn a kritikus interakciót meghatározott ideig. Ezek a paradox intervenciók gyakran elvezetnek a probléma újrakeretezéséhez, és lehetővé teszik, hogy a család megtörje az eddig ismétlődő (olykor látszólag „beragadt”) ciklusokat.

A MILÁNÓI ISKOLA HATÁSA ÉS TOVÁBBÉLÉSE A MODERN CSALÁDTERÁPIÁBAN

A Milánói családterápiás iskola jelentősége ma is megkérdőjelezhetetlen, hiszen számos mai család- és párterápiás irányzat merít a cirkuláris kérdezés és a rendszerszemlélet módszertanából. Noha az eredeti milánói csapat időközben külön utakon is folytatta munkáját – például Boscolo és Cecchin az Egyesült Államokban is tanított és dolgozott, Selvini Palazzoli pedig tovább fejlesztette az anorexiával és bulimiával küzdő páciensek kezelésének módszertanát –, a Milánói modell szemlélete és a terápiás praxisban alkalmazott technikái azóta is alapvető referenciapontot jelentenek a rendszerszemléletű szakemberek számára.

A Milánói iskola hatása egyre inkább érezhető a családterápia oktatásában, ahol a diákok már nem csupán elméleti síkon találkoznak a körkörös kérdezés, a hipotézisalkotás és a semlegesség fogalmaival, hanem gyakorlati szemináriumok során sajátítják el a módszer sarokköveit. Ezenfelül a modern családok szerkezetének változásai – például a mozaikcsaládok és az interkulturális kapcsolatok gyakoribbá válása – még inkább rávilágítanak arra, milyen hasznos szemléleti bázis a Milánói iskola által kidolgozott rugalmas, kíváncsi és ítéletmentes hozzáállás.

TUDOMÁNYOS HÁTTÉR ÉS KUTATÁSI EREDMÉNYEK

A Milánói iskola által képviselt rendszerszemlélet számos nemzetközi kutatásban is megjelenik. Különböző tanulmányok készültek arról, hogy a cirkuláris kérdezés módszere miként tudja elősegíteni a gyermekvédelmi rendszerben dolgozó szakemberek munkáját, vagy hogy a hypothézisalkotás milyen mértékben javítja a terapeuta hatékonyságát a családi szerepek és hatalmi viszonyok feltárásában. Több összehasonlító vizsgálat is rámutatott arra, hogy a milánói típusú megközelítés nagy előnye a rugalmasság és a folyamatos reflexió, ami lehetővé teszi, hogy a terapeuta ne ragaszkodjon merev protokollokhoz, hanem a család szükségleteihez illeszkedjen (Cecchin, 1987).

Az eredeti Milánói csapat által kiadott publikációk – mint például a Paradox and Counterparadox (Selvini Palazzoli, Boscolo, Cecchin & Prata, 1978) – nagy visszhangot váltottak ki a szakmai világban. Ezek a művek nemcsak elméleti magyarázatot nyújtottak, hanem bőséges esetleírásokat is tartalmaztak, megmutatva, hogyan működik a gyakorlatban a paradox intervenció, vagy miként lehet egy anorexiával küzdő fiatal esetében a családi kontextus feltárásával és átrendezésével segíteni a gyógyulást.

ALKALMAZÁSI TERÜLETEK

A Milánói családterápiás iskola megközelítését sokféle problémával küzdő családok és párok esetében lehet eredményesen alkalmazni. A klasszikus anorexia és bulimia esetei mellett kiválóan működik krízishelyzeteknél, például válás vagy összeköltözés előtt álló családtagok támogatásában, illetve olyan családoknál is hatékony, ahol pszichoszomatikus tünetek vagy épp magatartásproblémák jelentkeznek valamelyik családtag részéről. A Milánói modellben alkalmazott paradox intervenciók és a cirkuláris kérdezés különösen eredményesnek bizonyultak ott, ahol a családtagok már számos más módszert kipróbáltak, de azok nem hoztak áttörő eredményt.

Szintén izgalmas lehetőség a Milánói iskola elveinek bevonása a szervezetfejlesztés területén. Mivel a szervezeti struktúrák is hasonlóan viselkednek, mint a család, sok szervezetfejlesztő és vállalati tanácsadó merít a cirkuláris kérdezés és a rendszerszemlélet eszköztárából, amikor a cégek belső működési rendszereinek javításán dolgozik.

A TERAPEUTA SZEMLÉLETE ÉS AZ ETIKAI KÉRDÉSEK

Az ítélkezésmentes és semleges hozzáállás megköveteli, hogy a terapeuta mindvégig reflektáljon saját előfeltevéseire, sőt a családi rendszerrel való találkozás során kialakuló érzéseire is. Ez a fajta önreflexió megelőzi, hogy a terapeuta akaratlanul is állást foglaljon a családban meglévő konfliktusokban. Ráadásul a Milánói családterápiás iskola felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelv és a kommunikáció módja önmagában is formálja a valóságérzékelést. A terapeuta úgy lesz képes hatékonyan dolgozni, ha tisztában van a saját szavaival kifejezett „üzeneteivel”, és gondosan megválasztja a kérdésfeltevés módjait.

Etikai szempontból a semlegesség és a nyitottság azt is magában hordozza, hogy a terapeutának folyamatosan ügyelnie kell arra, milyen hatást gyakorol a családtagok közötti dinamika alakulására. A cél nem az, hogy a család középpontjába ő maga kerüljön, hanem hogy a

családtagok közösen tárjanak fel új, rejtett mintákat, s ezáltal belső erőforrásaikra építve maguk találjanak frissebb, rugalmasabb megoldásokat.

KONKLÚZIÓ ÉS KIÚT A RÉGI MINTÁKBÓL

A Milánói családterápiás iskola szemlélete és módszertana – beleértve a hipotézisalkotást, a cirkuláris kérdezést és a semlegesség elvét – példát mutat arra, hogyan lehetséges a családot mint egészet bevonni a terápiás munkába, és miként lehet újrapozicionálni az eddig kimondatlan vagy elhallgatott érzéseket és vélekedéseket. Az a helyzet, amelyben a családtagok érdemi eszmecserét folytathatnak, és rálátnak a korábbi kapcsolati mintákra, egyben kiutat is mutat a régi, gyakran romboló mechanizmusokból.

Mivel a rendszerszemléletű családterápia a család minden tagját érintő változást tartja szem előtt, a Milánói iskola módszerei számos területen alkalmazhatók a modern társadalomban – legyen szó klasszikus családterápiáról, párkapcsolati problémák megoldásáról vagy akár szervezetfejlesztési projektekben való közreműködésről. A legnagyobb értéke mégis talán abban rejlik, hogy a kommunikációt és a kapcsolatok rendszerét állítja a figyelem középpontjába, lehetőséget kínálva a családtagoknak, hogy újradefiniálják közös történeteiket, és ezzel új minőséget vigyenek a mindennapi életükbe.

A Milánói családterápiás iskola tehát nem csupán egy terápiás technikakészlet: egy sajátos látásmód, amely a változást a családi interakciókban, a közös gondolkodásban és az egymás iránti kíváncsiság újrafelfedezésében találja meg. Ha a modern családterápiát keressük, és szeretnénk megérteni, hogyan működik a család rendszere, akkor az olasz gyökerű, de nemzetközivé vált Milánói modell rengeteg inspirációt és gyakorlati fogódzót nyújthat a szakembereknek és a családoknak egyaránt.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Cecchin, G. (1987). Hypothesizing, circularity, neutrality revisited: An invitation to curiosity. Family Process, 26(4), 405–413.

Selvini Palazzoli, M., Boscolo, L., Cecchin, G., & Prata, G. (1978). Paradox and Counterparadox: A New Model in the Therapy of the Family in Schizophrenic Transaction. New York: Aronson.

Selvini Palazzoli, M., Boscolo, L., Cecchin, G., & Prata, G. (1980). Hypothesizing-circularity-neutrality: Three guidelines for the conductor of the session. Family Process, 19(1), 3–12.

Dobrai Zoltán