Mit üzennek a család külső és belső határai?

Mit üzennek a család külső és belső határai?

A család külső és belső határainak jelentősége a polgárosodással lett egyre nagyobb. Hogy miért? Mert ezek mentén tudnak a családtagok egymáshoz kapcsolódni: a családi döntéshozók a többi családtaghoz vagy a gyerekek a szülőkhöz. Kifelé a határok megnyilvánulhatnak többféleképpen: akár úgy is, hogy mindig nyitva áll az ajtó, hozzánk bárki betérhet. Vagy éppen ellenkezőleg: azért nincs tévé otthon, mert nem akarnak minden információt beengedni.

A legfontosabb, hogy a határok mentén mindenki jól érezze magát, és a családtagok szükség esetén újra tudják tervezni azokat. Nem véletlen, hogy szükség van újításra, hiszen megvan az ideje, amikor a szülő és csecsemő szimbiózisban létezik, míg a későbbiekben a gyermek függetlenedésével inkább a leválás kerül előtérbe. A párkapcsolatokban is szükség van a „mi” érzésre, amikor azt érezzük, hogy a szívünk is egyszerre dobban, de helye van a külön tevékenységeknek, saját hobbiknak is.

Minden család más és más, ebből következően különböző módon rendezik be az életüket. Ha átlépjük a küszöböt, akkor az adott ház szabályait kell betartanunk; a munkahelyre érve is más irányelveket követünk, mint az otthonunkban. Az Egyesült Államokban olyannyira védve vannak ezek a határok, hogy a hívatlan vendéget fegyverrel is távol lehet tartani. Észak-európai országokban pedig bevett szokás, hogy éttermekben találkoznak az emberek, és nem egymás lakásán.

mit üzennek

Családnév és ajtócsapkodás

A határok szimbolikus formája a családnév viselése, viszont ez sem mindig elég.  Fontos lehet, hogy kit tartunk számon a család részeként. Ki az, akinek mindenképp ott kell lennie például egy esküvőn és kinek nem. A belső határok kevesebb embert érintenek, viszont nagyon fontosak. Vannak családok, ahol kopognak, mielőtt benyitnak egy ajtón, és van, ahol a gyermek is bármikor bemehet akár a szülői hálószobába is. A vita közben becsapott ajtó is egyfajta határkijelölés. Azt is jelentheti, hogy le van zárva a vita, már nem vagyok rád kíváncsi, vagy legalább az ajtó megvéd tőled.

A határtalanság megbetegíthet

Léteznek láthatatlan határok. Ilyen például az, mit beszélnek meg a szülők a gyerek előtt, és mi az, amibe már nem vonják bele. Vannak családok, ahol az a jellemző, hogy mindent megosztanak velük, máshol a fiatalok nagyobb autonómiát kapnak. Nincs recept, kinek mi a jó, az egészséges határok változhatnak. Ha a szülőnek például megnyugtató válasz a gyerektől, hogy „majd jövök”, akkor ez egy működő rendszer. Ha viszont a gyermek olyannyira bevonódott, hogy nem tudja megemészteni, amit hall, és ennek fizikai tünetei jelentkeznek, akkor a határokon változtatni kell.

Nemek szerint is differenciálhat a család, így elképzelhető, hogy vannak csak női tevékenységek és csak férfi feladatok, ez ahhoz szükséges, hogy a gyerekek saját nemi identitása megszilárduljon. Ha nincs differenciálás, akkor a családtagok tanulhatnak is az ellenkező nemű felektől, és új kompetenciákat szerezhetnek.

A határok elválasztanak és össze is kötnek. Az a legjobb, ha tisztában vagyunk saját és mások korlátaival. Ideális esetben ezek a választóvonalak egy adott élethelyzetben rugalmasak és áteresztőek, máskor pedig erősek és megvédenek. Ha megvannak a határok, akkor észlelhető, mi mentén tudunk kapcsolódni egymáshoz, s így tudunk értékes kapcsolatokat kialakítani.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

A beszélgetés fontossága

A minap egy volt évfolyamtársammal sétáltam, és megkérdeztem tőle: „Szerinted, ha az emberek megtanulnának beszélgetni egymással, akkor ránk, segítőkre nem is lenne szükség?”. „Igen, úgy gondolom, hogy alig lenne dolgunk” – válaszolta.

Hol és miért is tanulunk meg beszélgetni? Elsősorban a származási családunkban, mert a család egy olyan rendszer, amely egyensúlyra törekszik. A stabilitás igénye és a változások hatása folyamatosan erre késztetik. Ehhez az egyik legfontosabb eszköz a kommunikáció. Méghozzá az együttműködő kommunikáció, amikor a problémákat a családtagok közösen oldják meg. Eközben elengedhetetlen a saját és a másik érdekeinek kölcsönös figyelembevétele.

Nem egyszerű feladat ez.

Figyelni kell a saját és valódi igényeinkre, mindezt meg is kell érthetően fogalmazni. Ezzel együtt figyelni kell a másik szükségleteire. Ha ezt megértettük, megéreztük, akkor össze is kell hangolni ezt a kettő vagy több igényt. Egyik tanárom sokat idézett mondata jut eszembe a kommunikáció kapcsán: „a Jóisten két fület teremtett nekünk és egy szájat. Talán azért, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk”.

Vannak mondatok, amelyek biztosan nem segítik a beszélgetéseinket. Nézzünk meg néhány, talán ismerős fordulatot ezek közül egy egyszerű példa alapján:

Hazaér a férj a bevásárlásból, és örömmel közli, hogy megérkezett. Mindent sikerült megvennie, amit a feleség kért tőle. Nagyon elégedett és büszke magára, hogy teljesítette a küldetést. A feleség örül, nézegeti a termékeket majd jelzi a férjének, hogy valami nem stimmel:

„Én nem ilyet szoktam venni, mindig elfelejted, hogy a másik fajta tejet szeretem”

vagy

„Soha nem jegyzed meg, hogy hol kell a legfinomabb pékárut venni”.

beszélgetéseink

Te mindig… Te soha… Ezt nevezzük általánosításnak.

Valóban soha nem tudja a másik?

Mindig ugyanúgy csinálja? Mit is akar kifejezni? Talán azt, hogy olyan mintha nem hallgatná meg a férj, hogy nem figyel rá, nem is igazán fontos számára.

A kommunikációnkon tudunk változtatni. Az első lépés, ha a feleség észreveszi a negatív és általánosító reakcióit, második lépésként pedig kifejezi a nemtetszését vagy épp a csalódottságát. Elmondhatja, hogy figyelmességet jelentenek az apró gesztusok, mert számára ezek a szeret jelei.

Hasonlóan akadályozza kommunikációnkat a gondolatolvasás.

Itt arról van szó, hogy a ki nem mondott vágyaink teljesülését elvárjuk. Többek között az anya gyerek kapcsolatból is fakadhat ez a minta. Csecsemőkorban szimbiózis van közöttük. Az anya folyton azt lesi, hogy milyen jelzéseket ad a gyerek, és igyekszik minden szükségletét kielégíteni. Másrészt lehet ez egy tanult viselkedésmódunk is. Felnőttként viszont megkönnyítjük a kommunikációt, ha megosztjuk vágyainkat, gondolatainkat.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Fehér foltok egy családi történetben

Fehér foltok egy családi történetben

Léteznek egyéni és családi emlékkönyvek – ezeket folyamatosan írjuk: hol közösen, hol magunk. Hogyan egyeztethetők össze az egymástól eltérő egyéni történeteink? Miért látjuk mindannyian másképpen, ami a családunkkal történt? Hol van az igazság?

Az igazság ritkán van megragadhatóan és objektíven előttünk, inkább részigazságaink vannak. A család mindegyik tagja saját értelmezésében látja a közösen megélt ünnepet. Mindenkinek van egy saját szemüvege, amin keresztül a történéseket szemléli. Ebben benne van az illető személyisége, élettörténete és a családtagokhoz való viszonyulása is. Eltérő pozícióból nézi ugyanazokat az eseményeket a szülő, a gyerek, de a családi rendszerbe az ünnep alatt belecsöppenő vendég.

Közös történetünk

A családnak van egy közös, központi története is, amit tudatosan vagy tudattalanul kommunikál a külvilág felé is. Ez adja a tagok összetartozásának élményét és identitását, mintegy keretrendszer. Megmutatja a világlátásukat, azt, hogy milyen szemmel tekintenek az eseményekre és a másikra. Ezek a jövő felé is irányulnak, előrejelzéseket adhatnak arról, hogy ezután mi fog történni velük. Sőt, előírásokat is rejthetnek az elérendő vagy elkerülendő célokról.

Ilyenek lehetnek az alábbi meghatározások: „Mi alapvetően egy jó család vagyunk, akik…” , vagy „Mi vagyunk azok, akiket mindig kihasználnak” , esetleg „A mi családunkban mindenki dolgozik” , vagy „Nálunk nem szokás elválni”.

Kell egy bohóc

Egyes családi történetekben például a gyerek hangját nem igen hallani, vagy mindig kell egy bohóc, mert ettől lesz izgalmas a narratíva. Amíg mindenkinek komfortos a szereposztás, addig ez egy sikersztori lesz. Ha viszont a központi történet destruktív, akkor érdemes belenyúlni a történetbe. Meg lehet kérdezni, ki emlékszik esetleg másképp, elő lehet keresni egy pozitív történetet és azt előtérbe helyezni. Természetesen ez nem könnyű, hiszen a rosszhoz is hozzá lehet szokni és az is valamiféle biztonságot képes adni, bármennyire is sok negatívumot hordoz magában.

Hiányos puzzle

Ismerünk összefüggő történeteket és olyanokat is, amelyek nagyon töredezettek, esetleg hiányosak. Leginkább az összefüggő történetmesélések segítenek az egyénnek és a családnak is. Ezeket felidézve, még egyszer átgondolva újabb felfedezésekre és összefüggésekre találhatunk az életünkkel kapcsolatban. Családterápiában abban támogatjuk a klienseket, hogy sokat meséljenek és nagy részletességgel. Ezzel a szakemberek is könnyebben átélik és megértik, milyen is a család. Kiderülhet, hol van az egyén ebben a történetben. Mit tett hozzá az ünnepi találkozáshoz, esetleg mi a rejtett, nem tudatos haszna a sok vitából, és mivel járul hozzá a családi békéhez. A család együtt is felfedezheti az összefüggéseket, és konszenzussal újra is írhatják azokat.

A hiányos vagy homályos részek különösen érdekesek lehetnek. Ezekben az epizódokban történhetett valami jelentőségteljes, aminek üzenetértéke van a jelen helyzet kialakulásban. Valamint azért is lehet hiányos a mese, mert még nem tart ott a család, hogy beszélni tudjanak róla. Minden családban vannak ilyen fehér foltok, elveszett emlékképek, amelyek nem is oly elveszettek, csak jó mélyre vannak elásva, mert talán nem fért bele a család központi történetébe. Minden egyes felidézéssel könnyebb lesz ezeket elmesélni, és ha a család a terapeuták felől elfogadást és ítéletmentességet érez, akkor az felszabadítóan hathat. Így a régi homályos foltok is újra láthatóvá és elfogadhatóvá válhatnak.

Saját történeteinket is akkor tudjuk átírni, ha biztonságban vagyunk. Mivel a kölcsönös bizalom, a biztonságérzet, megkönnyíti a kockázatvállalást, mi már sikersztorikat mesélhetünk tovább a következő generációknak.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Egy betegség is összetarthat egy családot

Egy betegség is összetarthat egy családot

A betegségek hátterében sokszor állhatnak kapcsolati, lelki nehézségek, problémák. A családterápia fejlődésének kezdetén azt figyelték meg, hogy a gyógyultnak nyilvánított beteg visszatérve a családba újra megbetegszik. Így alakult ki az a nézet, hogy a kezelések legalább egyes szakaszaiba érdemes bevonni a család többi tagját is. Ilyenkor nem az a cél, hogy bárkiben bűntudatot keltsünk, vagy a felelősség súlyát a másik viselje, hanem hogy a családtagok felismerjék, együtt milyen lehetőségeik vannak a változásra. Azt is felfedezhetik, mi jelent erőforrást számukra, és miként járulnak hozzá mindannyian a betegség fenntartásához vagy a gyógyuláshoz.

Már az is változást tud létrehozni, ha egymástól hallják a családtagok, ki miként éli meg a betegséget, hogyan viszonyul hozzá. Utóbbi meghatározó, mivel mindenkinek van valamilyen véleménye a betegségről, ehhez képest vesz fel egy szerepet, pozíciót a közösség minden szereplője.

Betegség, ami összetart

Így lehetséges az, hogy egy beteg gyerek is képes összetartani a családot, amely nélküle már széthullana. Köré szerveződik a napirend, a figyelem, az anyagi erőforrások és feledésebe merülnek párkapcsolati nehézségek, sérelmek. A betegséghez képest már nem is olyan fontos, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Amint megszűnne a betegség, akkor újra előtérbe kerülnének a házastársak közötti konfliktusok, és ez nagyobb kihívást jelenthet a pár számára, mint a beteg köré szerveződő gondoskodás.

Lehet nyertese egy betegségnek?

Akármilyen rosszul hangzik, a fent leírt esetben több nyertese is van a betegségnek. A gyerek megéli, hogy bár beteg vagyok, de legalább anya és apa együtt vannak. A pár pedig mentesül a kapcsolati nehézségek megoldásától, és a család együtt marad, amire mindannyian vágynak, bár most csak ekképp tudják fenntartani az egyensúlyt. Mert így vagy úgy, de minden rendszer egyensúlyra törekszik.

A tünetek története

Ami ebben az esetben feloldást jelenthet, ha felismeri a család, hogy életünk cselekvő irányítói vagyunk, s képesek lehetünk egy másféle harmóniát is megteremteni. Ez elindíthatja őket a változás és a változtatás útján: újra kell szervezni a párkapcsolat dinamikáit és minőségét, majd ezzel együtt a tünethordozó betegsége már feleslegessé válik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden betegség törvényszerűen javítható terápiás segítéssel. Az első lépés minden esetben az orvosi segítségkérés. Ha viszont ez nem hozza meg a várt eredményt, akkor el lehet azon gondolkodni, hogy mi más története lehet egy-egy tünetnek vagy köthető-e valamilyen eseményhez a betegség megjelenése. Voltak-e a felmenőink körében beteg emberek, és hogyan alakult az ő történetük.

Génekben a betegség?

Egy betegség vándorolhat egyik nemzedékről a másikra is. Ha a nagyszülő azt látta otthon, hogy a háborúból hazatért édesapa maradandó sérülései mozgósítják a család erőforrásait, akkor ő a betegségre úgy tekinthet, mint a család együtt maradásának zálogára, ahol ő fontossá válhat, mert segíteni kell a hadirokkant édesapát. Nem tudatosan, de továbbviszi a mintát a saját családjába, ahol a sok nehézséggel együtt (vagy ezek ellenére) élete akkor nyer értelmet, ha gondoskodhat például egy alkoholbeteg családtagjáról.

Függőség mint összetartó erő

Rejtett érdekévé válik a függőség fenntartása. Ha marad a függő családtag, akkor ő megélheti a családfenntartó, gondoskodó szeretetét, ráadásul környezetétől mindezért sok elismerést is kap. Ugyanez a működés öröklődhet tovább a gyermekeinek családjába – akár egy hasonló függőséggel –, hiszen ez egy családot összetartó erő. Amikor pedig valaki felismeri mindezt, és megszakítja a láncolatot, akkor öntudatlanul, de a rendszer új egyensúlyra törekszik. A kérdés az, hogy képes-e kialakulni egy egészséges állapot vagy a beteg szerepét egy másik családtag veszi át.

Új egyensúly

A rendszerben bármilyen változás történik, akkor a többi tagnak ehhez valamilyen módon alkalmazkodnia kell. Felismerve az öröklődő megoldási láncot, elindulhatunk ezen az úton. Leginkább saját életünkre, működésünkre hathatunk, nem érdemes azt várni, hogy majd a másik megváltozik. Ha lehetséges, akkor a felismeréseket meg lehet osztani a család többi tagjával is. Mivel érzékeny és mély témákról beszélünk, nagyon finoman és szelíden kell bánnunk velük. Érdemes arra felkészülni, hogy nem minden esetben fogunk elsöprő sikert aratni, hiszen sokszor nagyon régi és erős, sőt, biztonságot adó kereteket kérdőjelezünk meg.

Viszont a változással és a nehézségekkel való szembenézéssel új és még erősebb, még biztonságosabb egyensúlyt teremthetünk magunk számára és a következő generáció számára is.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Emberi kapcsolataink egyik alappillére, hogy a jót feltételezem a másikról, és én is jó szándékú vagyok. Enélkül nehéz lenne az élet. Hogy is mehetnék ki az utcára, ha kételkednék abban, hogy az autósok megállnak a piros lámpánál?

Hiába minden jószándékunk, ha olykor magunkat is becsapjuk. Az egyik ilyen önbecsapásunk a bűnbakkeresés. „Ő a hibás, nekem semmi közöm hozzá”.

Miért van erre szükségünk? Sok oka lehet. Az egyik, hogy felmentéseket adjunk magunknak, vagy egy szeretett személy számára. Esetleg könnyebb lehet elviselni egy negatív érzést. Jobb ha a „bűnbak elviszi, elfut vele”. Talán összeegyeztethetetlen valami egy számunkra kedves emberrel, ezért inkább másra toljuk a kialakult helyzet okait. Az is előfordulhat, hogy az érzelmeinket nem fejezhetjük ki. Ezért keresünk bűnbakot, akit éppen megszórhatunk érzelmeink nyilaival. Neki talán nem fáj annyira, így nekünk is elviselhetőbb.

A testvérem, azért sérteget engem, mert a szüleim nem engedték el a kirándulásra.” Szeretem a testvéremet, ezért összeegyeztethetetlen, hogy miért is sérteget engem. Könnyebb elviselni, ha a felelősségét inkább a szülőkre hárítom.

Azért vagyok veled ilyen, mert a kollégáim …” Nem tudok úrrá lenni az érzéseimen, így inkább a kollégákat okolom.

Kettős becsapás

Másik ilyen észrevétlen becsapás a „kettős kötés” névre hallgató kommunikáció. Ez azt jelenti, hogy szavak mást üzennek, mint a test, az arcjáték. Gyanakvásra adhat okot és összezavarhat, ha az üzenet tartalma más, mint a csomagolása. Ezek érzelmileg nehéz helyzeteket idéznek elő. Nagyon megzavarja a kommunikációt. Becsapva érezheti magát a másik, mivel érzi, hogy valamelyik üzenet nem igaz. Ezzel a kommunikációval a közlő is be lesz csapva, mivel nem fog választ kapni arra, amit valóban szeretne üzenni.

Képzeljük el, hogy a közös ebéd közben a beszélgetőtársunk elnéz mellettünk, forgolódik. Néha a telefonját előveszi. Miközben azt mondja, hogy nagyon figyel és koncentrál arra, amit mondok neki.

Ezzel azt üzeni, hogy jelen van a beszélgetésben, vagy azt, hogy sokkal érdekesebb a külvilág és a telefon?

Az érzések

Az érzések nem rosszak vagy jók, hanem jönnek-mennek, vannak.

Az érzésekkel nem vitatkozunk, és nem minősítjük, hanem elfogadjuk őket.

Szabad lenniük olyannak, amilyenek. Ha beazonosítottuk őket, és el is fogadjuk a létüket, akkor a következő lépés az úgynevezett énközlés. Ez annyit takar, hogy nem azt mondom: te ilyen vagy olyan vagy, hanem magamról beszélek. A „már megint nem figyelsz rám” helyett: „szeretnék valami fontosat mesélni, ha látom a tekinteted, akkor könnyebb nekem”.

Hogyan mondjuk? A kommunikáció négy alapvetése is segíthet:

Ne túl keveset és ne túl sokat.

Mindig az igazat.

Arról, ami a témához tartozik.

Egyértelműen, egyszerűen fogalmazva.

A testünket még inkább bevonhatjuk a kommunikációba. Ha nagyon nehéz megfogalmazni a negatív érzéseket, akkor kéz a kézben is elmondhatjuk mindezt.Ezzel kifejezzük, hogy nehéz erről beszélni, de szeretlek.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…