Hogyan ismerheted fel, hogy alkoholista vagy?

Hogyan ismerheted fel, hogy alkoholista vagy?

Sok ember kérdezi meg magát: vajon alkoholista vagyok? Az alkoholizmus felismerése nem mindig könnyű, hiszen az egyéni szokások és a társadalmi normák közötti határok gyakran homályosak. Ez az összefoglaló segít eligazodni, hogy mikor lehet szükség szakértő segítségére, és hogyan indulj el az úton a tiszta élet felé.

Mit jelent alkoholistának lenni?

Az alkoholizmus nem egyszerűen nagy mennyiségű alkoholfogyasztást jelent. Az orvosi meghatározás szerint az alkoholizmus — vagy alkoholhasználati zavar — olyan állapot, amelyben az egyén nem tudja kontrollálni az alkoholfogyasztást, annak ellenére, hogy az számos negatív következménnyel jár az életére nézve. Az Anonim Alkoholisták (AA) szerint az alkoholista az, aki elvesztette a kontrollt az alkoholfogyasztása felett, és az ital már negatívan befolyásolja az életét.

Az alkoholizmus jelei

Ha az alábbi jelek közül többet is tapasztalsz, érdemes elgondolkodnod, hogy az alkoholfogyasztásod problémás lehet:

1. Növekvő tolerancia: Egyre több alkoholra van szükséged ugyanazon hatás eléréséhez.

2. Kontroll elvesztése: Nem tudod korlátozni, hogy mennyit vagy milyen gyakran iszol.

3. Elvonási tünetek: Amikor nem iszol, szorongást, remegést vagy egyéb testi tüneteket tapasztalsz.

4. Függőség az ivástól: Az alkohol az életed középpontjává válik, és a kapcsolataid vagy munkád is sérülhet miatta.

5. Folyamatos ivás a negatív következmények ellenére: Még akkor is iszol, ha ez árthat az egészségednek vagy a kapcsolataidnak.

Hogyan tesztelheted magad?

Az önismeret fontos része, hogy őszinte légy magaddal. Az alábbi kérdések segíthetnek eldönteni, hogy az alkoholfogyasztásod aggályos lehet-e:

· Nehezen mondasz nemet, ha itallal kínálnak?

· Volt már, hogy titokban ittál?

· Előfordult, hogy másnap bántad az előző esti alkoholfogyasztásod?

· Volt már konfliktusod vagy problémád az ivás miatt?

· Az alkohol segít kezelni a stresszt vagy az érzelmi nehézségeket?

· A környezeted részéről kaptál már visszajelzést, hogy problémák vannak az ivási szokásaiddal?

Ha ezekre a kérdésekre igen a válaszod, érdemes lehet szakemberhez fordulni egy alaposabb értékelés érdekében.

Mit tegyél, ha alkoholproblémára gyanakszol?

1. Kérj professzionális segítséget!

2. Keresd fel az Anonim Alkoholistákat (AA): Ez a szervezet olyan embereket köt össze, akik hasonló kihívásokkal küzdenek.

3. Figyeld meg az ivási szokásaid: Vezess naplót arról, hogy mikor, hol és mennyit iszol.

4. Tájékozódj a lehetőségeidről: Az alkoholizmus kezelhető, és számtalan terápiás módszer áll rendelkezésre.

Az alkoholizmus gyógyíthatatlan, progresszív és halálos betegség, amelyből van kiút és szabadulás. Jelentkezz a hello@dobrizoltan.hu email címen!

Dobrai Zoltán

Ha érdeklődsz a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozz fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhetsz, inspirálódhatsz, segítségre lelhetsz…

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

A beszélgetés fontossága

A minap egy volt évfolyamtársammal sétáltam, és megkérdeztem tőle: „Szerinted, ha az emberek megtanulnának beszélgetni egymással, akkor ránk, segítőkre nem is lenne szükség?”. „Igen, úgy gondolom, hogy alig lenne dolgunk” – válaszolta.

Hol és miért is tanulunk meg beszélgetni? Elsősorban a származási családunkban, mert a család egy olyan rendszer, amely egyensúlyra törekszik. A stabilitás igénye és a változások hatása folyamatosan erre késztetik. Ehhez az egyik legfontosabb eszköz a kommunikáció. Méghozzá az együttműködő kommunikáció, amikor a problémákat a családtagok közösen oldják meg. Eközben elengedhetetlen a saját és a másik érdekeinek kölcsönös figyelembevétele.

Nem egyszerű feladat ez.

Figyelni kell a saját és valódi igényeinkre, mindezt meg is kell érthetően fogalmazni. Ezzel együtt figyelni kell a másik szükségleteire. Ha ezt megértettük, megéreztük, akkor össze is kell hangolni ezt a kettő vagy több igényt. Egyik tanárom sokat idézett mondata jut eszembe a kommunikáció kapcsán: „a Jóisten két fület teremtett nekünk és egy szájat. Talán azért, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk”.

Vannak mondatok, amelyek biztosan nem segítik a beszélgetéseinket. Nézzünk meg néhány, talán ismerős fordulatot ezek közül egy egyszerű példa alapján:

Hazaér a férj a bevásárlásból, és örömmel közli, hogy megérkezett. Mindent sikerült megvennie, amit a feleség kért tőle. Nagyon elégedett és büszke magára, hogy teljesítette a küldetést. A feleség örül, nézegeti a termékeket majd jelzi a férjének, hogy valami nem stimmel:

„Én nem ilyet szoktam venni, mindig elfelejted, hogy a másik fajta tejet szeretem”

vagy

„Soha nem jegyzed meg, hogy hol kell a legfinomabb pékárut venni”.

beszélgetéseink

Te mindig… Te soha… Ezt nevezzük általánosításnak.

Valóban soha nem tudja a másik?

Mindig ugyanúgy csinálja? Mit is akar kifejezni? Talán azt, hogy olyan mintha nem hallgatná meg a férj, hogy nem figyel rá, nem is igazán fontos számára.

A kommunikációnkon tudunk változtatni. Az első lépés, ha a feleség észreveszi a negatív és általánosító reakcióit, második lépésként pedig kifejezi a nemtetszését vagy épp a csalódottságát. Elmondhatja, hogy figyelmességet jelentenek az apró gesztusok, mert számára ezek a szeret jelei.

Hasonlóan akadályozza kommunikációnkat a gondolatolvasás.

Itt arról van szó, hogy a ki nem mondott vágyaink teljesülését elvárjuk. Többek között az anya gyerek kapcsolatból is fakadhat ez a minta. Csecsemőkorban szimbiózis van közöttük. Az anya folyton azt lesi, hogy milyen jelzéseket ad a gyerek, és igyekszik minden szükségletét kielégíteni. Másrészt lehet ez egy tanult viselkedésmódunk is. Felnőttként viszont megkönnyítjük a kommunikációt, ha megosztjuk vágyainkat, gondolatainkat.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Már kiskorunk óta nevelődünk és neveljük magunkat a boldogságra, illetve a boldogtalanságra. Sok függ attól, megtanulunk-e örülni az apró dolgoknak, melyek mindennaposnak, természetesnek tűnhetnek, de napi csodának is felfoghatjuk őket. A körülöttünk lévő világ minden eleme lehet önmagában is csodálatos élmény, mi mégis annyiszor vagyunk szomorúak, kedvetlenek, reményvesztettek, s nem látunk értelmet, célt életünkben.

Viktor Frankl bécsi orvos, pszichiáter a koncentrációs táborokban, kiszolgáltatottságban és bezártságban tapasztalta meg az ember boldogságra való szabadságát – körülményei ellenére. Észrevette, hogy a nehézségek nem feltétlenül törték össze a foglyokat. Voltak körülötte olyanok, akik idő előtt feladták a küzdelmet, és voltak, akik kitartottak a végsőkig. Azon gondolkodott, hogy mi a különbség a két embertípus között. Hazatérve feltette a kérdést: vajon az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság?

„Az ember a nyomasztó körülményeket egész másképp értékeli, ha létezik számára értelem, ami befolyásolja a körülmények megítélését, ugyanis nem a körülmények, hanem azok megítélése, a róluk kialakított álláspont határozza meg, hogyan éli meg őket.”

Arra jött rá, hogy valójában nem a helyzete határozza meg az embert, hanem az a kép, melyet helyzetéről kialakít magának. Ha pedig megtanulja másképp látni az első pillantásra reménytelen helyzetet, akkor a legáldatlanabb szituáció is a lehetőségek, a továbblépés, az értelmes élet forrásává válhat, értéket, önmegvalósítást tartogathat az ember számára.

Azok a helyzetek, melyekbe életünk során kerülünk, felfoghatók lehetőségként is valamilyen érték megvalósítására. Így a lépésről lépésre, egyes kis szituációkban megvalósított értékek életünk átfogó értelmét rajzolják ki. Sőt, annak tudatosítására is szükség van, hogy az élet nem csupán lepereg szemünk előtt, nem homogén közeg, hanem számtalan lehetőséget és felelősséget rejt számunka.

Frankl szerint az ember nem független feltételeitől, de szabad arra, hogy állást foglaljon velük szemben, hiszen azok nem határozzák meg őt egyértelműen.

Az ember magatartását „nem a feltételek diktálják, amelyek az embert körülveszik, hanem az általa hozott döntések”.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének biológiai meghatározottságaink, hanem ezek mellett és ezzel együtt létezik a szabadságunk, amely ezen aspektusok felé emeli az embert. Sokkal inkább jelenti azt, hogy képesek vagyunk megtalálni a boldogságot. Ha visszatekintünk életünk eseményeire, emlékezhetünk, hogy voltunk valamikor felhőtlenül boldogok. Tehát képesek vagyunk rá. Az akadály abban rejlik, hogy azt hisszük, valami külső oknak kell bekövetkezni, hogy boldogok legyünk. Mindig találhatunk valamit, amit még nem értünk el és nem vásároltunk meg, amivel esetleg igazolni tudjuk boldogtalanságunkat. Ezen változtathatunk, ha észrevesszük, hogy saját életünknek mi vagyunk a főrendezői, mindenki más csak statiszta benne.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Nehéz erről beszélnem, de szeretlek

Emberi kapcsolataink egyik alappillére, hogy a jót feltételezem a másikról, és én is jó szándékú vagyok. Enélkül nehéz lenne az élet. Hogy is mehetnék ki az utcára, ha kételkednék abban, hogy az autósok megállnak a piros lámpánál?

Hiába minden jószándékunk, ha olykor magunkat is becsapjuk. Az egyik ilyen önbecsapásunk a bűnbakkeresés. „Ő a hibás, nekem semmi közöm hozzá”.

Miért van erre szükségünk? Sok oka lehet. Az egyik, hogy felmentéseket adjunk magunknak, vagy egy szeretett személy számára. Esetleg könnyebb lehet elviselni egy negatív érzést. Jobb ha a „bűnbak elviszi, elfut vele”. Talán összeegyeztethetetlen valami egy számunkra kedves emberrel, ezért inkább másra toljuk a kialakult helyzet okait. Az is előfordulhat, hogy az érzelmeinket nem fejezhetjük ki. Ezért keresünk bűnbakot, akit éppen megszórhatunk érzelmeink nyilaival. Neki talán nem fáj annyira, így nekünk is elviselhetőbb.

A testvérem, azért sérteget engem, mert a szüleim nem engedték el a kirándulásra.” Szeretem a testvéremet, ezért összeegyeztethetetlen, hogy miért is sérteget engem. Könnyebb elviselni, ha a felelősségét inkább a szülőkre hárítom.

Azért vagyok veled ilyen, mert a kollégáim …” Nem tudok úrrá lenni az érzéseimen, így inkább a kollégákat okolom.

Kettős becsapás

Másik ilyen észrevétlen becsapás a „kettős kötés” névre hallgató kommunikáció. Ez azt jelenti, hogy szavak mást üzennek, mint a test, az arcjáték. Gyanakvásra adhat okot és összezavarhat, ha az üzenet tartalma más, mint a csomagolása. Ezek érzelmileg nehéz helyzeteket idéznek elő. Nagyon megzavarja a kommunikációt. Becsapva érezheti magát a másik, mivel érzi, hogy valamelyik üzenet nem igaz. Ezzel a kommunikációval a közlő is be lesz csapva, mivel nem fog választ kapni arra, amit valóban szeretne üzenni.

Képzeljük el, hogy a közös ebéd közben a beszélgetőtársunk elnéz mellettünk, forgolódik. Néha a telefonját előveszi. Miközben azt mondja, hogy nagyon figyel és koncentrál arra, amit mondok neki.

Ezzel azt üzeni, hogy jelen van a beszélgetésben, vagy azt, hogy sokkal érdekesebb a külvilág és a telefon?

Az érzések

Az érzések nem rosszak vagy jók, hanem jönnek-mennek, vannak.

Az érzésekkel nem vitatkozunk, és nem minősítjük, hanem elfogadjuk őket.

Szabad lenniük olyannak, amilyenek. Ha beazonosítottuk őket, és el is fogadjuk a létüket, akkor a következő lépés az úgynevezett énközlés. Ez annyit takar, hogy nem azt mondom: te ilyen vagy olyan vagy, hanem magamról beszélek. A „már megint nem figyelsz rám” helyett: „szeretnék valami fontosat mesélni, ha látom a tekinteted, akkor könnyebb nekem”.

Hogyan mondjuk? A kommunikáció négy alapvetése is segíthet:

Ne túl keveset és ne túl sokat.

Mindig az igazat.

Arról, ami a témához tartozik.

Egyértelműen, egyszerűen fogalmazva.

A testünket még inkább bevonhatjuk a kommunikációba. Ha nagyon nehéz megfogalmazni a negatív érzéseket, akkor kéz a kézben is elmondhatjuk mindezt.Ezzel kifejezzük, hogy nehéz erről beszélni, de szeretlek.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Harc a depresszió ellen

Harc a depresszió ellen

Bezártság idején könnyen belecsúszhatunk a depresszióba.

A köznyelvben gyakran használjuk a depresszió kifejezést. Otthon maradva, elszakítva a megszokott rutinoktól, a fontos családtagoktól mindez komoly lelki terhet jelenthet. Természetes, ha nem minden napunk alakul a legjobban, és olykor levertebbek vagyunk az átlagosnál, viszont ettől még nem vagyunk depressziósak. Önmagunk diagnosztizálása veszélyes lehet, gyanú esetén érdemesebb szakember segítségét kérni.

A depressziónak van egy köznapi és egy hivatalos meghatározása is. Szakmai meghatározás szerint a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (továbbá BNO) a következő tünettannal párosítja: hangulat- és energiacsökkenés, érdektelenség, az örömre való képesség hiánya, fáradékonyság, a mindennapi tevékenységek elsivárosodása. Kísérő tünetei lehetnek a koncentrálókészség és a figyelem visszaesése. Az önértékelés és önbizalom csökkenése, bűntudat és érdektelenség érzése, pesszimista vagy sivár jövőkép. Önmagára ártalmas gondolatok vagy cselekedetek, alvászavar, étvágytalanság.

Az érzelmi élet zavara

A depresszió leginkább az érzelmi élet zavara, ami azt jelenti, hogy a belső megéléseink változnak, holott a külvilág nem változik. Jól mutatja ezt a gyásszal való összehasonlítás. A gyászban a veszteség realitás, valóság, míg a depressziós ember veszteségélménye belsőjében, gondolataiban van jelen. A nőknél jóval gyakoribb a betegség megjelenése, valamint idős korral növekszik az előfordulása, majd később a nemi különbség kiegyenlítődik. A depressziós ember önértékelése csökken, és nagy mélységekbe is zuhanhat. Érdektelenné válik a külvilág iránt, csökken a teljesítménye, nehezen talál nyugalmat. Egyszerre egyáltalán nem és túlságosan is agresszív. Belső élményben agresszív, amíg viselkedésében inkább érdektelen, passzív. A tüneteket komolyan kell venni, és szükség esetén gyógyszeres kezelésre és pszichoterápia is szükség lehet.

Olykor bármelyik tünetet felfedezhetjük magunkon, ettől még nem feltétlenül vagyunk depressziósak. Akkor gyanakodhatunk, ha ezek közül a jelek közül több is fennáll, legalább két héten keresztül. Nem érdemes magunkat vizsgálgatni, mert jó eséllyel jutunk téves következtetésekre, mivel magunkra nem tudunk objektív szemlélőként tekinteni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy túl közel vagyunk magunkhoz. Diagnózist csak orvos vagy pszichoterapeuta adhat. Fontos, hogy a környezetünkben lévőket se címkézzük fel, mert kevés rá az esély, hogy egy minősítés vagy matrica segíteni fog neki a nehézségeivel való küzdelemben.

Amit ne tegyünk

Ami biztosan nem segít, az a „szedd össze magad és a fel a fejjel” típusú mondatok. Hiszen a depressziós most nem képes felemelt fejjel járni, és nem él meg elég erőt, amivel összeszedheti magát. Nem jó tanács depressziós állapotban szabadságra menni vagy utazgatni, hiszen akkor még inkább saját tehetetlenségünkkel és gyengeségünkkel fogunk találkozni. Nem érdemes komoly döntéseket hozni ebben az időszakban, hiszen most nem érezzük azt, hogy kompetensek lehetünk.

Az olyan, nem hiteles biztatás, mint például a „hiszen már jobban vagy” is kerülendő. Bármennyire szeretnénk segíteni, könnyen lebukhatunk, ha nem őszinte az, amit mondunk. Vigyázzunk, mielőtt túl korán azt mondanánk, hogy megértjük a beteget. Sokkal hitelesebb, ha kimondjuk, hogy nem tudjuk elképzelni, mi történik vele. Ezzel a hitelességgel elérhetjük, hogy meséljen magáról.

Hogyan segíthetünk?

A depressziós passzivitása nem egyenlő az elutasítással. Ennek felismerése segíthet, hogy kapcsolatba lépjünk a beteggel. Alapvető szükségletünk az elfogadás, nincs ez másképpen akkor sem, ha az érzelmi életünk zavara lép fel. Ennek elfogadása gyógyító lehet. Jó, ha kifejezzük a személy és a betegség elfogadását is. Nem érdemes minősíteni vagy bagatellizálni.

Ha elfogadjuk a zavar jelenlétét, akkor már lehet róla beszélni is. Ha kifejezzük kíváncsiságunkat, akkor a betegnek is könnyebb lesz mesélni róla. Lehetnek kiváltó események is, ezekről is beszélgethetünk. Fontos, hogy nem kihallgatásról és vallatásról van szó, inkább meghallgatásról és a másikra figyelésről. Nem kell szépeket és okosakat sem mondani. Viszont a testtartásunk, hangszínünk és tekintetünk ki tudja fejezni azt, hogy fontos a másik, figyelünk és érdekel, amit mond. A figyelmünket kell, hogy lássa és hallja – kulcsfontosságú lehet ez az értő odafordulás, ha nagyobb a baj, és esetleg öngyilkossági gondolatokra, késztetésekre utal a másik.

Türelemmel kell legyünk a depresszióval, nem lehet siettetni az elmúlását! A beteg ilyenkor nem képes erőfeszítéseket tenni. A siettetéssel még mélyebbre lökhetjük, így az azonnali és gyökeres változás nem lehet célunk, viszont a bátorítás, megértés és reményadás igen.

Dobrai Zoltán

vasarnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…