Az ébredéstől a lefekvésig – szerepeink sokszínűsége

A minket körülvevő kultúra határozza meg, hogy társas helyzetekben milyen szerepelvárásoknak kell – vagy kellene – megfelelnünk. De mi történik, ha túl sok szerepben vagyunk jelen, vagy nem érezzük bennük jól magunkat?

Az elvárások történetileg ugyan változóak, de egy-egy közösségben mindig egészen világosak. Ezek a szerepek adnak számunkra keretet, egyfajta koordinátarendszert. A mi közép-európai kultúránkban például egy fiatal egyetemista nagyjából tudja, hogy az egyetem után milyen szerepekben kell helytállnia, a környezete hogyan tekint rá, körülbelül mikor tud majd családot alapítani… Ugyanígy: egy édesapa vagy édesanya Magyaroroszágon joggal feltételezheti, hogy a társadalom nagyobbik része elismeri és támogatni fogja a szerepében való helytállásban.

Idealista elvárások

Mindannyian magunkkal hozzuk kapcsolatainkba az elképzelést az ideális szerepviselkedésről – ezt a származási családunkban, illetve tágabb szocializációs környezetünkben tanultunk meg. A fiatalok például sokat gondolkodnak arról, hogy milyen az ideális feleség vagy férj. Ezekkel az elvárásokkal aztán a párválasztáskor sokat kell küzdeniük: a mindennapi életükben szerepkonfliktusok keletkeznek, mert a többféle elvárás ütközhet egymással. Ha túl sok szerepben akarjuk látni a jövendőbelit, akkor nagyon könnyen hosszú időre egyedül maradhatunk, mivel a sok elvárásnak nagyon nehéz megfelelni.

A választáson túl

A választáson túl gondolhatja azt egy férj, hogy a családon belül csak az ő feladata lehet a pénzkeresés, a házimunka, a bevásárlás – és ő így biztosítja a felesége számára, hogy csak az anyai szerepre kelljen figyelnie.  Ez talán első olvasásra nagyon idillinek tűnik. Viszont a párterápiára érkező család már nem idilli állapotnak élte ezt meg. A feleség azt érezte, hogy a férje nem engedi őt a házimunkához, mert „nem olyan ügyes, mint az anyósa”. Sőt, hiába szeretett volna dolgozni és alkotni a feleség, a férje ezt sem engedte, mivel az ő szerepfelfogásában az ilyesmi nem lehet a nő dolga. Hiába akar jót a párjának, ha az a szerep, amit a nőnek szánt, nem az övé, ha az nem komfortos számára, akkor csak konfliktust fog szülni a tisztázatlan szereposztás.

Ha nem formáljuk át ezeket az elvárásokat, akkor minden kapcsolatunkban hasonló konfliktusokat fognak okozni. Mindenesetre érdemes újra és újra átgondolni, milyen elvárásokat támasztunk a másik, illetve magunk felé. Ezek a szereposztások valóban fontosak nekünk – vagy csak teherként nehezednek a saját és a mellettünk élő életére? 

Mi történik, ha saját magunkkal kerülünk szerepkonfliktusba?

A családi élet természetes velejárói a szerepkonfliktusok. Tipikus példája ennek a nagyszülői szerep. Sokszor mondják a párterápiás találkozásokon, hogy a nagyszülők mindent megengednek az unokáknak. „Bezzeg, amikor én voltam gyerek”- hangzik a már felnőtt férfi szájából a szemrehányó mondat. A nagyszülőt megkérdezve viszont kiderül, hogy nem annyira egyszerű a történet, mint ahogyan kívülről látszik. Ő folyamatos feszültségben él, mert maga sem tudja, melyik szerepben van éppen; szigorú keretek között kell tartania a kisunokát, ahogy korábban a saját gyerekeit nevelte – vagy ellenkezőleg, lágy szívű, megengedő és irgalmas attitűddel kényeztesse őt? A mindenkiben jelen lévő feszültéséget a család közösen tudja feloldani azzal, ha tisztázzák a határokat, szerepeket és nevelési elveket. Az biztos, hogy megengedő és határokat szabó nevelésre egyaránt szüksége van a gyeremeknek. Nem mondjuk meg, pontosan hogyan „kell” felosztani ezeket a szerepeket – az a fontos, hogy az adott család számára a legjobb legyen. 

Akár a házastársi, akár a szülőtársi szerepkörben, vagy éppen a szülő-gyermek, vagy a testvér kapcsolatban, de egy személy önmagában is megélhet szerepkonfliktust, amikor egyidejűleg többféle szerepet kellene betöltenie. Egy családi vállalkozásban vagy munkahelyen is lehet valaki egyszerre testvér és beosztott, vagy főnök és apa egy személyben. Olykor viszont döntenie kell, hogy melyiket válassza. A döntés pedig mindig valami mellett történik és benne van a lemondás fájdalma is.

Biológiai szerepeink

A családban az együttélés során észrevétlenül tanulunk el több szerepet is, átéljük, hogy adott helyzetben kitől mit várnak el. A születéstől fogva újabb és újabb szerepeket kell elsajátítson az ember, aszerint, hogy milyen helyzetekbe, kapcsolatokba kerül. Megszületik, s az első, amit a környezet észlel, amihez azonnal igazodik, hogy milyen nemű. Ez a többi szerepet is befolyásoló szerep. Egy sor biológiai adottság: hormonműködés és egyéb szomatikus eltérések… A biológiai szerep meghatározza azt, hogy egy tanárnő más, mint egy férfi tanár. Egy női sportoló másban jó, mint egy férfi. Ezt követik aztán a további szerepek: a szüleim fia, vagy épp lánya vagyok, a húgom nővére, a mellettünk élő úr szomszédja, valakinek az osztálytársa, a párom férje, az unokák nagymamája…

Egy napunk szerepei

Valamennyi kapcsolati formában más és más elvárásokkal találkozunk, amelyekhez a kiegyensúlyozott viszony érdekében megpróbálunk alkalmazkodni. Ennek érdekében rendelkezésre állnak a szerepkészleteink. Szerepeink listáját számba is vehetjük, hogy lássuk, miről is van szó. Összeszámolhatjuk, hogy a reggeli ébredéstől kezdve a lefekvésig mennyi szerepben kell helytállnunk; talán mi magunk is meglepődünk majd, ha korábban nem foglalkoztunk ezzel a témával. Segíthet ennek áttekintésében, ha a szerpeinket egy tortaként jelenítjük meg. Azt is vizsgálhatjuk, hogy melyik tortaszelet áll hozzánk a legközelebb, és melyiktől szabadulnánk meg legszívesebben.

Ha a szereprepertoár gazdag és sokszínű, akkor ezek között a viselkedési módok között válogathatunk, ha pedig szegényes, akkor lehetőségünk van újakat elsajátítani, vagy épp megválni azoktól, amelyek számunkra nem kényelmesek. 

Így a társas kapcsolataink tanulópályaként is szolgálnak, amennyiben tudatosan figyeljük magunkat és a társunkat. Minderre egész életünkön át lehetőségünk van, hiszen mindig jönnek új helyzetek, újfajta kapcsolatok, újabb és újabb kulturális közegekbe kerülünk. Az, aki nyitottan figyel az adott kapcsolati kultúrára, és kész a további fejlődésre, az az otthonról hozott viselkedési mintákat változtatni, bővíteni vagy éppen elhagyni, az egyre rugalmasabbá válik és egyre nyitottabb lesz a világra és környezetére.

Persze a szerepviselkedést átszínezik a saját egyéni adottságok, így soha nem fogunk két ugyanolyan viselkedéssel, reakcióval találkozni, így a magunk és mások számára is folyamatosan újdonságokkal és meglepetésekkel szolgálhatunk.