+36-30-4419-855 hello@dobraizoltan.hu
Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Már kiskorunk óta nevelődünk és neveljük magunkat a boldogságra, illetve a boldogtalanságra. Sok függ attól, megtanulunk-e örülni az apró dolgoknak, melyek mindennaposnak, természetesnek tűnhetnek, de napi csodának is felfoghatjuk őket. A körülöttünk lévő világ minden eleme lehet önmagában is csodálatos élmény, mi mégis annyiszor vagyunk szomorúak, kedvetlenek, reményvesztettek, s nem látunk értelmet, célt életünkben.

Viktor Frankl bécsi orvos, pszichiáter a koncentrációs táborokban, kiszolgáltatottságban és bezártságban tapasztalta meg az ember boldogságra való szabadságát – körülményei ellenére. Észrevette, hogy a nehézségek nem feltétlenül törték össze a foglyokat. Voltak körülötte olyanok, akik idő előtt feladták a küzdelmet, és voltak, akik kitartottak a végsőkig. Azon gondolkodott, hogy mi a különbség a két embertípus között. Hazatérve feltette a kérdést: vajon az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság?

„Az ember a nyomasztó körülményeket egész másképp értékeli, ha létezik számára értelem, ami befolyásolja a körülmények megítélését, ugyanis nem a körülmények, hanem azok megítélése, a róluk kialakított álláspont határozza meg, hogyan éli meg őket.”

Arra jött rá, hogy valójában nem a helyzete határozza meg az embert, hanem az a kép, melyet helyzetéről kialakít magának. Ha pedig megtanulja másképp látni az első pillantásra reménytelen helyzetet, akkor a legáldatlanabb szituáció is a lehetőségek, a továbblépés, az értelmes élet forrásává válhat, értéket, önmegvalósítást tartogathat az ember számára.

Azok a helyzetek, melyekbe életünk során kerülünk, felfoghatók lehetőségként is valamilyen érték megvalósítására. Így a lépésről lépésre, egyes kis szituációkban megvalósított értékek életünk átfogó értelmét rajzolják ki. Sőt, annak tudatosítására is szükség van, hogy az élet nem csupán lepereg szemünk előtt, nem homogén közeg, hanem számtalan lehetőséget és felelősséget rejt számunka.

Frankl szerint az ember nem független feltételeitől, de szabad arra, hogy állást foglaljon velük szemben, hiszen azok nem határozzák meg őt egyértelműen.

Az ember magatartását „nem a feltételek diktálják, amelyek az embert körülveszik, hanem az általa hozott döntések”.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének biológiai meghatározottságaink, hanem ezek mellett és ezzel együtt létezik a szabadságunk, amely ezen aspektusok felé emeli az embert. Sokkal inkább jelenti azt, hogy képesek vagyunk megtalálni a boldogságot. Ha visszatekintünk életünk eseményeire, emlékezhetünk, hogy voltunk valamikor felhőtlenül boldogok. Tehát képesek vagyunk rá. Az akadály abban rejlik, hogy azt hisszük, valami külső oknak kell bekövetkezni, hogy boldogok legyünk. Mindig találhatunk valamit, amit még nem értünk el és nem vásároltunk meg, amivel esetleg igazolni tudjuk boldogtalanságunkat. Ezen változtathatunk, ha észrevesszük, hogy saját életünknek mi vagyunk a főrendezői, mindenki más csak statiszta benne.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Időgazdálkodás koronavírus idején

Időgazdálkodás koronavírus idején

Ha betartjuk a szakemberek ajánlását, és otthon maradunk, akkor új kihívásokkal találjuk szembe magunkat: nagyon fontos, hogy az időnket jól strukturáljuk, elbánjunk az időrablókkal, és megtaláljuk az egyensúlyt a munka, a pihenés és a családi élet között.

 

Mit nevezünk időrablónak?

Időrabló lehet a körülöttünk lévő rendetlenség és a személyes szervezetlenség: mindazok a tevékenységek és szokások, amik meggátolják a hatékony munkavégzést. Ilyen például, ha túl sok mindent akarunk egyszerre csinálni, vagy gyakran kell félbeszakítani a munkánkat. Annyi a feladat, hogy azt sem tudjuk, mihez kezdjünk hozzá először, és az esetleges otthoni munkavégzés közben csábít a konyha, a rendetlen asztal, a gyerekek utáni elpakolás is.

Azt is gondolhatnánk, itt a remek alkalom, hogy pihenésképp valami mást csináljunk. De ez csak részben igaz, ha a másik tevékenység nem a hatékonyságunk rovására történik. Ahhoz, hogy eredményesek legyünk, célokra és tervekre van szükségünk. Fontossági sorrendet kell felállítanunk, különben ide-oda fogunk kapkodni anélkül, hogy elvégeznénk a dolgunkat. Sokat segít, ha ezeket a célokat kisebb feladatokra bontjuk, és szétosztjuk őket. Mindenkinek vannak gyenge pontjai: valamit szívesebben csinálunk, és van olyan, amiről legszívesebben tudomást sem vennénk.

Visszakérdezés és visszautasítás

A munkában további nehezítő körülmény lehet, ha bizonytalanok a hatáskörök vagy a felelősség. Amikor nem tudjuk, hogy meddig tart az én feladatom, és miért kell felelősséget vállalnom. Ha nem egyértelmű a kommunikáció, akkor ebből félreértések születhetnek, amiből félresikerült feladatok születnek. Ilyenkor még könnyebben kezdünk halogatni, mivel egyébként sem egyértelmű a feladat, ez megterhelő, így inkább később kezdünk hozzá. Egyszerű segítség a visszakérdezés módszere: „Úgy érted, hogy…?; Jól értem, hogy…?; Ezzel azt akarod mondani, hogy…?”.

A hirtelen és derült égből érkező kérésekre és feladatokra pedig meg kell tanulnunk nemet mondani, mivel ha ez nincs, akkor kezdődik elölről a spirál, és célt tévesztünk, nem leszünk hatékonyak, ami lelkiismeret-furdalással jár, ez pedig az önértékelésünk romlásához vezet. Nemet mondani nem könnyű, hiszen attól félhetünk, hogy hirtelen nem leszek elég fontos, elveszítem a bizalmat vagy mások szeretetét. Viszont ez a legtöbbször nem reális félelem, így érdemes kipróbálni, hogy valóban az történik-e, ha nemet mondok, amit a félelmeim sugallnak.

Mit? Mikor? Hogyan?

Első feladatunk az önszervezés, ami a mit?, mikor? és hogyan? kérdésre keresi a választ. A Mit tegyek? kérdést azt foglalja magában, hogy mit akarok elérni, mi fontos számomra hosszú és rövid távon vagy a mai napon. Ha ezt kijelöltük, akkor a korábbi tapasztalatink alapján fel kell mérnünk, hogy mennyi időre van szükség célunk eléréséhez, és azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mennyire fontos az adott feladat. Ezekből fogjuk tudni, mikorra időzítsük. Ha ez a kettő megvan, akkor már csak a Hogyan?-ra kell válaszolnunk, s ezek kombinációjával optimálisan tudjuk az időnket használni és felépíteni a szükséges rendszerünket.

Cél, fontossági sorrend, tervezés

Az időgazdálkodás három alapelve a célok kitűzése, a fontossági sorrend felállítása, a tervezés és ütemezés. De milyen a jó cél? Olyan, ami elég specifikus, tehát mérhető. A „ma elvégzem a feladataimat” cél nem elég specifikus, ha viszont azt mondom, hogy elolvasok x oldalt vagy megpályázok y állást, akkor már elég specifikus és mérhető. Emellett fontos, hogy reális célokat tűzzek ki magam elé, olyat, ami megvalósítható. A családi ház megépítése máról holnapra nem reális. Viszont felvenni a kapcsolatot a szakemberekkel, és a saját vázlatomat megrajzolni már sokkal inkább. Ennek kell legyen egy időkorlátja, különben nagyon könnyen elvész a legjobb cél is. Meg kell magunknak határozni egy reális időkeretet, amihez tartjuk magunkat.

Mit szoktam megcsinálni először, mi segít nekem igazán?

Minek álljak neki először? Aminek itt a határideje? Amit már beütemeztem? Amit szeretek csinálni? Amit tudok? Ami könnyű? Ami gyors? Vagy amit mások kérnek tőlem..?

A teendők időrendi és fontossági sorrendje a priorizálás. Ez a döntést jelenti, hogy melyik feladattal foglalkozunk elsőként, melyek kerülnek a második és harmadik helyre, és melyek azok, amelyek a rangsor végére valók. Mindezt megtehetjük munkáinkban, ahol szakmai prioritásokat állítunk, és a magánéletben is, ahol a személyes prioritások kerülnek előtérbe. Ami sürgős és fontos, azt kell előre sorolnunk! Ilyenek lehetnek az előre betervezett feladatok, határidős munkák. Ami nem sürgős, de fontos, azt érdemes betervezni, mivel ez valószínűleg a célunk elérését szolgáló feladat. Ami sürgős, de nem fontos, azokat érdemes csökkenteni, mivel ezek az időrabló teendők. Ilyenek lehetnek a telefonok, levelek, másoktól áttolt feladatok. Ekkor segít, ha megtanulunk nemet mondani és határokat szabni magunknak és másoknak is. Végül van, ami nem sürgős és nem fontos. Ezek legnagyobb időrablók: a puszta időtöltések, rutinfeladatok, töltelék- és pótcselekvések.

A legnehezebbel kezdeni és koncentrálni

A feladat ütemezésénél segít, ha a nehezebb feladattal kezdünk, és minden ilyen kihívás után megjutalmazzuk magunkat valamivel. Figyeljünk arra, hogy a rendelkezésre álló időnk csak hatvan százalékát tervezzük meg, mivel a rugalmas változtatásra bármikor szükség lehet.

Hasznos segítség a konyhai időmérőről elnevezett technika, a pomodoro (paradicsom). Ez annyit jelent, hogy minden feladatot, tevékenységet 20-25 percig csinálunk, és ezt nem szakítjuk meg semmi esetre sem. Nincs hírolvasás, szendvicskészítés és telefonálás sem. Ha megvan a huszonöt perc, akkor tartunk 5 perc szünetet, és újra összpontosítunk a feladatra. Ez az idő épp elég ahhoz, hogy a tevékenységeinkben jelen legyünk, és ezzel eredményesen haladjunk.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Amikor találkozunk valakivel, egy egész sor benyomásunk lesz róla. Feltételezzük, hogy miként érzi magát, milyen napja lehet, mi járhat éppen a fejében. Az első találkozáskor még ennél is több feltételezésünk, sőt akár ítéletünk is születhet. Csakhogy mindezek sokkal inkább szólnak rólunk, mint a másikról.

Nagyon könnyen megbizonyosodhatunk arról, hogy a megismerés igazi kommunikáció nélkül csak benyomásaink, vélelmeink gyűjteménye, amely leginkább a mi hogylétünkről, hiedelmeinkről, sztereotípiáinkról szól. Egy egyszerű gyakorlatot alkalmazva a találkozás elején feljegyezhetjük magunknak, hogy mit gondolunk a másik emberről. Pár óra múlva, majd a búcsúzáskor is írjuk le gondolatainkat, érzéseinket. Magunk is csodálkozni fogunk az eredményen.

A családterápiák során az őszinte érdeklődés segíti leginkább a terapeutát. Szinte gyermeki kíváncsisággal tekintünk a párokra, így lehetőségünk van újra és újra rácsodálkozni a kapcsolatok sokszínűségére. Láthatjuk, hogy családban, párkapcsolatban jól élni nagyon sokféleképpen lehet. Nem ismerjük a csodatévő szérumok receptjeit, azt viszont megmutathatjuk, hogy az őszinte érdeklődés nekünk segít és a pár tagjainak is segíthet, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ha kapcsolatainkban elveszítjük ezt az őszinte érdeklődést, akkor csak a vélelmeink, hiedelmeink és előfeltevéseink maradnak.

A másikat nem a maga valóságában látjuk, érzékeljük, hanem a mi saját szemüvegünkön keresztül, melynek lencséje tele van korábbi kapcsolati tapasztalatainkkal, neveltetésünkkel, értékrendünkkel. Ez a saját látásmód nagyban torzítja a másikról kialakított képet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy például a kollégánk épp családi problémák miatt olyan feszült, vagy hogy a párunk milyen megterhelő feladatot kapott a munkahelyén, ami megviselheti. Ezért nem tud az ajtón belépve azonnal nyitott, beszédes és figyelmes lenni. Viszont ha megkérdezzük, kíváncsisággal fordulunk felé, akkor nagyon könnyen közelebb kerülhetünk egymáshoz. A kérdésből és válaszból megértés születhet, innen pedig már csak egy lépés, hogy képesek legyünk együttérezni vele. Ebből a pozícióból már teljesen másképp néz ki a másik reakciója, viselkedése. Könnyebben tudunk kapcsolódni – így neki és magunknak is sokat segítünk.

Annak megismerése, hogy honnan jövök

Egy mélyebb megértésre juthatunk el a párkapcsolatban, ha megismerjük a magunk és a párunk családját – azt a közeget, ahonnan származunk, felnőttünk; a momentumokat, amelyek számunkra egyértelműek, viszont a másik fél számára idegenek, akár félelmetesek is lehetnek. Ha megismerjük azokat az identitásformáló történeteket, amelyek egy család önmeghatározásának építőkövei, akkor közelebb kerülünk a másik világnézetéhez, életfelfogásához. Ennek mentén nagyon könnyen beláthatjuk, hogy a mellettünk lévő ember nem fura, nem egy másik bolygóról érkezett. Esetleg azért más, mert ők másképp ünnepeltek, másképpen pihentek.

A származási családból hozott különbözőségek nagyon élesen kiütköznek a gyereknevelésben is. Két különböző világ találkozik – és egyezségre, egységre kellene jutniuk, miközben sokszor mindkét fél azt gondolja, neki van igaza. Amíg nem fogadjuk el, hogy az igazság az egyik oldalról másképpen néz ki, mint a másikról, addig kis esély van az egységre. Viszont ha rácsodálkozással tekintünk a másikra, azzal a gyermeki kíváncsisággal, hogy „mennyire érdekes és sokszínű a világ”, akkor már erőforrásokat is felfedezhetünk a másképp gondolkodásban. Esetleg lecserélhetjük a saját vélekedéseinket is, és újakat sajátíthatunk el. Az pedig biztos, hogy ha a másik legalább meghallgatva, megértve érzi magát, akkor máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Ha a gyereknevelés is nehezen megy

Gyakori konfliktusforrás, amikor a család elérkezik a kérdéshez, hogy hová mehet a gyerek (vagy éppen mikor mehet, stb.); ilyenkor könnyen előkerülnek a címkék és a skatulyák is. „Ő mindig elengedi a gyereket, nem is érdekli, mit csinál”, vagy „ha rajta múlna, akkor csak harminc évesen mehetne el itthonról, annyira vaskalapos!”

Nem létezik univerzális, minden helyzetre megfelelő válasz vagy recept. A legfontosabb, hogy a házaspár egységben legyen és ebből az egységből jelöljenek ki bármilyen határt. Máskülönben a gyerek összezavarodik, és későbbi éveiben nagy bajban lesz saját határaival. A különböző nevelési irányelvek elfogadására és az egység kialakításában a legnagyobb segítség az őszinte kíváncsiság és érdeklődés. Hogyan alakult ki, hogy számomra fontos a határok kijelölése – vagy miképp lett ennyire fontos a szabadság és önállóság? Talán soha meg sem fordulna a fejünkben a válasz, amit ilyenkor hallani lehet a pároktól…

A családterápia során előfordult, hogy a házastársak egyik tagja – háborúkból hozott élmények nyomán – azt tanulta meg, hogy jobb itthon maradni és nem eljárni itthonról. Különösen este nem szabad menni sehová, mert ki tudja, honnan jön a támadás. Így alakult, hogy számára biztonságot nyújt, ha a családtagjait mindig a maga közelében tudhatja. Ezzel szemben a máik fél úgy nőtt fel, hogy a szülők nagyon sokat dolgoztak, alig voltak otthon, és egyébként kerítést sem építettek soha. Ő úgy tanulta, hogy határok, vigyázó szempárok nélkül is megállja a helyét. Ha nem beszélgettek volna erről, akkor még ma is furának tartanák egymást. Ők is meglepődtek a történeten, hogy miként lett a párjuk gondolkodása olyan, amilyen, amiből eddig csak annyit láttak, hogy számukra kibírhatatlan és érthetetlen.

Az őszinte érdeklődés és kíváncsiság tehát minden emberi kapcsolatunkat segíti. Lehetőséget ad arra, hogy megismerjünk egy másik igazságot és felfedezzük a mellettünk lévő ember különleges világát.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Konfliktuskezelés, avagy mi van a mélyben

Konfliktuskezelés, avagy mi van a mélyben

Sokszor nem is értjük, mi történik velünk egy vitában, vagy miről is szól valójában a kommunikációnk. Olyan, mintha a fejünkben valami más oka lenne a konfliktusainknak, mint amiről azok valójában szólnak. Ha megfogalmazódtak már bennünk ezek a gondolatok, akkor jó ha tudjuk: igazunk van; valamit elkezdtünk megérezni a lényegből.

A felszín alatt, ilyen-olyan konfliktusaink mélyén érzelmek, szükségletek és vágyak lapulnak. A „hol voltál már megint ilyen sokáig” típusú mondat például leginkább azt jelenti, hogy „hogy aggódtam érted, hiányoztál, nagyon vártalak, egyedül érzem magam”. Természetes, hogy ha számonkéréssel, agresszióval van tele a mondanivalónk, akkor nem fogjuk tudni átadni a valódi üzenetet a másik számára. Sőt – minden egyes bántás, félreértés, vagy nem megfelelően kommunikált érzelem egy-egy tégla a kettőnk között épülő falban.

Márpedig falnak semmi helye közöttünk!

A konfliktus minden emberi kapcsolódás természetes velejárójának tekinthető, hiszen mások a szükségleteink, az értékeink. Az összeütközés tehát minden kapcsolathoz, sőt – magához az emberi léthez is hozzátartozik. Arra viszont semmi szükség, hogy egymást alapvetően szeretni akaró emberek közé olyan fal kerüljön, amelyen nincsen ajtó… Morális alapokról megbocsájtani nem ugyanazt jelenti, mint bensőnkből, vagyis igazán őszintén, érzelmeinket is bevonva kiengesztelődni. Az effajta, igazi megbocsájtáshoz idő kell. Minden példa sántít egy kicsit, de az biztos, hogy a következő tégla mindig jobban fog rögzülni. Hiszen már ott van a többi körülötte… és egyre súlyosabb a fal – már egymást tartják az építőelemek.

Sőt, egyre gyorsabban is épül, mivel már ismerjük a mozdulatokat, ismerjük a technikát… Ugyanígy vagyunk az összetűzésekkel is. Ha sok a konfliktus közöttünk, akkor egyre könnyebb újabbakat generálni, vagy éppen elővenni a régieket, és rátenni még egy lapáttal.

Ha egy konfliktust időben felismerünk, akkor még könnyen kezelhetjük is. Ha egy bántást, vagy sértést nem tudtuk megelőzni, akkor legalább beszélnünk kell róla. Kibeszélni, ha kell, többször is – és hallgatni, ameddig kell.

Fontos tisztázni, hogy meghallgatni valakit nem azt jelenti, hogy nem vagyok vele kapcsolatban, vagy épp passzívan vagyok jelen. A hallgatás valójában komoly aktivitást rejt magában. Arról szól, hogy figyelek rád anélkül, hogy a szavadba vágnék. Figyelek rád a testtartásommal, az arcommal, a szemeimmel – teljes valómmal.

Együttérzés

Ha megtanultunk hallgatni és meghallgatni, akkor már közel járunk ahhoz, hogy együtt is érezzünk a másikkal. Ha sikerült megéreznünk azt a helyzetet, érzést, amit a társunk éppen átél, akkor a kapcsolódásunk és találkozásunk egyre mélyebb lesz. Ebben a kapcsolódásban tapasztalhatjuk meg a közösséget, a megértettséget az elfogadást, ami a falakat lerombolja, és új utakat épít közöttünk.

Mi van a konfliktus mélyén igazából? „Mondok valamit, és ő mást ért alatta, folyton félreért”. Olyan, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Talán így is van. Ugyanazon szavaknak, gesztusoknak, hanglejtéseknek annyiféle jelentése lehet, amennyi félék vagyunk. Leginkább azt jelenti számunkra, amit a származási családunkban megtanultunk, és amelybe belenőttünk.

Ahhoz, hogy jobban értsük egymást, meg kell tanulnunk kérdezni. Megkérdezni, hogy mit értettél abból, amit az imént mondtam. Segíthet az is, ha a tények szintjén összefoglaljuk, amit hallottunk: azt akarod ezzel mondani, hogy…? Úgy érted, hogy…? S ha őszinte kíváncsisággal fordulunk a társunk felé, akkor elsőre talán meglepődve, de egyre nyitottabban tud ő is kapcsolódni hozzánk, és egyre pontosabban el tudja mondani azt, amit korábban csak félreértettünk.

A konfliktusok hátterében a másikért folytatott küzdelem rejlik – épp csak sokszor rosszul küzdünk… A számonkérés mélyén valójában a másik figyelmére vágyunk; a dühöm mögött az van, hogy távolinak érezlek, a kritikám mögött, hogy most csak így tudok hozzád kapcsolódni, mert ekkor legalább beszélgetünk.

Konfliktusaink legmélyére tekintve számos fegyvert és erőforrást fedezhetünk fel – amelyekkel egymás mellett, nem pedig a másik ellen kellene harcolnunk a kapcsolatunkért.

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

A járvány első hullámában minden nehézséggel együtt nagyon sok új és az életünket könnyebbé és biztonságosabbá tevő megoldás született. Rájöttünk, hogy nem kötelező órákat ülni az orvosi rendelőben, otthonról is tudunk dolgozni, tanulni, sportolni, és még vásárolnunk sem kell kényszeresen… Viszont most, a második hullámban mintha az újítások és jobbnál jobb megoldások tovatűntek volna. Olyan, mintha nem tanultunk volna semmit az elmúlt fél évben.

Azt kérik tőlünk a járványügyi szakemberek és az ország vezetői, hogy viselkedjünk felelősségteljesen. Mit is jelent ez a tízmillió virológus országában? Mindenkinek mást. Viszont én most annál a kérésnél maradnék, amelyet a szakemberek intéznek hozzánk, amit oly sokszor újra és újra elmondanak nekünk a televízióban, a közösségi médiában, a nyomtatott sajtóban: mit is jelent felelősségteljesen viselkedni. De valahogy nem értik éppen azok, akiknek leginkább kellene. Amíg a vezetők – vagy nevezzük őket csak főnököknek – azt gondolják, hogy az otthoni munkavégzés az táppénzt jelent, vagy az nem is munka, akkor miként várjuk el, hogy a munkavállaló is értse meg, hogy köhögve nem megyünk dolgozni? Amíg a kolléga azt gondolja, hogy a többi munkatárs nem dolgozik semmit a home office-ban, addig a kényszer szülte újítások kényszerek maradnak, és innováció soha nem lesz belőle. Honnan van ez a szörnyű örökségünk? Egyre többször hallom a párokkal való munka során, hogy „a férjem egész nap otthon van, és még ki sem takarít”. Mint később kiderült, ez a felháborodás arra vonatkozik, hogy a férje már két hónapja heti négy nap otthonról dolgozik, ami a feleség számára egyenlő az otthoni pihenéssel.

Amíg főnökként az irodából való távollétről csak a szabadság és a táppénz jut eszünkbe, addig nem sokat tettünk a járványgörbe ellaposításáért és a munkavállaló elégedettségéért sem.

Nem tagadható el az sem, hogy sokan szenvednek már a sok otthoni munkavégzéstől. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenre megoldás az atipikus foglalkoztatás. De úgy tűnik, mintha hiedelmeink, a munkáról alkotott elképzeléseink megkötnének minket, és nem segítenék, hogy a túlélés mellett tegyük le a voksunkat. Tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor az volt a propaganda, hogy ebben az országban mindenkinek van munkája, és mindez azt jelentette, hogy valamilyen munkahelyen jelen kellett lenni.

Viszont vannak hazánkban is cégek, amelyek élen járnak abban, hogy számukra a munka elvégzése a fontos. Az, hogy honnan vagy a határidőn belül mikor történik mindez, már kevésbé fontos számukra. Melyek ezek a cégek? Ez nem a reklám helye. Úgy tűnik, hogy azok a vállalatok változtattak a munkafelfogásukon, amelyeknél fontos a működésük és a profit. Ne vitassuk el azt, hogy az emberéletek is fontosak lehetnek számukra. De az is könnyen előfordulhat, hogy pusztán anyagilag jobban megéri számukra, ha a köhögő vagy Covid-gyanús munkatárs otthonról dolgozik, mintha kiesne a munkából. (Természetesen, ha valaki munkaképtelen, akkor ne dolgozzon sem otthon, sem máshol.) Az összes többi cégnél, ahol nem fontos a haszon, ott pedig olybá tűnik, be lehet hívni dolgozót, az anyukát, a várandósokat, a sokgyerekes apukát, és a hasznos munkavégzés látszatának fenntartása érdekében kockáztatható bárki egészsége.

Valóban megéri vállalni annak a felelősségét, hogy valaki azért betegszik majd meg vagy távozik az élők sorából, mert a fejekben nincs (érték)rend? A főnöknek a munkaszervezéssel is foglalkoznia kellene, ha a többiek otthonról dolgoznának?

Mi az a hatalmas gát, ami megakadályozza a változást? Megéri életeket kockáztatni azért, mert már réges-régen így működünk, és akkor már ne is változtassunk?

Kívülről vagy épp távolról nézve sokszor nehezen érthetőek a vezetői döntések, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi féle-fajta szempontot kell a döntéshozóknak éppen mérlegelnie. Mi pedig leginkább a saját szemüvegünkön, érdekeinken keresztül szemléljük a világot. Viszont vannak szinte felfoghatatlan tendenciák is. Hogyhogy nem törekszenek arra teljes rendszerek, szervezeti struktúrák, hogy ne csúcsidőben utazzanak a dolgozók? Mégis, mit veszít az a cég, amely lehetővé teszi, hogy adott feladatokat videóhívással, távmunkában végezhessenek el a dolgozók?

Ha a gondolkodásunkon akarunk változtatni, akkor érdemesebb azt vizsgálni, hogy mit nyer a vállalat, és mit nyer ezzel a dolgozó.

A kutatások alapján a munkáltató nagyobb lojalitást és magasabb elégedettséget nyer, mintha fizetésemelést adott volna. Ráadásul kevesebb vagy kisebb irodákat kell fenntartania, növeli versenyképességét és javítja az esélyegyenlőséget. Hovatovább az államnak is megéri, hiszen az atipikus foglalkoztatás segíti a munkanélküliség és a környezetszennyezés csökkenését.

Akárhonnan néztem a kérdést, arra jutottam, hogy a fejekben lehet a gond. Amíg főnökként azt gondoljuk, hogy a munka és munkatárs kontrollálása a legfontosabb, és amíg beosztottként azt feltételezzük, hogy távmunkában a kollégánk csak lebzsel, addig vajmi keveset tanultunk a kényszerszülte újításokból, és legfeljebb az innováció délibábját kergethetjük.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Kijárási korlátozás, maszkba zárt világ – Hogyan lehet megbírkózni az egyedülléttel

Kijárási korlátozás, maszkba zárt világ – Hogyan lehet megbírkózni az egyedülléttel

A koronavírus-járvány nem csak a testi, hanem a lelki egészségünkre is káros hatással lehet: az utóbbi időszakban megszaporodtak a magukat magányosnak érző emberek száma – kimondottan igaz ez az idős emberekre. Dobrai Zoltán mentálhigiénés szakember írásában a magányról és az egyedüllétről ír.

Az egyedüllétet hajlamosak vagyunk  negatív dologként értékelni, sőt meg is ijedünk attól, ha épp elvonulásra vágyunk. ,,Valami nincs rendben veled? Miért akarsz egyedül lenni? Valami baj van?” – hangzik környezetünk reakciója, holott  az egyedüllét iránti igényünk természetes, bár talán erről nem is kell írni az „énidő” korszakában, amikor egyre többször halljuk, hogy foglalkozzunk magunkkal.  De ha ennyire természetes, akkor miért címkézzük negatívnak?

Akkor élhetjük meg negatívan az egyedüllétet, ha nem mi döntünk róla, ha akadályokba ütközünk a másik felé vezető úton.

Hiszen a létünk maga is egy kapcsolatból fogant. Ilyen startvonal után hogy ne élnénk meg a közösség és a kapcsolatok hiányát negatívumként, fájdalomként? Ha rosszul érezzük magunkat a járvány okozta távolságtartás és egyedüllét miatt, akkor teljesen rendben vagyunk. Ahhoz, hogy jobban legyünk, el kell tudnunk fogadni a nehéz és kellemetlen, rossz érzéseket is.

A magány viszont ettől különböző érzésvilág. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki egyedül van, hiszen nagycsaládban, párkapcsolatban, barátok közt is megélheti valaki a magányosságot, a valódi kapcsolódás hiányát vagy az erre való képtelenséget. Akkor vagyunk magányosak, amikor nem érezzük az elfogadást a másik részéről, ha alig kapunk figyelmet vagy nem kezelnek partnerként minket. Amikor távol vagyunk a másiktól. Tehát ez az érzésvilág nem arról szól, hogy valaki egyedül él, idős, vagy épp nincs párja. Akár életszakaszokhoz, krízisekhez is köthető a magány megélése. Még erősebben törhet ránk, amikor elveszítünk egy fontos embert az életünkből, vagy új és idegen környezetben találjuk magunkat. Bárhogyan is legyen, foglalkoznunk kell vele, máskülönben depresszióba csúszhat vagy épp testi tünetekként jelenhet meg a gyötrő érzés. Hiszen nem az egyedüllétre és a magányra lettünk teremtve.

Általában nehezünkre esik beismerni, bevallani vagy épp kimondani azt, hogy magányt élünk át. Pedig, ha többször tudnánk erről beszélni a mellettünk lévőknek, akkor a magányunk máris oldódna, hiszen már nem egyedül hordoznánk ezt az érzést. Talán idővel el is tűnne, hiszen a másik ember elérhetőbbé válna számunkra és a saját felelősségét is megérezhetné életünkben.

A megértés és az elfogadás segíthet a legjobban. Próbáljunk meg a másik, a magányt megélő ember bőrébe és érzésvilágába bújni. Fogadjuk el őt és érzéseit úgy, ahogyan most van. Véletlenül se akarjuk elvitatni az érzései valódiságát és ne kicsinyítsük le azokat.

Aki megéli a társas magányt, annak talán még rosszabb ez, hiszen a társa vagy társai elérhetőek lennének, de mégsem képesek olyan mély kapcsolódásra, amelyben együtt lehetnének.

Van akinek még ennél is nehezebb, hiszen előfordulhat, hogy élete első éveiben is megtapasztalta a magányt, az érzelmi elszigeteltséget, így ez az érzésvilág meghatározóvá vált számára. Viszont ott van annak a lehetősége is, hogy egy elfogadó, érzelmileg közeli kapcsolatban gyógyuljon. Lehet ez egy mély baráti kapcsolat, házastárs vagy egy segítő szakember is. Már az is sokat segíthet, ha lecseréljük borúlátó szemüvegünket, amennyiben erre képesek vagyunk. Ha igen, akkor felfedezhetjük a kapcsolatainkban lévő értékeket és az élet ajándékait keresve, új szemüvegen keresztül láthatjuk meg mindazt, amiért hálásak lehetünk még egy világjárvány idején is.

Nem tartom problémának, ha valaki megtapasztalja a magányt és az egyedüllétet. Persze hosszútávon egyikkel se időzzünk, mert annak komoly testi tünetei is lehetnek és a teremtés koronái egymás nélkül nem képesek élni. Viszont ha valakinek az életében stabilan vagy rendszeresen visszatérő élménye a magányosság, azzal nem veszíthet, ha szakemberhez fordul.

Aki pedig képes rá, hogy megszeresse azt az embert, akivel a legtöbb időt tölti, kezdje el már ma szeretni. Akivel érdemes jóban lennünk azok mi magunk vagyunk. Ha sikerül jóban lennünk magunkkal, akkor könnyebb megélnünk azt, amikor ketten, egyedül vagy épp magányosak vagyunk. Nem lesznek már egyedül és magányosak a környezetünkben élők sem, ha képesek vagyunk megszeretni magunkat, mivel ezután már könnyebb lesz jól szeretni a másikat.

777blog.hu

Dobrai Zoltán

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

tanácsadás

You have Successfully Subscribed!