+36-30-4419-855 hello@dobraizoltan.hu
Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

A beszélgetés fontossága

A minap egy volt évfolyamtársammal sétáltam, és megkérdeztem tőle: „Szerinted, ha az emberek megtanulnának beszélgetni egymással, akkor ránk, segítőkre nem is lenne szükség?”. „Igen, úgy gondolom, hogy alig lenne dolgunk” – válaszolta.

Hol és miért is tanulunk meg beszélgetni? Elsősorban a származási családunkban, mert a család egy olyan rendszer, amely egyensúlyra törekszik. A stabilitás igénye és a változások hatása folyamatosan erre késztetik. Ehhez az egyik legfontosabb eszköz a kommunikáció. Méghozzá az együttműködő kommunikáció, amikor a problémákat a családtagok közösen oldják meg. Eközben elengedhetetlen a saját és a másik érdekeinek kölcsönös figyelembevétele.

Nem egyszerű feladat ez.

Figyelni kell a saját és valódi igényeinkre, mindezt meg is kell érthetően fogalmazni. Ezzel együtt figyelni kell a másik szükségleteire. Ha ezt megértettük, megéreztük, akkor össze is kell hangolni ezt a kettő vagy több igényt. Egyik tanárom sokat idézett mondata jut eszembe a kommunikáció kapcsán: „a Jóisten két fület teremtett nekünk és egy szájat. Talán azért, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk”.

Vannak mondatok, amelyek biztosan nem segítik a beszélgetéseinket. Nézzünk meg néhány, talán ismerős fordulatot ezek közül egy egyszerű példa alapján:

Hazaér a férj a bevásárlásból, és örömmel közli, hogy megérkezett. Mindent sikerült megvennie, amit a feleség kért tőle. Nagyon elégedett és büszke magára, hogy teljesítette a küldetést. A feleség örül, nézegeti a termékeket majd jelzi a férjének, hogy valami nem stimmel:

„Én nem ilyet szoktam venni, mindig elfelejted, hogy a másik fajta tejet szeretem”

vagy

„Soha nem jegyzed meg, hogy hol kell a legfinomabb pékárut venni”.

beszélgetéseink

Te mindig… Te soha… Ezt nevezzük általánosításnak.

Valóban soha nem tudja a másik?

Mindig ugyanúgy csinálja? Mit is akar kifejezni? Talán azt, hogy olyan mintha nem hallgatná meg a férj, hogy nem figyel rá, nem is igazán fontos számára.

A kommunikációnkon tudunk változtatni. Az első lépés, ha a feleség észreveszi a negatív és általánosító reakcióit, második lépésként pedig kifejezi a nemtetszését vagy épp a csalódottságát. Elmondhatja, hogy figyelmességet jelentenek az apró gesztusok, mert számára ezek a szeret jelei.

Hasonlóan akadályozza kommunikációnkat a gondolatolvasás.

Itt arról van szó, hogy a ki nem mondott vágyaink teljesülését elvárjuk. Többek között az anya gyerek kapcsolatból is fakadhat ez a minta. Csecsemőkorban szimbiózis van közöttük. Az anya folyton azt lesi, hogy milyen jelzéseket ad a gyerek, és igyekszik minden szükségletét kielégíteni. Másrészt lehet ez egy tanult viselkedésmódunk is. Felnőttként viszont megkönnyítjük a kommunikációt, ha megosztjuk vágyainkat, gondolatainkat.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Van kiút a szerfüggőségből, a játék-, alkohol- és munkafüggőségből – beszélgetés Orsolics Zénóval

Van kiút a szerfüggőségből, a játék-, alkohol- és munkafüggőségből – beszélgetés Orsolics Zénóval

Orsolics Zénó segítő szakemberrel, addiktológiai tanácsadóval beszélgettünk, aki belülről ismeri a drogfüggőséget, és most olyanoknak segít, akik a lelkükben élő hiányokat különféle függőségekkel igyekeznek pótolni, tönkretéve ezzel önmagukat és környezetüket. A függőségek prevenciója kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ha mégis beleesik a gyerek ebbe a csapdába, van kiút – ezt sugallja az ő sorsa és segítő hozzáállása.

Kép: freepik.comhirdetés

– Melyik a legfiatalabb korosztály, akik kapcsolatba kerülnek a droggal? Jellemzően kamaszkorban alakul ki a drogfüggőség?

– Amikor fiatalkorúak drogterápiás intézményének voltam a szakmai vezetője, akkor a legfiatalabb kliensünk 12 éves volt. Ez a fiú tulajdonképpen 9 éves korában kezdett el cigarettázni és kávézni. Innentől szinte egyenes út vezetett nála az alkoholhoz és a kábítószerekhez.

Általánosságban elmondható, hogy a fiatalok leginkább a serdülőkorban, 15-16 évesen próbálják ki a „felnőtt viselkedéshez” kapcsolódó tiltott szereket. Ez az időszak a veszélykeresés és az identitás kialakulásának is az időszaka. Azt is fontos tudnunk, hogy nem minden kipróbáló lesz a későbbiekben függő csak egy nagyon csekély részük. Leginkább azon fiatalok „szorulnak” bele a drogok okozta mámorkeresésbe, akiknél komoly mentális hiányok vannak. Ilyen értelemben nagyon is vannak rizikófaktorok. Ilyen veszélyforrás lehet a szétesett család, a negatív, rossz minták, a függőségre való hajlam, feldolgozatlan traumák, stb. A többi serdülő viszont elmondhatja a kortársainak, hogy kipróbált szereket, és néhány hónap vagy év múlva már feledésbe merül ez az időszak.

Azok a fiatalok, akik benne ragadnak a drogok kipróbálásában, már nem puszta kíváncsiságból vagy beilleszkedési vágyból drogoznak, hanem mert úgy érzik, „választ” találtak érzelmi, mentális problémáikra.
Gyakran mondjuk, hogy a szenvedélybetegség az érzelmi élet zavara. Ezáltal nemcsak az alapproblémájuk marad meg, de még a függőséggel járó problémákat is beemelik az életükbe. Sok esetben tapasztalom, hogy például apa és fia eltávolodnak egymástól, és ez további kihívások elé állítja a fiúkat. Nagyon fontos témának látom, hogy az apák közeledjenek határozottan és szeretettel fiaik felé. Minden hétre jut egy édesapa, akivel erről beszélgetek a praxisomban, hogy mennyire fontos az egyértelmű határok kijelölése és a szeretet kifejezése. Ezt tanulni kell, hiszen nem úgy születtünk, és sokszor gyerekkorunkban sem tanultuk meg, miként fejezzük ki szeretetünket, érzéseinket.

– Munkám során egyre több családdal találkozom, ahol vagy a férj vagy a gyerekek nagyon sok időt töltenek számítógépes játékokkal. A játékfüggőség lehet a szerhasználatnak az előszobája, vagy ennek teljesen más a természete?

– A függőségek skálája többféleképpen felosztható. Lehet legális vagy illegális egy szer, és lehet kémiai vagy viselkedésbeli egy függőség. Jellemzően a kémiai függőségekről több szó esik. Talán a köztudat veszélyesebbnek vagy elítélendőbbnek tekinti ezt a halmazt, és kevesebbet beszélünk a viselkedési függőségekről, mint például a szerencsejáték, az online játék, a munkamánia vagy a vásárlási mánia. Egyéni az, ami igazán veszélyes: mindig az, ami az egyén számára problémát okoz, amire fogékony. Ehhez ismernünk kell az egyén erőforrásait, családi hátterét, genetikai adottságait is. A kontrollvesztő személyiségű emberek fokozottan veszélyeztetettek, számukra okozhat nagy károkat akár a szerencsejáték-függőség is.

Manapság egyre nagyobb teret hódítanak a viselkedési függőségek. Gondoljunk csak a szinte az egész társadalmat érintő telefon- vagy közösségi média-függőségre! Ennek következményeit és az emberi fajra gyakorolt hatását majd húsz-harminc év múlva láthatjuk tisztábban. Az azonban már most látszik, hogy az emberi viselkedésre és szociális kapcsolatainkra negatívan hatnak az okoseszközök, és ez leginkább magányban, depresszióban, negatív énképben jelentkezhet. Viszont a jelen helyzetben, a koronavírus-járvány idején kifejezetten életmentő lehet az online terápia igénybevétele vagy az online segítő lehetőségek megtalálása.

Orsolics Zénó

– Tehet azért a szülő, hogy gyermeke elkerülje az ilyen helyzeteket, és ne legyen függő?

– Csakis a szülő tehet azért, hogy gyermeke jó döntéseket hozzon. A drogprevenció ugyanis a születés előtt kilenc hónappal kezdődik. Érdemes a drogról a fókuszunkat áthelyezni a gyermekre és a gyermekünk személyiségére. Jó esetben mire serdülőkorba ér alapvetően megismerjük őt, és így fel tudjuk készíteni a felnőtt élet kihívásaira.

Nagyon fontos a realitás-kontroll. Ha a gyermekünk ismeri és tiszteli a családi értékrendet, betartja a határokat, terhelve van, tehát részt vesz valamilyen formában a közös háztartási feladatokban, takarítja a szobáját, tanul, mértékkel sportol vagy különórára jár, boldog és kiegyensúlyozott lesz.

Ezt még a kamaszkor előtt el kell érnünk nála, hiszen a serdülőkorban az eddigi rendszer is felborul és lazává válik. Serdülőkorban ugyanis a többszintű változások némileg kibillentik az egyensúlyából, és a szülő „tükröt kap” saját hitelességéről vagy nevelési elveiről. Ezzel nehéz szembesülni és elfogadni, de a serdülő jó tükör tud lenni. Egy újabb életciklusba lép, amelyben más szülői hozzáállást kell tanúsítani, ez a „húzd meg, ereszd meg” időszaka.

– Mit tegyen és mit ne tegyen, ha azt tapasztalja, hogy rendszeresen valamilyen narkotikummal él a gyermek, vagy káros szenvedélyek rabja lett?

– Serdülőkorban olyan változásokon megy keresztül gyermekünk, amelyeket nehéz a szülőknek lekövetni. Újra meg kell ismerni, újra fel kell fedezni őt. Identitást épít, elhelyezi magát a világban. Sok helyzetet meg lehet oldani a családon belül, azonban ha azt tapasztalja a szülő, hogy nem kompetens a témában, akkor érdemes külső szakemberhez fordulni. Amennyiben a gyermek elzárkózik, úgy is van értelme a terápiának. Ilyen esetben érdemes hozzátartozói tanácsadást kérni, de lehet pár- vagy családterápiára is jelentkezni, mert annak is közvetett hatása van a gyerekre. Sokkal többet segít, mint azt elsőre gondolnánk!

A család egy rendszer. Mindenki hat mindenkire. Amikor a szenvedélybeteg családtag nem akar segítséget kérni, akkor érdemes annak eljárnia segítőhöz, akinek problémát jelent a kialakult helyzet.

Amikor elkezdődik a változás az egyénben, az hat a család többi tagjára is, így a függő családtagra is. Érdemes kerülni a szélsőséges megnyilvánulásokat. A túlzottan megengedő vagy kontrolláló szülői attitűd nagyon káros tud lenni, és szélsőséges viselkedéshez vezethet.

– Mit tehet önmagáért az, aki érzi, hogy bajban van?

– Az lenne egy ideális állapot, amikor nem szégyelljük a lelki problémáinkat, hanem segítséget kérünk. Jó hasonlat erre a testi tünet, betegség: hiszen akkor sem érzünk szégyent, amikor megbetegszünk vagy fáj a fogunk, helyette inkább keresünk egy megfelelő szakembert, akiben bízunk, aki segít megoldást találni a problémánkra. Így van ez a lelki betegségekkel is. Mindenképp olyan szakembert válasszunk, akiben megbízunk, aki szimpatikus és hiteles számunkra, és akivel szót értünk. Most különösen fontosnak látom ezt. A világjárvány előhozott sok olyan mentális betegséget, amely „békeidőben” elfogadható szinten maradt vagy még csak lappangott. A járvány okozta globális szorongás, az egyedüllét, a szeparáció, a kiszámíthatatlanság rég nem tapasztalt helyzet elé állít minket. Krízisben minden erőforrásunkat, energiánkat mozgósítjuk a túléléshez. Amikor majd elmúlik a vész, akkor megengedjük magunknak, hogy lazítsunk, akkor fognak leginkább előjönni a vírus lelki következményei és az általa generált lelki betegségek. A válsághelyzetekben a szenvedélybetegség felerősödik, az alkohol és a különböző bódító szerek használata megnyugvást ad és eltereli a figyelmet olyan valós problémákról, mint a félelem, a kiszámíthatatlan jövő, a magány és a frusztráció.

Több olyan oldal is alakult az interneten, ahol segítő foglalkozású emberek díjmentes online segítségüket ajánlják fel a koronavírus-járvány idején.

Ez nemzetközi tendenciává vált. Jelenleg én is, néhány munkatársammal, egy nemzetközi segítő applikáción dolgozom, amely reményeim szerint tavasszal el is indulhat, és óriási segítséget nyújt majd az embereknek, hogy az otthonukból, diszkréten kérhessenek segítséget.

Orsolics Zénó drogprevenció családterápia mentálhigiénés szakember kamaszproblémák kábítószerfüggőség

kepmas.hu

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Az érzelmi kommunikáció 5 szintje

Az érzelmi kommunikáció 5 szintje

Kapcsolataink sikeres működtetésében a kommunikációnak döntő szerepe van: a boldog, érzelmileg kiegyensúlyozott kapcsolatok egyik ismérve, hogy tagjaik képesek mélyebb szinteken kommunikálni egymással. De mit is jelent mélyebben kommunikálni?

Általában 5 szint valamelyikén kapcsolódunk a körülöttünk lévő emberekhez. Mindegyik szint egy-egy lépés a személyiségünk, énünk középpontja felé. Minél mélyebb szintekbe engedünk valakinek bepillantást, annál bensőségesebbé válik a kapcsolat kettőnk között.

1. A Sablonok Szintje

Ezen a szinten alig mondunk el valamit magunkról, inkább csak udvariassági sablonmondatok, kérdések mögé bújunk. „Mi újság?”, „Rossz időnk van” és hasonlók. Az így induló beszélgetés általában rövid, felszínes és személytelen. Akik ezen a szinten kommunikálnak, hamar frusztráltnak érezhetik magukat, kapcsolatukat pedig könnyen üresnek és hűvösnek élhetik meg, az igazi találkozások elmaradnak.

2. A Tények

Az udvariassági mondatokhoz hasonlóan könnyen elbújhatunk másokról mondott tények mögé is. „A szomszéd éppen… A kollégám képzeld…” Ehhez sem kell kitárulkoznunk a másik előtt, így a beszélgetésünk maradhat távolságtartó, tárgyilagos. Miért jó ez nekünk? A kommunikációnk így biztonságos maradhat. Nem kell megmutatnunk magunkat, nem leszünk sebezhetőek és így minimalizáljuk a csalódás, esetleg elutasítás lehetőségét is.

3. Ötletek És Vélemények

Ez a személyes megnyílás első lépése. Itt kezdünk kiadni valamit abból, ami a sajátunk, ami csak ránk jellemző, ami egy kis darabka belőlünk. „Arra gondoltam mi lenne, ha most … Az én álláspontom szerint… Azt gondolom, hogy …” Ezen a ponton általában megállunk, és figyeljük a partnerünk reakcióit. „Egy véleményen vagyunk? Ő is így vélekedik a témáról?”

Ha jól fogadja kezdeti és óvatos önfeltárulkozásunkat, akkor meghívjuk az intimitásnak egy következő szintjére, ahol már azt is elmondhatjuk, hogy miként érezzük magunkat, mik a nehézségeink és örömeink

4. Az Érzelmek

Ez már igazán rólunk szól, mint egyéniségekről, mint személyekről. Ehhez már szükségünk van egy adag bátorságra és biztonságra is. Bátorságra ahhoz, hogy megmutassam a belső világomat és biztonságra, hogy tudjam, lehetek bátor. Az érzelmeink megkülönböztetnek bennünket minden más embertől, ezek igazán a mieink, és csak ránk jellemzők. Ezen a szinten mély, őszinte, nyílt beszélgetések valósulhatnak meg, amelyekben rácsodálkozhatunk a másik ember különlegességére, különbözőségére, vagy éppen a hasonló fájdalmainkra és közös örömeinkre.

5. A Vágyak És Az Intim Kommunikáció Szintje

Aki ezen a szinten megnyílik, az felvállalja a sebezhetőség kockázatát is. Megélésének mély rétegeit tárja fel a másik személy előtt. Mindez kizárólag biztonságos légkörben, kölcsönös elfogadásban történhet meg, s a kapcsolat erősödését is magával hozza a találkozás. Azok a párok, akik megtanulták a kommunikáció eme művészetét, sokkal elégedettebbek és boldogabbak a kapcsolataikban. Természetesen nem lehet és nem is kell folyton a legmélyebb szinten kommunikálnunk egymással. A kiegyensúlyozott és a kapcsolatukkal elégedett párok képesek arra, hogy nyitottak legyenek a világ felé, de  tudjanak befelé fordulni is, és a vágyak, érzések szintjén kommunikálni.

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Tisztellek, mert meghallgatlak – valódi együttműködés a párkapcsolatban

Tisztellek, mert meghallgatlak – valódi együttműködés a párkapcsolatban

Tisztelet, kérés, meghallgatás – ezen kifejezések talán minden ember számára egy kicsit mást jelentenek, viszont kultúránként, országonként is van általánosan megfogalmazható, mindenki számára jól érhető nyelvezete annak a fajta kommunikációnak, ahol a felek számára a kapcsolódás, együttélés kényelmes és kiegyensúlyozott lehet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy mennyire egyszerű és apró figyelmességek szükségesek ahhoz, hogy a másik tisztelve, szeretve, megbecsülve érezze magát. Mindez igaz a munkahelyi, baráti és párkapcsolati kommunikációra is. Ennek a nulladik lépése a hallgatás – vagy még inkább a meghallgatás.

Nem varázslat!

Először meg kell értenünk, hogy mit szeretne a másik fél mondani. Ehhez végig kell hallgatnunk, még ha nehéz is, vagy úgy véljük, hogy mi már tudjuk, mit szeretne. A legjobb szó erre a fajta működésünkre a vélelem, hiszen nem tudunk gondolatolvasni, nem látunk a másik fejébe. A családokkal való munkában mintha mégis azt fedezném fel, hogy sokan próbálkoznak ezt a csodás képességet megszerezni, sőt, azt mondják, hogy már meg is szerezték…

Úgy tűnik, mintha nehéz lenne időt, energiát szánni a mellettünk élőre és odafigyelni rá, szótlanul.

A figyelemre való képesség

Nem szólni nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalónk, vagy nem fontos, amit a másik mond. A testtartásunk, arckifejezésünk is kommunikál, szavak nélkül is képesek vagyunk felelni. Ennek a módszernek az előnye, hogy a másik fél el tudja mondani, ami számára fontos, amit üzenni szeretne, és nem kell nekünk kitalálni, mit is akar valójában. Azonnali tanácsadás helyett többet nyújthatunk azzal, ha együttérzünk, esetleg tovább kérdezünk, hogy a kapcsolat és a megértés még erősebb legyen közöttünk.

Önmagunk megosztása

A tisztelet kifejezésének másik módja, ha mi beszélünk magunkról, megosztjuk magunkat a másikkal. Ez is azt üzeni, hogy fontos vagy számomra annyira, hogy tőmondatok helyett inkább elmeséljem, ami bennem van. Sokkal könnyebb fogadni azt a beszélgetést, ahol a másik fél azonnal megtisztel a bizalmával és veszi a fáradságot, hogy átgondolja, amit mondani szeretne és ezt csomagolva adja át. Ajándékainkat is át lehetne adni csomagolás nélkül, mégis igyekszünk azt feldíszíteni, vonzóvá és elfogadhatóvá tenni. Egy átgondolt kérés, kérdés, beszélgetés nyitánya is sokkal vonzóbb, mint egy összecsapott e-mail a kollégától, egy tőmondat a főnöktől vagy egy utasítás a páromtól.

Virágnyelv helyett

Miért kellene a sok éve mellettünk dolgozó kollégához is virágnyelven szólni vagy a páromhoz körmondatokban beszélni, ha már negyven éve együtt élünk? – hangzik el a kérdés a családterápiás találkozásokon. A válasz az, hogy nem kell virágnyelven szólni és költői körmondatokra sincs szükség. Egy kedves tanárom gyakran ismételt mondata jut eszembe, aki azt mondta, hogy csinálhatunk bármit, de ne lepődjünk meg a következményein. Tehát ne csodálkozzunk azon, ha a munkatárs, beosztott rosszul fogja elvégezni a feladatot, mert  kevés információt osztottunk meg vele. Azon se lepődjünk meg, ha a kíméletlen kommunikációnk a környezetünkben feszültséget okoz, a feszültség pedig eltávolodást vagy éppen betegséget eredményez.

Jó ez így neked?

Érdemes lehet inkább megvizsgálni, hogy mennyire működnek a leegyszerűsített, másikat figyelembe nem vevő fordulatok, olyanok, mint az utasítás, parancsolás, erőből kommunikálás. Mondhatnánk ilyenkor, hogy miért változtassunk, ha eddig működött? Érdemes elgondolkodni rajta:

megkérdeztem valaha a mellettem lévőt, hogy ez jó-e így neki?

Ha nem is mondta soha, hogy ez kényelmetlen, fájó számára, adta-e ennek valahogyan jelét?

Teszteljük magunkat!

Azt is megvizsgálhatjuk, hogy fordított helyzetben nekünk milyen érzés, ha velünk osztanak meg félinformációkat, minket utasítanak, nekünk parancsolnak, esetleg folyton ki akarják találni vagy megmondani, hogy éppen mit gondolunk. Az úgynevezett széktechnikát is alkalmazhatjuk, hogy jobban együtt tudjunk érezni: beleülhetünk a másik ember székébe, s megpróbálhatjuk átélni, hogy milyen érzések lehetnek benne, hogyan néz ki a világ, az események, a kettőnk között lévő kapcsolat az ő nézőpontjából.

Ha a másik nem beszél…

Persze nem könnyű annak a helyzete sem, akit soha nem kérdeztek meg arról, hogyan érzi magát, mi van benne, mi foglalkoztatja és mindig csak utasításokat kapott, tőmondatokban beszéltek hozzá. Számára nehéz lehet megfogalmazni a vágyait, szükségleteit, hiszen soha nem volt rá kíváncsi senki, így most tehetetlenül és szótlanul állhat a nyitottság, tisztelet és odafigyelés előtt. Viszont ha már van rálátása arra, hogy ez neki nehéz, és felismeri azt, hogy ezzel az attitűddel másokat megajándékozhat és szerethet, akkor lassan és fokozatosan képes lehet egyre jobban szeretni önmagát és a körülötte élőket.

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

A járvány első hullámában minden nehézséggel együtt nagyon sok új és az életünket könnyebbé és biztonságosabbá tevő megoldás született. Rájöttünk, hogy nem kötelező órákat ülni az orvosi rendelőben, otthonról is tudunk dolgozni, tanulni, sportolni, és még vásárolnunk sem kell kényszeresen… Viszont most, a második hullámban mintha az újítások és jobbnál jobb megoldások tovatűntek volna. Olyan, mintha nem tanultunk volna semmit az elmúlt fél évben.

Azt kérik tőlünk a járványügyi szakemberek és az ország vezetői, hogy viselkedjünk felelősségteljesen. Mit is jelent ez a tízmillió virológus országában? Mindenkinek mást. Viszont én most annál a kérésnél maradnék, amelyet a szakemberek intéznek hozzánk, amit oly sokszor újra és újra elmondanak nekünk a televízióban, a közösségi médiában, a nyomtatott sajtóban: mit is jelent felelősségteljesen viselkedni. De valahogy nem értik éppen azok, akiknek leginkább kellene. Amíg a vezetők – vagy nevezzük őket csak főnököknek – azt gondolják, hogy az otthoni munkavégzés az táppénzt jelent, vagy az nem is munka, akkor miként várjuk el, hogy a munkavállaló is értse meg, hogy köhögve nem megyünk dolgozni? Amíg a kolléga azt gondolja, hogy a többi munkatárs nem dolgozik semmit a home office-ban, addig a kényszer szülte újítások kényszerek maradnak, és innováció soha nem lesz belőle. Honnan van ez a szörnyű örökségünk? Egyre többször hallom a párokkal való munka során, hogy „a férjem egész nap otthon van, és még ki sem takarít”. Mint később kiderült, ez a felháborodás arra vonatkozik, hogy a férje már két hónapja heti négy nap otthonról dolgozik, ami a feleség számára egyenlő az otthoni pihenéssel.

Amíg főnökként az irodából való távollétről csak a szabadság és a táppénz jut eszünkbe, addig nem sokat tettünk a járványgörbe ellaposításáért és a munkavállaló elégedettségéért sem.

Nem tagadható el az sem, hogy sokan szenvednek már a sok otthoni munkavégzéstől. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenre megoldás az atipikus foglalkoztatás. De úgy tűnik, mintha hiedelmeink, a munkáról alkotott elképzeléseink megkötnének minket, és nem segítenék, hogy a túlélés mellett tegyük le a voksunkat. Tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor az volt a propaganda, hogy ebben az országban mindenkinek van munkája, és mindez azt jelentette, hogy valamilyen munkahelyen jelen kellett lenni.

Viszont vannak hazánkban is cégek, amelyek élen járnak abban, hogy számukra a munka elvégzése a fontos. Az, hogy honnan vagy a határidőn belül mikor történik mindez, már kevésbé fontos számukra. Melyek ezek a cégek? Ez nem a reklám helye. Úgy tűnik, hogy azok a vállalatok változtattak a munkafelfogásukon, amelyeknél fontos a működésük és a profit. Ne vitassuk el azt, hogy az emberéletek is fontosak lehetnek számukra. De az is könnyen előfordulhat, hogy pusztán anyagilag jobban megéri számukra, ha a köhögő vagy Covid-gyanús munkatárs otthonról dolgozik, mintha kiesne a munkából. (Természetesen, ha valaki munkaképtelen, akkor ne dolgozzon sem otthon, sem máshol.) Az összes többi cégnél, ahol nem fontos a haszon, ott pedig olybá tűnik, be lehet hívni dolgozót, az anyukát, a várandósokat, a sokgyerekes apukát, és a hasznos munkavégzés látszatának fenntartása érdekében kockáztatható bárki egészsége.

Valóban megéri vállalni annak a felelősségét, hogy valaki azért betegszik majd meg vagy távozik az élők sorából, mert a fejekben nincs (érték)rend? A főnöknek a munkaszervezéssel is foglalkoznia kellene, ha a többiek otthonról dolgoznának?

Mi az a hatalmas gát, ami megakadályozza a változást? Megéri életeket kockáztatni azért, mert már réges-régen így működünk, és akkor már ne is változtassunk?

Kívülről vagy épp távolról nézve sokszor nehezen érthetőek a vezetői döntések, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi féle-fajta szempontot kell a döntéshozóknak éppen mérlegelnie. Mi pedig leginkább a saját szemüvegünkön, érdekeinken keresztül szemléljük a világot. Viszont vannak szinte felfoghatatlan tendenciák is. Hogyhogy nem törekszenek arra teljes rendszerek, szervezeti struktúrák, hogy ne csúcsidőben utazzanak a dolgozók? Mégis, mit veszít az a cég, amely lehetővé teszi, hogy adott feladatokat videóhívással, távmunkában végezhessenek el a dolgozók?

Ha a gondolkodásunkon akarunk változtatni, akkor érdemesebb azt vizsgálni, hogy mit nyer a vállalat, és mit nyer ezzel a dolgozó.

A kutatások alapján a munkáltató nagyobb lojalitást és magasabb elégedettséget nyer, mintha fizetésemelést adott volna. Ráadásul kevesebb vagy kisebb irodákat kell fenntartania, növeli versenyképességét és javítja az esélyegyenlőséget. Hovatovább az államnak is megéri, hiszen az atipikus foglalkoztatás segíti a munkanélküliség és a környezetszennyezés csökkenését.

Akárhonnan néztem a kérdést, arra jutottam, hogy a fejekben lehet a gond. Amíg főnökként azt gondoljuk, hogy a munka és munkatárs kontrollálása a legfontosabb, és amíg beosztottként azt feltételezzük, hogy távmunkában a kollégánk csak lebzsel, addig vajmi keveset tanultunk a kényszerszülte újításokból, és legfeljebb az innováció délibábját kergethetjük.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

tanácsadás

You have Successfully Subscribed!