A köznyelvben gyakran használjuk a depresszió kifejezést. Otthon maradva, elszakítva a megszokott rutinoktól, a fontos családtagoktól mindez komoly lelki terhet jelenthet. Természetes, ha nem minden napunk alakul a legjobban, és olykor levertebbek vagyunk az átlagosnál, viszont ettől még nem vagyunk depressziósak. Önmagunk diagnosztizálása veszélyes lehet, gyanú esetén érdemesebb szakember segítségét kérni.

A depressziónak van egy köznapi és egy hivatalos meghatározása is. Szakmai meghatározás szerint a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (továbbá BNO) a következő tünettannal párosítja: hangulat- és energiacsökkenés, érdektelenség, az örömre való képesség hiánya, fáradékonyság, a mindennapi tevékenységek elsivárosodása. Kísérő tünetei lehetnek a koncentrálókészség és a figyelem visszaesése. Az önértékelés és önbizalom csökkenése, bűntudat és érdektelenség érzése, pesszimista vagy sivár jövőkép. Önmagára ártalmas gondolatok vagy cselekedetek, alvászavar, étvágytalanság.

Az érzelmi élet zavara

A depresszió leginkább az érzelmi élet zavara, ami azt jelenti, hogy a belső megéléseink változnak, holott a külvilág nem változik. Jól mutatja ezt a gyásszal való összehasonlítás. A gyászban a veszteség realitás, valóság, míg a depressziós ember veszteségélménye belsőjében, gondolataiban van jelen. A nőknél jóval gyakoribb a betegség megjelenése, valamint idős korral növekszik az előfordulása, majd később a nemi különbség kiegyenlítődik. A depressziós ember önértékelése csökken, és nagy mélységekbe is zuhanhat. Érdektelenné válik a külvilág iránt, csökken a teljesítménye, nehezen talál nyugalmat. Egyszerre egyáltalán nem és túlságosan is agresszív. Belső élményben agresszív, amíg viselkedésében inkább érdektelen, passzív. A tüneteket komolyan kell venni, és szükség esetén gyógyszeres kezelésre és pszichoterápia is szükség lehet.

Olykor bármelyik tünetet felfedezhetjük magunkon, ettől még nem feltétlenül vagyunk depressziósak. Akkor gyanakodhatunk, ha ezek közül a jelek közül több is fennáll, legalább két héten keresztül. Nem érdemes magunkat vizsgálgatni, mert jó eséllyel jutunk téves következtetésekre, mivel magunkra nem tudunk objektív szemlélőként tekinteni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy túl közel vagyunk magunkhoz. Diagnózist csak orvos vagy pszichoterapeuta adhat. Fontos, hogy a környezetünkben lévőket se címkézzük fel, mert kevés rá az esély, hogy egy minősítés vagy matrica segíteni fog neki a nehézségeivel való küzdelemben.

Amit ne tegyünk

Ami biztosan nem segít, az a „szedd össze magad és a fel a fejjel” típusú mondatok. Hiszen a depressziós most nem képes felemelt fejjel járni, és nem él meg elég erőt, amivel összeszedheti magát. Nem jó tanács depressziós állapotban szabadságra menni vagy utazgatni, hiszen akkor még inkább saját tehetetlenségünkkel és gyengeségünkkel fogunk találkozni. Nem érdemes komoly döntéseket hozni ebben az időszakban, hiszen most nem érezzük azt, hogy kompetensek lehetünk.

Az olyan, nem hiteles biztatás, mint például a „hiszen már jobban vagy” is kerülendő. Bármennyire szeretnénk segíteni, könnyen lebukhatunk, ha nem őszinte az, amit mondunk. Vigyázzunk, mielőtt túl korán azt mondanánk, hogy megértjük a beteget. Sokkal hitelesebb, ha kimondjuk, hogy nem tudjuk elképzelni, mi történik vele. Ezzel a hitelességgel elérhetjük, hogy meséljen magáról.

Hogyan segíthetünk?

A depressziós passzivitása nem egyenlő az elutasítással. Ennek felismerése segíthet, hogy kapcsolatba lépjünk a beteggel. Alapvető szükségletünk az elfogadás, nincs ez másképpen akkor sem, ha az érzelmi életünk zavara lép fel. Ennek elfogadása gyógyító lehet. Jó, ha kifejezzük a személy és a betegség elfogadását is. Nem érdemes minősíteni vagy bagatellizálni.

Ha elfogadjuk a zavar jelenlétét, akkor már lehet róla beszélni is. Ha kifejezzük kíváncsiságunkat, akkor a betegnek is könnyebb lesz mesélni róla. Lehetnek kiváltó események is, ezekről is beszélgethetünk. Fontos, hogy nem kihallgatásról és vallatásról van szó, inkább meghallgatásról és a másikra figyelésről. Nem kell szépeket és okosakat sem mondani. Viszont a testtartásunk, hangszínünk és tekintetünk ki tudja fejezni azt, hogy fontos a másik, figyelünk és érdekel, amit mond. A figyelmünket kell, hogy lássa és hallja – kulcsfontosságú lehet ez az értő odafordulás, ha nagyobb a baj, és esetleg öngyilkossági gondolatokra, késztetésekre utal a másik.

Türelemmel kell legyünk a depresszióval, nem lehet siettetni az elmúlását! A beteg ilyenkor nem képes erőfeszítéseket tenni. A siettetéssel még mélyebbre lökhetjük, így az azonnali és gyökeres változás nem lehet célunk, viszont a bátorítás, megértés és reményadás igen.

Dobrai Zoltán

vasarnap.hu