Amikor az alkoholizmusról beszélünk, a figyelem szinte mindig a függő személyre irányul. Az ő harcáról, az ő betegségéről, az ő felépüléséről van szó. De mi van a társsal? Azzal a feleséggel vagy férjjel, aki nap mint nap éli át a megszegett ígéretek, a remény és a csalódás fájdalmas hullámvasútját? Aki egyedül marad a felelősséggel, a szégyennel és a szüntelen szorongással. Az alkoholista mellett élni csendes, láthatatlan szenvedés, amely lassan felemészti az ember lelkét. Ebben a helyzetben gyakran kialakul egy speciális állapot, a társfüggőség vagy kodependencia, amely nem jellemhiba, hanem egy tanult túlélési stratégia, amiből azonban van kiút.
A társfüggőség egy diszfunkcionális segítő szindróma. A társfüggő partner élete és önértékelése egyre inkább a függő személy köré kezd szerveződni. A fő célja, a küldetése a másik „megmentése”, kontrollálása lesz. A saját igényei, vágyai, barátai, hobbijai lassan háttérbe szorulnak, majd teljesen el is tűnnek. Az ő napja akörül forog, hogy a párja ivott-e vagy sem, hol van, mikor jön haza. Folyamatosan figyeli az alkoholfogyasztást, dugdossa az italokat, miközben a külvilág felé mentegeti, leplezi a partnere viselkedését, hazudik a főnökének vagy a rokonoknak. Mélyen legbelül felelősnek érzi magát a másik ivásáért, és azt gondolja: „Ha én jobb partner lennék, ha türelmesebb lennék, ha jobban szeretném, akkor biztosan abbahagyná.”
Ez a „megmentő” szerep azonban csapda. Miközben a társfüggő partner a legjobb szándékkal cselekszik, valójában éppen a probléma fennmaradását segíti elő azzal, hogy leveszi a felelősséget a függő válláról. Ez a dinamika mindkét felet egyre mélyebbre húzza: a függő tovább iszik, mert a következmények egy részét a társa viseli helyette, a társfüggő pedig egyre jobban kimerül és elveszíti önmagát ebben a reménytelen küzdelemben.
A párterápia, vagy akár az egyéni konzultáció a társfüggő partner számára nem arról szól, hogy újabb trükköket tanuljon a másik megváltoztatására. Épp ellenkezőleg: a fókusz végre rá, a saját jóllétére és mentális egészségére helyeződik. A terápia legfontosabb célja az egészséges határok kialakítása. Megtanulni kimondani: „Nem vagyok hajlandó hazudni érted.”, „Nem fogom eltakarítani a romokat utánad.”, „Én felelős vagyok a saját boldogságomért, te pedig a tiédért.” Ez a folyamat rendkívül nehéz, hiszen szembe kell nézni a tehetetlenséggel: azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a partnerünk függőségét nem tudjuk kontrollálni, a józanodás az ő döntése kell, hogy legyen. A terápia segít elengedni a megmentő szerepet, és újra felfedezni a saját életet, a saját szükségleteket. Megerősíti a partnert abban, hogy joga van a nyugalomhoz és a boldogsághoz, függetlenül attól, hogy a társa elindul-e a felépülés útján.
Dobrai Zoltán
mentálhigiénés szakember, pszichodráma asszisztens, mediátor,
rendszerszemléletű pár-és családterápia szupervízióval
Ha érdeklődsz a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozz fel hírlevelemre.
Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhetsz, inspirálódhatsz, segítségre lelhetsz…