Minden énünket sajátos gondolkodás, érzések és viselkedés jellemzi, amelyek jól elkülöníthetők hanghordozásban, szavakban, gesztusokban. Tudva vagy tudattalanul szólhatunk felnőtt, szülői vagy éppen gyermeki helyzetből, és az üzeneteinket mindig valamely énállapotból indítjuk: életünk során mindegyiket elsajátítjuk. Attól függően, hogy melyiket szólítja meg a másik fél, különbözőképpen reagálhatunk. A legjobb, ha mindhárom pozícióval jól bánunk, és ezek közül a felnőtt énünk a legerősebb.
A szülői énünk kettős: értékel, minősít vagy támogat, és elismer: „illetlenség a másik szavába vágni”, vagy azt mondja: „nagyon jó vagy, támogatom a tanulmányaidat, bízom benned”. A szülői én tartalmazza a normakövetést, a parancsokat és az elvhűséget. Ezekre szükségünk van, azonban ha átveszi az irányítást, akkor több negatív reakcióra is képes: lebecsülésre, kritizálásra, általánosításra, kioktatásra és bűnbakkeresésre. Vagyis, ha a konfliktusmegoldást a szülői én veszi kezébe, akkor korlátolt döntések születnek.
A gyermek már sokkal inkább határtalan és nehezen dönt. Ez a részünk is több funkcióból tevődik össze. A kreatív gyermek bármit megtehet, nincsenek korlátai, intuitív, játékos, érzelmekkel teli. Ezek szintén fontos vonások, azonban, ha a gyermekkori én a meghatározó, akkor előkerül a gyámoltalanság, az önállótlanság, a lázadás, a gúny, az irracionalitás és a hisztéria. Az ellenálló gyermek dacolhat, és azt mondja a munkahelyen, hogy „persze, úgysem csinálom meg”, vagy nem vállal felelősséget a tetteiért. Az engedelmes gyermeki részünk pedig szófogadó, alkalmazkodó: „igen, drágám, már hozom is”.
A két énállapot között van egy kiegyensúlyozó: a felnőtt én. Ő a felelős a valóság objektív, racionális kiértékeléséért és a döntések megalapozott meghozataláért. Figyelmes, megfontolt, megoldásokat kereső és jó problémamegoldó. Szükségletei és igényei vannak vádak és minősítés helyett. Inkább magáról beszél, mintsem a másikat okolja. Azt mondja, hogy „úgy gondolom, azt szeretném, arra vágyom”. Ez a fajta kommunikáció jobban segíti a megértést. Ha pedig két felnőtt szerepből válaszolunk egymásnak, akkor abból valódi eredmény és igazi „találkozás” lehet. Ez a fajta „találkozás” tanulható és tanítható is. A környezetünk és gyermekeink számára is jó példát tudunk mutatni, ha ezt a stílust használjuk, ami leginkább így tanítható.
Láttunk már olyan vitát, amiben az egyik fél úgy viselkedett, mint egy kioktató szülő, a másik pedig úgy, mint egy sértődött gyermek? Ha tudjuk, hogy épp a gyermeki szerepben vagyunk, akkor könnyebben tudunk felnőni, hogy felnőttként higgadtan, önérvényesítően és megértően reagáljunk.
Kimerítő mindig felnőtt énállapotból nagyon megfontoltan és reálisan kommunikálnunk. Lehet néha a gyermeki énállapotnak is teret adni, hogy szabadok legyünk és játékosak. Szükség van a szülői pozícióra is, aki óv és figyelmeztet. A lényeg, hogy lássuk és tudjuk, melyik szerepbe kerültünk, és mikor melyikre van szükségünk!
Dobrai Zoltán
mentálhigiénés lelkigondozó, családterapeuta-jelölt
Forrás: Vasárnap.hu
Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.
Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…