+36-30-4419-855 hello@dobraizoltan.hu
A gondoskodó szeretet is okozhat válságot – rejtett családi örökségeink

A gondoskodó szeretet is okozhat válságot – rejtett családi örökségeink

A párokkal és családokkal való munka során kiemelt fontosságú módszer a múltra, családfára való visszatekintés. Sokszor nem is gondolnánk, mennyi kincsre – vagy felesleges, nehéz terhekre – találhatunk, amikor a felmenőink élettörténetét vázoljuk fel a saját szempontunkból. Hogyan járulhat hozzá a gondoskodó szeretet egy családi válsághoz?

Önmagában, ha valaki gondoskodó, azt a környezet és a társadalom pozitívnak ítéli meg és elismeri. Ha pedig egy férfi teszi mindezt, azt különösképpen értékeljük, hisz jellemzően úgy tartják, ez amolyan női tulajdonság. Amikor egy férjnek egyértelmű, hogy sokat dolgozik, anyagi biztonságot teremt a családjának, részt vesz a gyereknevelésben és a házimunkában is aktívan jelen van, azt elismerésre méltónak látjuk, és nem értjük, hogy miért hullott szét a házassága, hiszen „ő egy olyan jó ember”.

Együtt is működni kell

A családokkal való munkában inkább rendszerben tekintünk a párokra. Azt keressük, hogy együtt mire képesek, közösen mit hoznak létre: a pár együtt, a gyerekekkel és a hozzájuk közel álló személyekkel. A feleség szépen neveli a gyerekeket, és úgy tűnik, hogy nagyon jól megvannak együtt. Az ő számára a kapcsolat elején nagyon megnyugtató és vonzó volt a férfi stabilitása és odaadó szeretete. Majd az évek múlásával egyre kevésbé értékelte, hogy a párja szinte édesapaként óvja és támogatja őt. Ilyen esetekben csodálkoznak rá a rokonok és a baráti kör, hogy mi történt velük, hiszen olyan szép pár voltak.  

Ám a feleség inkább szabadságra vágyna, önállóságra, hiszen olyan családban nőtt fel, ahol nem kapott támogatást, nem volt igazán kihez kötődnie. Nem tanulta meg elfogadni a gondoskodó szeretetet, számára idegen az, hogy ő mindent megkap. A gyermekkori hiányt töltötte be a kapcsolatuk elején a segítő és határozott férfi, akiben meg lehet bízni, aki támogató, s aki mellett nem kell dönteni nagy dolgokban. Az asszonynak nincs forgatókönyve arra, hogyan kell jól lenni ebben a légkörben. Ahhoz szokott hozzá, hogy minden bizonytalan és kiszámíthatatlan: a férfiak jöttek-mentek az életükben, hiszen az édesanyja sem tudott biztonságosan kötődni. A férj pedig egy olyan apa mellett nőtt fel, aki szintén minden anyagi támogatást megadott a családjának, igaz őt alig látták. Azon már tudott változtatni, hogy több időt töltsön a családjával, viszont a túlvédő, gondoskodó attitűdöt nem tudja levetkőzni. Miért is tenné, hiszen ezért őt a társadalom elismeri. 

Átformálható örökség

A változás lehetősége ott van mindenki számára. A kérdés sokszor az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni az árát. Az évtizedek vagy generációk örökségét nem tudjuk átformálni egyik napról a másikra. A változás sok fáradtsággal, idővel és fájdalommal is járhat. A régi, berögzült és biztonságos működéseket feladni akár félelmetes, riasztó és kiszolgáltatott is lehet.

Általános jelenség, hogy amíg nem vagyunk gödörben, addig inkább elodázzuk a változást. Viszont nem érdemes megvárni a legmélyét, mert onnan nehezebb kimászni. Bátorságra és kitartásra van szükség a változáshoz. Sok beszélgetéssel, a múlt feldolgozásával, tudatossággal és akár segítségkéréssel új egyensúly jöhet létre a kapcsolatban és az életünkben.

Nem mindegy, hogy rombol vagy épít!

Az említett eset kapcsán a férj, átdolgozva és felismerve családi örökségeit, képes lehet változtatni a túlvédő és mindig gondoskodó hozzáállásán. Ehhez szüksége van arra a biztonságra, hogy tudja, felesége nem fogja elhagyni, és szereti akkor is, ha nem áll mellette óvó, féltő gondoskodással minden pillanatban: akkor is visszatér hozzá, ha ő szabadon engedi. A feleség pedig rádöbbenthet, hogy nem kell a korábbi családi viszonyokat megismételnie az életében. Dönthet másképpen is, hiszen ő nem a saját édesanyja. Felismerheti magát mindenkitől szabad, felnőtt személyként. Felfedezheti, hogy a párja szeretete elfogadható, és együtt meríthetnek a kiszámíthatatlan és változó múltból, ami most spontaneitásként, kreativitásként és játékosság formájában jelenhet meg a kapcsolatukban. Így erőforrássá válhat mindaz, ami eddig romboló volt számukra.

Megtanulható, hogy úgy szeressük a másikat, ahogyan neki erre szüksége van. Azon a nyelven szóljunk hozzá, amit ő ért, és el is tud fogadni. Így formálhatunk a nehézségekből lehetőséget és a kapcsolatot szétfeszítő erőből hidakat egymás felé.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Titok a családban

Titok a családban

Egyszer talán eljön annak is az ideje, hogy fel lehet tárni egy titok tartalmát. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne a családtagoknak magánélete, intim szférája, és azt sem jelenti, hogy a gyerek naplójába szabad beleolvasni vagy a másik telefonján matatni. De akkor mi is az a titok?

A kapcsolaterősítő titok

A titok egyrészt a családi határokról és a kommunikációról szól, aminek mentén szövetségek és alrendszerek jönnek létre. Vannak, akik ismerik a titkot, és vannak, akik nem. A szülők tudják, hogy miről van szó, így náluk lehet a kontroll a gyerekekkel szemben. Ezzel erősítik házassági szövetségüket, és megkülönböztetik a gyerekeket önmaguktól. „Ez a mi titkunk” – mondja a nagyi az unokának, és máris közelebb került a szeretett személyhez. Viszont a titok adott esetben ki is zárhat, például, ha az egyik szülő titkos találkozókat szervez a gyermekével, akkor a másik fél máris kirekesztve érzi magát. A születésnapi meglepetés ünnep viszont csak egy kis időre zár ki, valamilyen nagyobb jó érdekében.

Titok a szőnyeg alatt

Vannak olyan családi tabuk, amiket jó mélyen el szoktak rejteni, vagy legalábbis a szőnyeg alá seperni, mert ott kevésbé látszódnak. Persze ezek az idő múlásával így is elkezdenek erjedni, mint valami ottfelejtett étel. Ekkor már kerülgetni kell őket, ami senkinek nem kényelmes. Ez olyan esetekben szokott előfordulni, amikor a családnak szüksége van arra, hogy kicsit szem elől tévessze a témát. Még nincsenek készen a titok felfedésére, időre van szükségük a szembenézéshez – ezek természetes emberi reakciók. Mindez csak akkor válik veszélyessé egy család számára, ha hosszú évekig rejtegetnek valamilyen témát, és ez a titok megmerevedik. Ekkor ugyanis betegségek „tünetek” formájában jelez, és a család része lesz.

Egy ide nem illő „családtag”

A rendszer megmutatja, hogy itt egy ide nem illő „családtag”, amivel kezdenünk kell valamit. A titoknak ilyen formán lehet identitásformáló ereje is. Amiről nincs elég információnk, azt a fantáziánkkal egészítjük ki, és a titokból máris valami mást varázsolunk. Ha például a múltban egy rokonról csak homályos emlékek vannak a családi legendáriumban, akkor mi dönthetjük el, hogy pozitív szereplőként mutatjuk őt be, vagy a homályos foltoknak inkább sötét színezetet adunk. A családterápiás munka során megismerhető a családfa is, és ezen keresztül felismerhetővé és átírhatóvá válhatnak a titokzatosságba merült személyek és események.

Előfordul, hogy erre nincsen szükség, a család azért jelentkezik terápiára, mert érzik a titok feszítő és megbetegítő erejét, amit nem tudnak megfogalmazni. Van, aki jobban a szívére veszi a dolgot, vagy rosszul van az egész történettől, mert felfordul a gyomra attól, hogy tud valamit, amit mások nem. Érthető módon ezekről nehéz beszélni, főként, ha a titok már évek vagy évtizedek óta mélyre van elásva, hogy senki meg ne találja.

A családterápiás munkában abban támogatjuk a családot, hogy képesek legyenek megosztani egymással azt, ami eddig tabu volt. Segítjük őket abban, hogy a bizalom erősödjön, és a kommunikáció nyílt lehessen, hogy képesek legyenek beszélni arról, amiről eddig azt gondolták: képtelenség megosztani egymással.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Már kiskorunk óta nevelődünk és neveljük magunkat a boldogságra, illetve a boldogtalanságra. Sok függ attól, megtanulunk-e örülni az apró dolgoknak, melyek mindennaposnak, természetesnek tűnhetnek, de napi csodának is felfoghatjuk őket. A körülöttünk lévő világ minden eleme lehet önmagában is csodálatos élmény, mi mégis annyiszor vagyunk szomorúak, kedvetlenek, reményvesztettek, s nem látunk értelmet, célt életünkben.

Viktor Frankl bécsi orvos, pszichiáter a koncentrációs táborokban, kiszolgáltatottságban és bezártságban tapasztalta meg az ember boldogságra való szabadságát – körülményei ellenére. Észrevette, hogy a nehézségek nem feltétlenül törték össze a foglyokat. Voltak körülötte olyanok, akik idő előtt feladták a küzdelmet, és voltak, akik kitartottak a végsőkig. Azon gondolkodott, hogy mi a különbség a két embertípus között. Hazatérve feltette a kérdést: vajon az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság?

„Az ember a nyomasztó körülményeket egész másképp értékeli, ha létezik számára értelem, ami befolyásolja a körülmények megítélését, ugyanis nem a körülmények, hanem azok megítélése, a róluk kialakított álláspont határozza meg, hogyan éli meg őket.”

Arra jött rá, hogy valójában nem a helyzete határozza meg az embert, hanem az a kép, melyet helyzetéről kialakít magának. Ha pedig megtanulja másképp látni az első pillantásra reménytelen helyzetet, akkor a legáldatlanabb szituáció is a lehetőségek, a továbblépés, az értelmes élet forrásává válhat, értéket, önmegvalósítást tartogathat az ember számára.

Azok a helyzetek, melyekbe életünk során kerülünk, felfoghatók lehetőségként is valamilyen érték megvalósítására. Így a lépésről lépésre, egyes kis szituációkban megvalósított értékek életünk átfogó értelmét rajzolják ki. Sőt, annak tudatosítására is szükség van, hogy az élet nem csupán lepereg szemünk előtt, nem homogén közeg, hanem számtalan lehetőséget és felelősséget rejt számunka.

Frankl szerint az ember nem független feltételeitől, de szabad arra, hogy állást foglaljon velük szemben, hiszen azok nem határozzák meg őt egyértelműen.

Az ember magatartását „nem a feltételek diktálják, amelyek az embert körülveszik, hanem az általa hozott döntések”.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének biológiai meghatározottságaink, hanem ezek mellett és ezzel együtt létezik a szabadságunk, amely ezen aspektusok felé emeli az embert. Sokkal inkább jelenti azt, hogy képesek vagyunk megtalálni a boldogságot. Ha visszatekintünk életünk eseményeire, emlékezhetünk, hogy voltunk valamikor felhőtlenül boldogok. Tehát képesek vagyunk rá. Az akadály abban rejlik, hogy azt hisszük, valami külső oknak kell bekövetkezni, hogy boldogok legyünk. Mindig találhatunk valamit, amit még nem értünk el és nem vásároltunk meg, amivel esetleg igazolni tudjuk boldogtalanságunkat. Ezen változtathatunk, ha észrevesszük, hogy saját életünknek mi vagyunk a főrendezői, mindenki más csak statiszta benne.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Emberi kapcsolataink egyik alappillére, hogy a jót feltételezem a másikról, és én is jó szándékú vagyok. Enélkül nehéz lenne az élet. Hogy is mehetnék ki az utcára, ha kételkednék abban, hogy az autósok megállnak a piros lámpánál?

Hiába minden jószándékunk, ha olykor magunkat is becsapjuk. Az egyik ilyen önbecsapásunk a bűnbakkeresés. „Ő a hibás, nekem semmi közöm hozzá”.

Miért van erre szükségünk? Sok oka lehet. Az egyik, hogy felmentéseket adjunk magunknak, vagy egy szeretett személy számára. Esetleg könnyebb lehet elviselni egy negatív érzést. Jobb ha a „bűnbak elviszi, elfut vele”. Talán összeegyeztethetetlen valami egy számunkra kedves emberrel, ezért inkább másra toljuk a kialakult helyzet okait. Az is előfordulhat, hogy az érzelmeinket nem fejezhetjük ki. Ezért keresünk bűnbakot, akit éppen megszórhatunk érzelmeink nyilaival. Neki talán nem fáj annyira, így nekünk is elviselhetőbb.

A testvérem, azért sérteget engem, mert a szüleim nem engedték el a kirándulásra.” Szeretem a testvéremet, ezért összeegyeztethetetlen, hogy miért is sérteget engem. Könnyebb elviselni, ha a felelősségét inkább a szülőkre hárítom.

Azért vagyok veled ilyen, mert a kollégáim …” Nem tudok úrrá lenni az érzéseimen, így inkább a kollégákat okolom.

Kettős becsapás

Másik ilyen észrevétlen becsapás a „kettős kötés” névre hallgató kommunikáció. Ez azt jelenti, hogy szavak mást üzennek, mint a test, az arcjáték. Gyanakvásra adhat okot és összezavarhat, ha az üzenet tartalma más, mint a csomagolása. Ezek érzelmileg nehéz helyzeteket idéznek elő. Nagyon megzavarja a kommunikációt. Becsapva érezheti magát a másik, mivel érzi, hogy valamelyik üzenet nem igaz. Ezzel a kommunikációval a közlő is be lesz csapva, mivel nem fog választ kapni arra, amit valóban szeretne üzenni.

Képzeljük el, hogy a közös ebéd közben a beszélgetőtársunk elnéz mellettünk, forgolódik. Néha a telefonját előveszi. Miközben azt mondja, hogy nagyon figyel és koncentrál arra, amit mondok neki.

Ezzel azt üzeni, hogy jelen van a beszélgetésben, vagy azt, hogy sokkal érdekesebb a külvilág és a telefon?

Az érzések

Az érzések nem rosszak vagy jók, hanem jönnek-mennek, vannak.

Az érzésekkel nem vitatkozunk, és nem minősítjük, hanem elfogadjuk őket.

Szabad lenniük olyannak, amilyenek. Ha beazonosítottuk őket, és el is fogadjuk a létüket, akkor a következő lépés az úgynevezett énközlés. Ez annyit takar, hogy nem azt mondom: te ilyen vagy olyan vagy, hanem magamról beszélek. A „már megint nem figyelsz rám” helyett: „szeretnék valami fontosat mesélni, ha látom a tekinteted, akkor könnyebb nekem”.

Hogyan mondjuk? A kommunikáció négy alapvetése is segíthet:

Ne túl keveset és ne túl sokat.

Mindig az igazat.

Arról, ami a témához tartozik.

Egyértelműen, egyszerűen fogalmazva.

A testünket még inkább bevonhatjuk a kommunikációba. Ha nagyon nehéz megfogalmazni a negatív érzéseket, akkor kéz a kézben is elmondhatjuk mindezt.Ezzel kifejezzük, hogy nehéz erről beszélni, de szeretlek.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Minden énünket sajátos gondolkodás, érzések és viselkedés jellemzi, amelyek jól elkülöníthetők hanghordozásban, szavakban, gesztusokban. Tudva vagy tudattalanul szólhatunk felnőtt, szülői vagy éppen gyermeki helyzetből, és az üzeneteinket mindig valamely énállapotból indítjuk: életünk során mindegyiket elsajátítjuk. Attól függően, hogy melyiket szólítja meg a másik fél, különbözőképpen reagálhatunk. A legjobb, ha mindhárom pozícióval jól bánunk, és ezek közül a felnőtt énünk a legerősebb.

A szülői énünk kettős: értékel, minősít vagy támogat, és elismer: „illetlenség a másik szavába vágni”, vagy azt mondja: „nagyon jó vagy, támogatom a tanulmányaidat, bízom benned”. A szülői én tartalmazza a normakövetést, a parancsokat és az elvhűséget. Ezekre szükségünk van, azonban ha átveszi az irányítást, akkor több negatív reakcióra is képes: lebecsülésre, kritizálásra, általánosításra, kioktatásra és bűnbakkeresésre. Vagyis, ha a konfliktusmegoldást a szülői én veszi kezébe, akkor korlátolt döntések születnek.

A gyermek már sokkal inkább határtalan és nehezen dönt. Ez a részünk is több funkcióból tevődik össze. A kreatív gyermek bármit megtehet, nincsenek korlátai, intuitív, játékos, érzelmekkel teli. Ezek szintén fontos vonások, azonban, ha a gyermekkori én a meghatározó, akkor előkerül a gyámoltalanság, az önállótlanság, a lázadás, a gúny, az irracionalitás és a hisztéria. Az ellenálló gyermek dacolhat, és azt mondja a munkahelyen, hogy „persze, úgysem csinálom meg”, vagy nem vállal felelősséget a tetteiért. Az engedelmes gyermeki részünk pedig szófogadó, alkalmazkodó: „igen, drágám, már hozom is”.

A két énállapot között van egy kiegyensúlyozó: a felnőtt én. Ő a felelős a valóság objektív, racionális kiértékeléséért és a döntések megalapozott meghozataláért. Figyelmes, megfontolt, megoldásokat kereső és jó problémamegoldó. Szükségletei és igényei vannak vádak és minősítés helyett. Inkább magáról beszél, mintsem a másikat okolja. Azt mondja, hogy „úgy gondolom, azt szeretném, arra vágyom”. Ez a fajta kommunikáció jobban segíti a megértést. Ha pedig két felnőtt szerepből válaszolunk egymásnak, akkor abból valódi eredmény és igazi „találkozás” lehet. Ez a fajta „találkozás” tanulható és tanítható is. A környezetünk és gyermekeink számára is jó példát tudunk mutatni, ha ezt a stílust használjuk, ami leginkább így tanítható.

Láttunk már olyan vitát, amiben az egyik fél úgy viselkedett, mint egy kioktató szülő, a másik pedig úgy, mint egy sértődött gyermek? Ha tudjuk, hogy épp a gyermeki szerepben vagyunk, akkor könnyebben tudunk felnőni, hogy felnőttként higgadtan, önérvényesítően és megértően reagáljunk.

Kimerítő mindig felnőtt énállapotból nagyon megfontoltan és reálisan kommunikálnunk. Lehet néha a gyermeki énállapotnak is teret adni, hogy szabadok legyünk és játékosak. Szükség van a szülői pozícióra is, aki óv és figyelmeztet. A lényeg, hogy lássuk és tudjuk, melyik szerepbe kerültünk, és mikor melyikre van szükségünk!

Dobrai Zoltán
mentálhigiénés lelkigondozó, családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…