A járvány első hullámában minden nehézséggel együtt nagyon sok új és az életünket könnyebbé és biztonságosabbá tevő megoldás született. Rájöttünk, hogy nem kötelező órákat ülni az orvosi rendelőben, otthonról is tudunk dolgozni, tanulni, sportolni, és még vásárolnunk sem kell kényszeresen… Viszont most, a második hullámban mintha az újítások és jobbnál jobb megoldások tovatűntek volna. Olyan, mintha nem tanultunk volna semmit az elmúlt fél évben.

Azt kérik tőlünk a járványügyi szakemberek és az ország vezetői, hogy viselkedjünk felelősségteljesen. Mit is jelent ez a tízmillió virológus országában? Mindenkinek mást. Viszont én most annál a kérésnél maradnék, amelyet a szakemberek intéznek hozzánk, amit oly sokszor újra és újra elmondanak nekünk a televízióban, a közösségi médiában, a nyomtatott sajtóban: mit is jelent felelősségteljesen viselkedni. De valahogy nem értik éppen azok, akiknek leginkább kellene. Amíg a vezetők – vagy nevezzük őket csak főnököknek – azt gondolják, hogy az otthoni munkavégzés az táppénzt jelent, vagy az nem is munka, akkor miként várjuk el, hogy a munkavállaló is értse meg, hogy köhögve nem megyünk dolgozni? Amíg a kolléga azt gondolja, hogy a többi munkatárs nem dolgozik semmit a home office-ban, addig a kényszer szülte újítások kényszerek maradnak, és innováció soha nem lesz belőle. Honnan van ez a szörnyű örökségünk? Egyre többször hallom a párokkal való munka során, hogy „a férjem egész nap otthon van, és még ki sem takarít”. Mint később kiderült, ez a felháborodás arra vonatkozik, hogy a férje már két hónapja heti négy nap otthonról dolgozik, ami a feleség számára egyenlő az otthoni pihenéssel.

Amíg főnökként az irodából való távollétről csak a szabadság és a táppénz jut eszünkbe, addig nem sokat tettünk a járványgörbe ellaposításáért és a munkavállaló elégedettségéért sem.

Nem tagadható el az sem, hogy sokan szenvednek már a sok otthoni munkavégzéstől. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenre megoldás az atipikus foglalkoztatás. De úgy tűnik, mintha hiedelmeink, a munkáról alkotott elképzeléseink megkötnének minket, és nem segítenék, hogy a túlélés mellett tegyük le a voksunkat. Tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor az volt a propaganda, hogy ebben az országban mindenkinek van munkája, és mindez azt jelentette, hogy valamilyen munkahelyen jelen kellett lenni.

Viszont vannak hazánkban is cégek, amelyek élen járnak abban, hogy számukra a munka elvégzése a fontos. Az, hogy honnan vagy a határidőn belül mikor történik mindez, már kevésbé fontos számukra. Melyek ezek a cégek? Ez nem a reklám helye. Úgy tűnik, hogy azok a vállalatok változtattak a munkafelfogásukon, amelyeknél fontos a működésük és a profit. Ne vitassuk el azt, hogy az emberéletek is fontosak lehetnek számukra. De az is könnyen előfordulhat, hogy pusztán anyagilag jobban megéri számukra, ha a köhögő vagy Covid-gyanús munkatárs otthonról dolgozik, mintha kiesne a munkából. (Természetesen, ha valaki munkaképtelen, akkor ne dolgozzon sem otthon, sem máshol.) Az összes többi cégnél, ahol nem fontos a haszon, ott pedig olybá tűnik, be lehet hívni dolgozót, az anyukát, a várandósokat, a sokgyerekes apukát, és a hasznos munkavégzés látszatának fenntartása érdekében kockáztatható bárki egészsége.

Valóban megéri vállalni annak a felelősségét, hogy valaki azért betegszik majd meg vagy távozik az élők sorából, mert a fejekben nincs (érték)rend? A főnöknek a munkaszervezéssel is foglalkoznia kellene, ha a többiek otthonról dolgoznának?

Mi az a hatalmas gát, ami megakadályozza a változást? Megéri életeket kockáztatni azért, mert már réges-régen így működünk, és akkor már ne is változtassunk?

Kívülről vagy épp távolról nézve sokszor nehezen érthetőek a vezetői döntések, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi féle-fajta szempontot kell a döntéshozóknak éppen mérlegelnie. Mi pedig leginkább a saját szemüvegünkön, érdekeinken keresztül szemléljük a világot. Viszont vannak szinte felfoghatatlan tendenciák is. Hogyhogy nem törekszenek arra teljes rendszerek, szervezeti struktúrák, hogy ne csúcsidőben utazzanak a dolgozók? Mégis, mit veszít az a cég, amely lehetővé teszi, hogy adott feladatokat videóhívással, távmunkában végezhessenek el a dolgozók?

Ha a gondolkodásunkon akarunk változtatni, akkor érdemesebb azt vizsgálni, hogy mit nyer a vállalat, és mit nyer ezzel a dolgozó.

A kutatások alapján a munkáltató nagyobb lojalitást és magasabb elégedettséget nyer, mintha fizetésemelést adott volna. Ráadásul kevesebb vagy kisebb irodákat kell fenntartania, növeli versenyképességét és javítja az esélyegyenlőséget. Hovatovább az államnak is megéri, hiszen az atipikus foglalkoztatás segíti a munkanélküliség és a környezetszennyezés csökkenését.

Akárhonnan néztem a kérdést, arra jutottam, hogy a fejekben lehet a gond. Amíg főnökként azt gondoljuk, hogy a munka és munkatárs kontrollálása a legfontosabb, és amíg beosztottként azt feltételezzük, hogy távmunkában a kollégánk csak lebzsel, addig vajmi keveset tanultunk a kényszerszülte újításokból, és legfeljebb az innováció délibábját kergethetjük.