„A mi családunkban mindenki egyenlő, nálunk nincs hierarchia” – gondolhatnánk. Ám akár megnevezzük, akár nem, kimondva, kimondatlanul vannak a családban döntéshozók és végrehajtók. Hogy ki hozza meg a döntéseket, kihez alkalmazkodik leginkább a család, már önmagában hierarchiateremtő erő, és ez jól van így. Hierarchiát képzünk, ha valakit kihagyunk a döntésekből, mert keveset van otthon, s akkor is, ha az a szokás, hogy a nők döntenek és a többiek alkalmazkodnak. Bármi is vezetett a kialakult rendszerhez, jó tudni, hogy szabadon fenntarthatjuk, de át is alakíthatjuk azt.

Az tud jó döntést hozni, aki megfelelő információk birtokában van. Rendelkezik az ehhez szükséges kompetenciákkal, és felelősséget tud vállalni azért, amit elhatároz. Leginkább a szülők képesek erre, majd a fiatal felnőtt gyerekeknek is megtanítják ezt azzal, hogy lassan őket is bevonják a családi döntésekbe. Ahogyan a család élete dinamikus és változó, a családi hierarchia is akkor működik legjobban, ha tudunk rajta változtatni, olykor-olykor leszállni a csúcsáról, majd visszakapaszkodni.

Ki Ül A Hierarchia Csúcsán?

Azt is gondolhatnánk, az dönt, aki hangosabb vagy erősebb, viszont a gyengeséggel is lehet döntéshozó szerepbe kerülni. „Ha megsajnálnak és sírok, akkor talán könnyebben érvényesül az én akaratom.”

Döntéshozó lehet a kisgyerek is, ha köré szerveződik a család élete, ekkor tudattalanul ő dönt. Ha sír, ha megbetegszik, ha az iskolában az átlagostól eltérő viselkedést produkál, akkor apa, anya és a testvérek mind rá figyelnek. Összefognak, hogy a sírás csituljon, az iskolai viselkedés normalizálódjon. Így minden erőforrást ő irányíthat. Megszabhatja, hogy mikor találkozzanak egymással a szülők, strukturálhatja az időbeosztásukat, sőt, eloszthatja az anyagi erőforrásokat és megüzenheti, hogy milyen legyen a hétvégi kirándulás.

Ha rövid időre és megfelelő életkorban kerül a hierarchia csúcsára a gyermek, akkor a jó cél érdekében a család minden tagja alkalmazkodik ehhez. A családi rendszert akkor terheli meg ez az állapot, ha valaki végérvényesen elveszi a döntési szabadságot a család többi tagjától. Ha a gyermek megtanulja, hogy csak kirívó viselkedésével tud több figyelmet és gondoskodást kapni, akkor szívesen fog a hierarchia csúcsán ülni. De ide kerülhet a munkáját elvesztő szülő, aki veszített döntéshozó szülői pozíciójából, ezért megbetegszik – így ismét mindenki azt lesi, hogy ő mit szeretne.

Kevés rendszer tűri el a külső beavatkozásokat: ha a nagyszülők vagy rokonok szeretnék megmondani, hogyan éljen a család, akkor felborul az egyensúly. A házaspár között feszültségek jelennek meg és lojalitáskonfliktusok: a házastársam véleménye a legfontosabb, a szüleimé vagy az anyósomé? Ekkor már a gyerek sem tudja eldönteni, hogy kire hallgasson igazán.

Ha a házastársi szövetség van a hierarchia csúcsán, de ehhez nem ragaszkodnak, hanem időről időre el tudják engedni a pozíciót, majd visszavenni, amikor szükséges, akkor a család kiegyensúlyozott lesz: döntésképes, amelyben mindenki jól érezheti magát, és szívesen marad benne.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…