+36-30-4419-855 hello@dobraizoltan.hu
Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Minden énünket sajátos gondolkodás, érzések és viselkedés jellemzi, amelyek jól elkülöníthetők hanghordozásban, szavakban, gesztusokban. Tudva vagy tudattalanul szólhatunk felnőtt, szülői vagy éppen gyermeki helyzetből, és az üzeneteinket mindig valamely énállapotból indítjuk: életünk során mindegyiket elsajátítjuk. Attól függően, hogy melyiket szólítja meg a másik fél, különbözőképpen reagálhatunk. A legjobb, ha mindhárom pozícióval jól bánunk, és ezek közül a felnőtt énünk a legerősebb.

A szülői énünk kettős: értékel, minősít vagy támogat, és elismer: „illetlenség a másik szavába vágni”, vagy azt mondja: „nagyon jó vagy, támogatom a tanulmányaidat, bízom benned”. A szülői én tartalmazza a normakövetést, a parancsokat és az elvhűséget. Ezekre szükségünk van, azonban ha átveszi az irányítást, akkor több negatív reakcióra is képes: lebecsülésre, kritizálásra, általánosításra, kioktatásra és bűnbakkeresésre. Vagyis, ha a konfliktusmegoldást a szülői én veszi kezébe, akkor korlátolt döntések születnek.

A gyermek már sokkal inkább határtalan és nehezen dönt. Ez a részünk is több funkcióból tevődik össze. A kreatív gyermek bármit megtehet, nincsenek korlátai, intuitív, játékos, érzelmekkel teli. Ezek szintén fontos vonások, azonban, ha a gyermekkori én a meghatározó, akkor előkerül a gyámoltalanság, az önállótlanság, a lázadás, a gúny, az irracionalitás és a hisztéria. Az ellenálló gyermek dacolhat, és azt mondja a munkahelyen, hogy „persze, úgysem csinálom meg”, vagy nem vállal felelősséget a tetteiért. Az engedelmes gyermeki részünk pedig szófogadó, alkalmazkodó: „igen, drágám, már hozom is”.

A két énállapot között van egy kiegyensúlyozó: a felnőtt én. Ő a felelős a valóság objektív, racionális kiértékeléséért és a döntések megalapozott meghozataláért. Figyelmes, megfontolt, megoldásokat kereső és jó problémamegoldó. Szükségletei és igényei vannak vádak és minősítés helyett. Inkább magáról beszél, mintsem a másikat okolja. Azt mondja, hogy „úgy gondolom, azt szeretném, arra vágyom”. Ez a fajta kommunikáció jobban segíti a megértést. Ha pedig két felnőtt szerepből válaszolunk egymásnak, akkor abból valódi eredmény és igazi „találkozás” lehet. Ez a fajta „találkozás” tanulható és tanítható is. A környezetünk és gyermekeink számára is jó példát tudunk mutatni, ha ezt a stílust használjuk, ami leginkább így tanítható.

Láttunk már olyan vitát, amiben az egyik fél úgy viselkedett, mint egy kioktató szülő, a másik pedig úgy, mint egy sértődött gyermek? Ha tudjuk, hogy épp a gyermeki szerepben vagyunk, akkor könnyebben tudunk felnőni, hogy felnőttként higgadtan, önérvényesítően és megértően reagáljunk.

Kimerítő mindig felnőtt énállapotból nagyon megfontoltan és reálisan kommunikálnunk. Lehet néha a gyermeki énállapotnak is teret adni, hogy szabadok legyünk és játékosak. Szükség van a szülői pozícióra is, aki óv és figyelmeztet. A lényeg, hogy lássuk és tudjuk, melyik szerepbe kerültünk, és mikor melyikre van szükségünk!

Dobrai Zoltán
mentálhigiénés lelkigondozó, családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Érzelmi biztonságot keresünk – hol eredményesen, hol tévutakon járva

Érzelmi biztonságot keresünk – hol eredményesen, hol tévutakon járva

A párkapcsolatokban az a legerőteljesebb motivációnk, hogy biztonságban érezzük magunkat. Egy olyan társ mellett, aki érzelmileg jelen van számunkra, akire számíthatunk. A párkapcsolatok felnőtt kötődés fókuszú megközelítése Dr. Sue Johnson, az Ottawai Egyetem professzorának nevéhez fűződik.

Az Érzelem Fókuszú Terápia (EFT) a kötődés iránti mély, velünk született vágy meghatározó szerepére helyezi a hangsúlyt, és ennek mentén kínál térképet és megoldásokat párkapcsolati konfliktusaink megoldására, hiányaink betöltésére. Alapvető terápiás tapasztalata az, hogy kötődési igényünket csak ritkán vállaljuk fel, ha pedig mégis sikerül megtennünk, akkor létrejöhet az érzelmek tánca.

Az érzelmek színezik ki a világunkat, mozgatnak, cselekvésre késztetnek, mintegy szervezőelvként vannak jelen az életünkben. Ha az érzelmeken képesek vagyunk változtatni, akkor lehetőségünk van másképp cselekedni. Az emberek úgy tudnak előbbre lépni, ha érzelmileg kiegyensúlyozottak, ezzel szemben az érzelmi egyedüllét, elhanyagolás megbetegít. Az érzelmi elszigeteltség felnagyítja minden más nehézségünket is, így az alapproblémák csak romlanak. Viszont ha számíthatunk valakire, ha mások gondolnak ránk, az olyan számunkra, mint az oxigén, hiszen ez a legalapvetőbb vágyunk.

“A boldog párok is veszekednek – ez rendben is van, de ha már érzelmi elkülönülés van közöttük, akkor ez egy vírus, ami eltávolítja őket egymástól.”

Szükségünk van az érzelmi visszajelzésekre

Sue Johnson a gyermek-anya kapcsolaton keresztül mutatja be, mennyire fontosak számunkra az érzelmi visszajelzések. Amikor nincs meg az anya részéről a pozitív reakció, arca semlegességet vagy elutasítást sugall, akkor a gyermek negatív visszajelzéseket ad, sírni kezd, mivel nem bírja elviselni stresszt, amit az érzelmi elutasítás okoz benne.

Amikor a csecsemő keservesen sír, azt segélykiáltásnak értelmezhetjük. Azt tükrözi, hogy nem találja azt, akihez kötődni akar, aki biztonságot adna számára.  A pároknál ugyanez történik – csak néhány évtizeddel később. Amit a felszínen látunk, a düh, harag vagy a betegségek, ugyanúgy segélykiáltások. Felnőttként is érzékenyek maradunk az elutasításra, szükségünk van a szeretett személy közelségére.

A jó kapcsolat és a rossz is kihat az agyi működésünkre is. Az elhagyatottságot, visszautasítást az agy ugyanazon területe dolgozza fel, mint a fizikai fájdalmat.

“Egyfajta trauma számunka a magány. Ehelyett arra van szükségünk, hogy biztonságban legyünk. Ha látnak, hallanak, megérintenek minket, az biztonságot ad.”

Ha elesnénk, legyen, aki megtart minket

A biztonságos kötődésre pedig azért van szükségünk, hogy kialakuljon az énképünk. Az a fontos, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket szeretünk.  Ez egy mindig alakuló és változó folyamat. Azok a fiatal nők, akik biztonságban érezték magukat, sokkal magabiztosabbak voltak az életükben, mivel nem voltak a veszélyes „univerzumban” egyedül. Gyorsabban érték el a karriercéljaikat. Épp olyan bátrak, mint a gyerek, aki tudja, hogy az édesanyja elkapja, ha leesik a mászókáról, ezért bátran felmászik rá.

Az EFT  célja, hogy a kliens is érzelmileg hozzáférhetővé váljon, „bevonódjon” a saját érzéseibe. Ha erre képes lesz, akkor válaszkész tud lenni a másik ember érzéseivel kapcsolatban is, és ekkor már érzelmeit iránytűként tudja használni saját életéhez.

Ha az anya csak akkor reagál, ha a gyerek sikít, akkor ő folyamatosan készen lesz sikítani – és nagyon könnyen szorongó felnőtté válhat. Ha szorongóan kötődik, vagyis nem bízik benne, hogy az anyja ott lesz, amikor szüksége van rá, akkor majd ki akarja kényszeríteni a számára biztonságot adó reakciót. Ebből a párok esetében a felszínen az látszik, hogy a felek kritizálják egymást, agresszívak, parancsolgatnak… tehát valahogyan válaszreakciókat akarnak kicsikarni a másikból, mégpedig úgy, ahogyan akkor és ott ők képesek rá. Eszerint

“Az érzelmekre fókuszáló párterápia nem diszfunkcionálisnak tekinti az embereket, illetve a párok tagjait, hanem olyannak, akik valamilyen módon kifejlesztették a túlélési képességét.”

Azért működnek így, mert csak ekképp tanulták meg szabályozni a saját sebzettségüket. Viszont ezek a megoldások, illetve „betegségek” egy idő után korlátozóvá válnak, akadályoznak.

A romantikus szerelem ehhez képest egy túlélési kód: ott van a szeretett személy, aki vigyáz ránk, ha leesnénk a mászókáról. Ez az érzelmi biztonság lenyugtatja az idegrendszerünket, egyensúlyt ad. Segít ha elfogadjuk a másik ember érzésvilágát, visszatükrözzük azt, amit érzünk belőle, és így létrejön az érzelmeink tánca, amely egy biztonságos, kiegyensúlyozott párkapcsolat felé visz.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

data-account="3497015:o8e0f2g0a7" data-form="4891565:x9p5i1">

Időgazdálkodás koronavírus idején

Időgazdálkodás koronavírus idején

Ha betartjuk a szakemberek ajánlását, és otthon maradunk, akkor új kihívásokkal találjuk szembe magunkat: nagyon fontos, hogy az időnket jól strukturáljuk, elbánjunk az időrablókkal, és megtaláljuk az egyensúlyt a munka, a pihenés és a családi élet között.

 

Mit nevezünk időrablónak?

Időrabló lehet a körülöttünk lévő rendetlenség és a személyes szervezetlenség: mindazok a tevékenységek és szokások, amik meggátolják a hatékony munkavégzést. Ilyen például, ha túl sok mindent akarunk egyszerre csinálni, vagy gyakran kell félbeszakítani a munkánkat. Annyi a feladat, hogy azt sem tudjuk, mihez kezdjünk hozzá először, és az esetleges otthoni munkavégzés közben csábít a konyha, a rendetlen asztal, a gyerekek utáni elpakolás is.

Azt is gondolhatnánk, itt a remek alkalom, hogy pihenésképp valami mást csináljunk. De ez csak részben igaz, ha a másik tevékenység nem a hatékonyságunk rovására történik. Ahhoz, hogy eredményesek legyünk, célokra és tervekre van szükségünk. Fontossági sorrendet kell felállítanunk, különben ide-oda fogunk kapkodni anélkül, hogy elvégeznénk a dolgunkat. Sokat segít, ha ezeket a célokat kisebb feladatokra bontjuk, és szétosztjuk őket. Mindenkinek vannak gyenge pontjai: valamit szívesebben csinálunk, és van olyan, amiről legszívesebben tudomást sem vennénk.

Visszakérdezés és visszautasítás

A munkában további nehezítő körülmény lehet, ha bizonytalanok a hatáskörök vagy a felelősség. Amikor nem tudjuk, hogy meddig tart az én feladatom, és miért kell felelősséget vállalnom. Ha nem egyértelmű a kommunikáció, akkor ebből félreértések születhetnek, amiből félresikerült feladatok születnek. Ilyenkor még könnyebben kezdünk halogatni, mivel egyébként sem egyértelmű a feladat, ez megterhelő, így inkább később kezdünk hozzá. Egyszerű segítség a visszakérdezés módszere: „Úgy érted, hogy…?; Jól értem, hogy…?; Ezzel azt akarod mondani, hogy…?”.

A hirtelen és derült égből érkező kérésekre és feladatokra pedig meg kell tanulnunk nemet mondani, mivel ha ez nincs, akkor kezdődik elölről a spirál, és célt tévesztünk, nem leszünk hatékonyak, ami lelkiismeret-furdalással jár, ez pedig az önértékelésünk romlásához vezet. Nemet mondani nem könnyű, hiszen attól félhetünk, hogy hirtelen nem leszek elég fontos, elveszítem a bizalmat vagy mások szeretetét. Viszont ez a legtöbbször nem reális félelem, így érdemes kipróbálni, hogy valóban az történik-e, ha nemet mondok, amit a félelmeim sugallnak.

Mit? Mikor? Hogyan?

Első feladatunk az önszervezés, ami a mit?, mikor? és hogyan? kérdésre keresi a választ. A Mit tegyek? kérdést azt foglalja magában, hogy mit akarok elérni, mi fontos számomra hosszú és rövid távon vagy a mai napon. Ha ezt kijelöltük, akkor a korábbi tapasztalatink alapján fel kell mérnünk, hogy mennyi időre van szükség célunk eléréséhez, és azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mennyire fontos az adott feladat. Ezekből fogjuk tudni, mikorra időzítsük. Ha ez a kettő megvan, akkor már csak a Hogyan?-ra kell válaszolnunk, s ezek kombinációjával optimálisan tudjuk az időnket használni és felépíteni a szükséges rendszerünket.

Cél, fontossági sorrend, tervezés

Az időgazdálkodás három alapelve a célok kitűzése, a fontossági sorrend felállítása, a tervezés és ütemezés. De milyen a jó cél? Olyan, ami elég specifikus, tehát mérhető. A „ma elvégzem a feladataimat” cél nem elég specifikus, ha viszont azt mondom, hogy elolvasok x oldalt vagy megpályázok y állást, akkor már elég specifikus és mérhető. Emellett fontos, hogy reális célokat tűzzek ki magam elé, olyat, ami megvalósítható. A családi ház megépítése máról holnapra nem reális. Viszont felvenni a kapcsolatot a szakemberekkel, és a saját vázlatomat megrajzolni már sokkal inkább. Ennek kell legyen egy időkorlátja, különben nagyon könnyen elvész a legjobb cél is. Meg kell magunknak határozni egy reális időkeretet, amihez tartjuk magunkat.

Mit szoktam megcsinálni először, mi segít nekem igazán?

Minek álljak neki először? Aminek itt a határideje? Amit már beütemeztem? Amit szeretek csinálni? Amit tudok? Ami könnyű? Ami gyors? Vagy amit mások kérnek tőlem..?

A teendők időrendi és fontossági sorrendje a priorizálás. Ez a döntést jelenti, hogy melyik feladattal foglalkozunk elsőként, melyek kerülnek a második és harmadik helyre, és melyek azok, amelyek a rangsor végére valók. Mindezt megtehetjük munkáinkban, ahol szakmai prioritásokat állítunk, és a magánéletben is, ahol a személyes prioritások kerülnek előtérbe. Ami sürgős és fontos, azt kell előre sorolnunk! Ilyenek lehetnek az előre betervezett feladatok, határidős munkák. Ami nem sürgős, de fontos, azt érdemes betervezni, mivel ez valószínűleg a célunk elérését szolgáló feladat. Ami sürgős, de nem fontos, azokat érdemes csökkenteni, mivel ezek az időrabló teendők. Ilyenek lehetnek a telefonok, levelek, másoktól áttolt feladatok. Ekkor segít, ha megtanulunk nemet mondani és határokat szabni magunknak és másoknak is. Végül van, ami nem sürgős és nem fontos. Ezek legnagyobb időrablók: a puszta időtöltések, rutinfeladatok, töltelék- és pótcselekvések.

A legnehezebbel kezdeni és koncentrálni

A feladat ütemezésénél segít, ha a nehezebb feladattal kezdünk, és minden ilyen kihívás után megjutalmazzuk magunkat valamivel. Figyeljünk arra, hogy a rendelkezésre álló időnk csak hatvan százalékát tervezzük meg, mivel a rugalmas változtatásra bármikor szükség lehet.

Hasznos segítség a konyhai időmérőről elnevezett technika, a pomodoro (paradicsom). Ez annyit jelent, hogy minden feladatot, tevékenységet 20-25 percig csinálunk, és ezt nem szakítjuk meg semmi esetre sem. Nincs hírolvasás, szendvicskészítés és telefonálás sem. Ha megvan a huszonöt perc, akkor tartunk 5 perc szünetet, és újra összpontosítunk a feladatra. Ez az idő épp elég ahhoz, hogy a tevékenységeinkben jelen legyünk, és ezzel eredményesen haladjunk.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Amikor találkozunk valakivel, egy egész sor benyomásunk lesz róla. Feltételezzük, hogy miként érzi magát, milyen napja lehet, mi járhat éppen a fejében. Az első találkozáskor még ennél is több feltételezésünk, sőt akár ítéletünk is születhet. Csakhogy mindezek sokkal inkább szólnak rólunk, mint a másikról.

Nagyon könnyen megbizonyosodhatunk arról, hogy a megismerés igazi kommunikáció nélkül csak benyomásaink, vélelmeink gyűjteménye, amely leginkább a mi hogylétünkről, hiedelmeinkről, sztereotípiáinkról szól. Egy egyszerű gyakorlatot alkalmazva a találkozás elején feljegyezhetjük magunknak, hogy mit gondolunk a másik emberről. Pár óra múlva, majd a búcsúzáskor is írjuk le gondolatainkat, érzéseinket. Magunk is csodálkozni fogunk az eredményen.

A családterápiák során az őszinte érdeklődés segíti leginkább a terapeutát. Szinte gyermeki kíváncsisággal tekintünk a párokra, így lehetőségünk van újra és újra rácsodálkozni a kapcsolatok sokszínűségére. Láthatjuk, hogy családban, párkapcsolatban jól élni nagyon sokféleképpen lehet. Nem ismerjük a csodatévő szérumok receptjeit, azt viszont megmutathatjuk, hogy az őszinte érdeklődés nekünk segít és a pár tagjainak is segíthet, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ha kapcsolatainkban elveszítjük ezt az őszinte érdeklődést, akkor csak a vélelmeink, hiedelmeink és előfeltevéseink maradnak.

A másikat nem a maga valóságában látjuk, érzékeljük, hanem a mi saját szemüvegünkön keresztül, melynek lencséje tele van korábbi kapcsolati tapasztalatainkkal, neveltetésünkkel, értékrendünkkel. Ez a saját látásmód nagyban torzítja a másikról kialakított képet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy például a kollégánk épp családi problémák miatt olyan feszült, vagy hogy a párunk milyen megterhelő feladatot kapott a munkahelyén, ami megviselheti. Ezért nem tud az ajtón belépve azonnal nyitott, beszédes és figyelmes lenni. Viszont ha megkérdezzük, kíváncsisággal fordulunk felé, akkor nagyon könnyen közelebb kerülhetünk egymáshoz. A kérdésből és válaszból megértés születhet, innen pedig már csak egy lépés, hogy képesek legyünk együttérezni vele. Ebből a pozícióból már teljesen másképp néz ki a másik reakciója, viselkedése. Könnyebben tudunk kapcsolódni – így neki és magunknak is sokat segítünk.

Annak megismerése, hogy honnan jövök

Egy mélyebb megértésre juthatunk el a párkapcsolatban, ha megismerjük a magunk és a párunk családját – azt a közeget, ahonnan származunk, felnőttünk; a momentumokat, amelyek számunkra egyértelműek, viszont a másik fél számára idegenek, akár félelmetesek is lehetnek. Ha megismerjük azokat az identitásformáló történeteket, amelyek egy család önmeghatározásának építőkövei, akkor közelebb kerülünk a másik világnézetéhez, életfelfogásához. Ennek mentén nagyon könnyen beláthatjuk, hogy a mellettünk lévő ember nem fura, nem egy másik bolygóról érkezett. Esetleg azért más, mert ők másképp ünnepeltek, másképpen pihentek.

A származási családból hozott különbözőségek nagyon élesen kiütköznek a gyereknevelésben is. Két különböző világ találkozik – és egyezségre, egységre kellene jutniuk, miközben sokszor mindkét fél azt gondolja, neki van igaza. Amíg nem fogadjuk el, hogy az igazság az egyik oldalról másképpen néz ki, mint a másikról, addig kis esély van az egységre. Viszont ha rácsodálkozással tekintünk a másikra, azzal a gyermeki kíváncsisággal, hogy „mennyire érdekes és sokszínű a világ”, akkor már erőforrásokat is felfedezhetünk a másképp gondolkodásban. Esetleg lecserélhetjük a saját vélekedéseinket is, és újakat sajátíthatunk el. Az pedig biztos, hogy ha a másik legalább meghallgatva, megértve érzi magát, akkor máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Ha a gyereknevelés is nehezen megy

Gyakori konfliktusforrás, amikor a család elérkezik a kérdéshez, hogy hová mehet a gyerek (vagy éppen mikor mehet, stb.); ilyenkor könnyen előkerülnek a címkék és a skatulyák is. „Ő mindig elengedi a gyereket, nem is érdekli, mit csinál”, vagy „ha rajta múlna, akkor csak harminc évesen mehetne el itthonról, annyira vaskalapos!”

Nem létezik univerzális, minden helyzetre megfelelő válasz vagy recept. A legfontosabb, hogy a házaspár egységben legyen és ebből az egységből jelöljenek ki bármilyen határt. Máskülönben a gyerek összezavarodik, és későbbi éveiben nagy bajban lesz saját határaival. A különböző nevelési irányelvek elfogadására és az egység kialakításában a legnagyobb segítség az őszinte kíváncsiság és érdeklődés. Hogyan alakult ki, hogy számomra fontos a határok kijelölése – vagy miképp lett ennyire fontos a szabadság és önállóság? Talán soha meg sem fordulna a fejünkben a válasz, amit ilyenkor hallani lehet a pároktól…

A családterápia során előfordult, hogy a házastársak egyik tagja – háborúkból hozott élmények nyomán – azt tanulta meg, hogy jobb itthon maradni és nem eljárni itthonról. Különösen este nem szabad menni sehová, mert ki tudja, honnan jön a támadás. Így alakult, hogy számára biztonságot nyújt, ha a családtagjait mindig a maga közelében tudhatja. Ezzel szemben a máik fél úgy nőtt fel, hogy a szülők nagyon sokat dolgoztak, alig voltak otthon, és egyébként kerítést sem építettek soha. Ő úgy tanulta, hogy határok, vigyázó szempárok nélkül is megállja a helyét. Ha nem beszélgettek volna erről, akkor még ma is furának tartanák egymást. Ők is meglepődtek a történeten, hogy miként lett a párjuk gondolkodása olyan, amilyen, amiből eddig csak annyit láttak, hogy számukra kibírhatatlan és érthetetlen.

Az őszinte érdeklődés és kíváncsiság tehát minden emberi kapcsolatunkat segíti. Lehetőséget ad arra, hogy megismerjünk egy másik igazságot és felfedezzük a mellettünk lévő ember különleges világát.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Szakítás, válás, megcsalás – tényleg ez lenne a normális?

Szakítás, válás, megcsalás – tényleg ez lenne a normális?

Normális esetben szívesen olvasok, így hát rendszeresen megállok az újságosnál. Nem különösebben szoktam szétnézni, elég tudatosan választok; pontosan tudom, mi érdekel, úgyhogy a tekintetem csak bizonyos témákat keres a polcokon. Most viszont változtattam ezen a szokásomon, és kicsit jobban körbenéztem. Mégpedig azért, mert bár egyre különbözőbb, valahol mégis nagyon hasonló nehézségekkel keresnek meg a családok – én pedig kíváncsi lettem, vajon a nyomtatott médiumok mit írnak a párkapcsolatokkal, a családi élettel összefüggésben. Hasonló – vagy épp hogy nagyon is különböző jellegű problémákról fogok olvasni?

Nos, a celebekkel foglalkozó (bulvár)lapokban gyakorlatilag nem találtam olyan címoldalt, ahol ne a szakítás, válás vagy valami tragédia lett volna az üzenet. Pedig korábban mintha hallottam volna hosszú és boldog párkapcsolatban – vagy házasságban – élő hírességekről is, de valahogy a mostani szemlém során nem futottam bele ilyen anyagokba…

Persze vannak olyan lapok (és egyéb médiatermékek), amelyekben a kiegyensúlyozott párkapcsolat nagyszerűségéről esik szó; de mi van azokkal, akik ezekkel nem találkoznak, és így újra és újra csak arról kapnak hírt, hogy elvált… hogy szakítottak… elmúlt a szerelem, stb? Aki csak ilyen megközelítésekkel találkozik, annak számára egyenesen érthetetlen, hogy miért is lenne jó az elköteleződés – hiszen úgyis vége lesz. Aki ilyen híreken „nevelkedik”, annak esze ágában sem lesz hosszú távú párkapcsolatban gondolkodni, pláne megházasodni.

Valahogy így vagyunk azokkal a szokásokkal is, amelyek között felnőttünk; mindig az a természetes számunkra, amit a családunkban gyerekkorunktól fogva megtapasztaltunk. Ha például valaki másképpen ünnepli a karácsonyt, mint mi, az nagyon furcsa és érthetetlen nekünk. Ugyanígy van ez a párkapcsolatok és a házasság esetében is: ha a fiatalok csak elvált embereket látnak maguk körül, illetve a médiában is csak válásokról meg szakításokról olvasnak, akkor egy idő után – mélyen, tudat alatt – ez válik számukra a természetes állapottá.

Nagyon ellentmondásosnak tűnik a bulvárlapok nyitóüzenete. Szomorú dologként tálalják ugyan a válást, elvégre senki sem erre készül a házasságkötéskor – ugyanakkor mintha ott lenne a mögöttes üzenet is:

„Ne aggódj, kedves olvasó, ne dolgozz a párkapcsolatodon, hiszen teljesen rendben van, ha elváltok – sőt, nincs is más út, mindenki ezt csinálja!”

Értem én, hogy a lapokat el kell adni, és ezért szükség van olyan címekre, amikre felfigyel az olvasó – viszont a negatív kommunikáció hosszú távon a társadalom szempontjából nagyon nem kifizetődő. Ezt a kapcsolatainkban is láthatjuk: a tartósan jelen lévő negatív üzenetek eltávolítanak a másiktól, sőt, akár meg is betegíthetnek.

Eszembe jut, amit a családterapeuta tanárom viccesen emlegetett a képzésen: „Bármit tehetünk, csak aztán ne játsszuk el, hogy meglepődünk a következményein!” Megtehetjük, hogy leginkább a párkapcsolatok széteséséről számolunk be, de ne lepődjünk meg azon, ha a fiatalok számára az összetartozás már nem lesz érték, követendő példa.

Segítői tapasztalatom szerint azok a párok, akik hajlandók időt és energiát fektetni a kapcsolatukba, jól működnek, a felek tagjaik biztonságban érzik magukat, elégedettek önmagukkal, egymással – és az életükkel.

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Konfliktuskezelés, avagy mi van a mélyben

Konfliktuskezelés, avagy mi van a mélyben

Sokszor nem is értjük, mi történik velünk egy vitában, vagy miről is szól valójában a kommunikációnk. Olyan, mintha a fejünkben valami más oka lenne a konfliktusainknak, mint amiről azok valójában szólnak. Ha megfogalmazódtak már bennünk ezek a gondolatok, akkor jó ha tudjuk: igazunk van; valamit elkezdtünk megérezni a lényegből.

A felszín alatt, ilyen-olyan konfliktusaink mélyén érzelmek, szükségletek és vágyak lapulnak. A „hol voltál már megint ilyen sokáig” típusú mondat például leginkább azt jelenti, hogy „hogy aggódtam érted, hiányoztál, nagyon vártalak, egyedül érzem magam”. Természetes, hogy ha számonkéréssel, agresszióval van tele a mondanivalónk, akkor nem fogjuk tudni átadni a valódi üzenetet a másik számára. Sőt – minden egyes bántás, félreértés, vagy nem megfelelően kommunikált érzelem egy-egy tégla a kettőnk között épülő falban.

Márpedig falnak semmi helye közöttünk!

A konfliktus minden emberi kapcsolódás természetes velejárójának tekinthető, hiszen mások a szükségleteink, az értékeink. Az összeütközés tehát minden kapcsolathoz, sőt – magához az emberi léthez is hozzátartozik. Arra viszont semmi szükség, hogy egymást alapvetően szeretni akaró emberek közé olyan fal kerüljön, amelyen nincsen ajtó… Morális alapokról megbocsájtani nem ugyanazt jelenti, mint bensőnkből, vagyis igazán őszintén, érzelmeinket is bevonva kiengesztelődni. Az effajta, igazi megbocsájtáshoz idő kell. Minden példa sántít egy kicsit, de az biztos, hogy a következő tégla mindig jobban fog rögzülni. Hiszen már ott van a többi körülötte… és egyre súlyosabb a fal – már egymást tartják az építőelemek.

Sőt, egyre gyorsabban is épül, mivel már ismerjük a mozdulatokat, ismerjük a technikát… Ugyanígy vagyunk az összetűzésekkel is. Ha sok a konfliktus közöttünk, akkor egyre könnyebb újabbakat generálni, vagy éppen elővenni a régieket, és rátenni még egy lapáttal.

Ha egy konfliktust időben felismerünk, akkor még könnyen kezelhetjük is. Ha egy bántást, vagy sértést nem tudtuk megelőzni, akkor legalább beszélnünk kell róla. Kibeszélni, ha kell, többször is – és hallgatni, ameddig kell.

Fontos tisztázni, hogy meghallgatni valakit nem azt jelenti, hogy nem vagyok vele kapcsolatban, vagy épp passzívan vagyok jelen. A hallgatás valójában komoly aktivitást rejt magában. Arról szól, hogy figyelek rád anélkül, hogy a szavadba vágnék. Figyelek rád a testtartásommal, az arcommal, a szemeimmel – teljes valómmal.

Együttérzés

Ha megtanultunk hallgatni és meghallgatni, akkor már közel járunk ahhoz, hogy együtt is érezzünk a másikkal. Ha sikerült megéreznünk azt a helyzetet, érzést, amit a társunk éppen átél, akkor a kapcsolódásunk és találkozásunk egyre mélyebb lesz. Ebben a kapcsolódásban tapasztalhatjuk meg a közösséget, a megértettséget az elfogadást, ami a falakat lerombolja, és új utakat épít közöttünk.

Mi van a konfliktus mélyén igazából? „Mondok valamit, és ő mást ért alatta, folyton félreért”. Olyan, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Talán így is van. Ugyanazon szavaknak, gesztusoknak, hanglejtéseknek annyiféle jelentése lehet, amennyi félék vagyunk. Leginkább azt jelenti számunkra, amit a származási családunkban megtanultunk, és amelybe belenőttünk.

Ahhoz, hogy jobban értsük egymást, meg kell tanulnunk kérdezni. Megkérdezni, hogy mit értettél abból, amit az imént mondtam. Segíthet az is, ha a tények szintjén összefoglaljuk, amit hallottunk: azt akarod ezzel mondani, hogy…? Úgy érted, hogy…? S ha őszinte kíváncsisággal fordulunk a társunk felé, akkor elsőre talán meglepődve, de egyre nyitottabban tud ő is kapcsolódni hozzánk, és egyre pontosabban el tudja mondani azt, amit korábban csak félreértettünk.

A konfliktusok hátterében a másikért folytatott küzdelem rejlik – épp csak sokszor rosszul küzdünk… A számonkérés mélyén valójában a másik figyelmére vágyunk; a dühöm mögött az van, hogy távolinak érezlek, a kritikám mögött, hogy most csak így tudok hozzád kapcsolódni, mert ekkor legalább beszélgetünk.

Konfliktusaink legmélyére tekintve számos fegyvert és erőforrást fedezhetünk fel – amelyekkel egymás mellett, nem pedig a másik ellen kellene harcolnunk a kapcsolatunkért.

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

tanácsadás

You have Successfully Subscribed!