Oldal kiválasztása
Van kiút a szerfüggőségből, a játék-, alkohol- és munkafüggőségből – beszélgetés Orsolics Zénóval

Van kiút a szerfüggőségből, a játék-, alkohol- és munkafüggőségből – beszélgetés Orsolics Zénóval

Szerző: | okt 22, 2021 | Minden, Terápia

Orsolics Zénó segítő szakemberrel, addiktológiai tanácsadóval beszélgettünk, aki belülről ismeri a drogfüggőséget, és most olyanoknak segít, akik a lelkükben élő hiányokat különféle függőségekkel igyekeznek pótolni, tönkretéve ezzel önmagukat és környezetüket. A függőségek prevenciója kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ha mégis beleesik a gyerek ebbe a csapdába, van kiút – ezt sugallja az ő sorsa és segítő hozzáállása.

Kép: freepik.comhirdetés

– Melyik a legfiatalabb korosztály, akik kapcsolatba kerülnek a droggal? Jellemzően kamaszkorban alakul ki a drogfüggőség?

– Amikor fiatalkorúak drogterápiás intézményének voltam a szakmai vezetője, akkor a legfiatalabb kliensünk 12 éves volt. Ez a fiú tulajdonképpen 9 éves korában kezdett el cigarettázni és kávézni. Innentől szinte egyenes út vezetett nála az alkoholhoz és a kábítószerekhez.

Általánosságban elmondható, hogy a fiatalok leginkább a serdülőkorban, 15-16 évesen próbálják ki a „felnőtt viselkedéshez” kapcsolódó tiltott szereket. Ez az időszak a veszélykeresés és az identitás kialakulásának is az időszaka. Azt is fontos tudnunk, hogy nem minden kipróbáló lesz a későbbiekben függő csak egy nagyon csekély részük. Leginkább azon fiatalok „szorulnak” bele a drogok okozta mámorkeresésbe, akiknél komoly mentális hiányok vannak. Ilyen értelemben nagyon is vannak rizikófaktorok. Ilyen veszélyforrás lehet a szétesett család, a negatív, rossz minták, a függőségre való hajlam, feldolgozatlan traumák, stb. A többi serdülő viszont elmondhatja a kortársainak, hogy kipróbált szereket, és néhány hónap vagy év múlva már feledésbe merül ez az időszak.

Azok a fiatalok, akik benne ragadnak a drogok kipróbálásában, már nem puszta kíváncsiságból vagy beilleszkedési vágyból drogoznak, hanem mert úgy érzik, „választ” találtak érzelmi, mentális problémáikra.
Gyakran mondjuk, hogy a szenvedélybetegség az érzelmi élet zavara. Ezáltal nemcsak az alapproblémájuk marad meg, de még a függőséggel járó problémákat is beemelik az életükbe. Sok esetben tapasztalom, hogy például apa és fia eltávolodnak egymástól, és ez további kihívások elé állítja a fiúkat. Nagyon fontos témának látom, hogy az apák közeledjenek határozottan és szeretettel fiaik felé. Minden hétre jut egy édesapa, akivel erről beszélgetek a praxisomban, hogy mennyire fontos az egyértelmű határok kijelölése és a szeretet kifejezése. Ezt tanulni kell, hiszen nem úgy születtünk, és sokszor gyerekkorunkban sem tanultuk meg, miként fejezzük ki szeretetünket, érzéseinket.

– Munkám során egyre több családdal találkozom, ahol vagy a férj vagy a gyerekek nagyon sok időt töltenek számítógépes játékokkal. A játékfüggőség lehet a szerhasználatnak az előszobája, vagy ennek teljesen más a természete?

– A függőségek skálája többféleképpen felosztható. Lehet legális vagy illegális egy szer, és lehet kémiai vagy viselkedésbeli egy függőség. Jellemzően a kémiai függőségekről több szó esik. Talán a köztudat veszélyesebbnek vagy elítélendőbbnek tekinti ezt a halmazt, és kevesebbet beszélünk a viselkedési függőségekről, mint például a szerencsejáték, az online játék, a munkamánia vagy a vásárlási mánia. Egyéni az, ami igazán veszélyes: mindig az, ami az egyén számára problémát okoz, amire fogékony. Ehhez ismernünk kell az egyén erőforrásait, családi hátterét, genetikai adottságait is. A kontrollvesztő személyiségű emberek fokozottan veszélyeztetettek, számukra okozhat nagy károkat akár a szerencsejáték-függőség is.

Manapság egyre nagyobb teret hódítanak a viselkedési függőségek. Gondoljunk csak a szinte az egész társadalmat érintő telefon- vagy közösségi média-függőségre! Ennek következményeit és az emberi fajra gyakorolt hatását majd húsz-harminc év múlva láthatjuk tisztábban. Az azonban már most látszik, hogy az emberi viselkedésre és szociális kapcsolatainkra negatívan hatnak az okoseszközök, és ez leginkább magányban, depresszióban, negatív énképben jelentkezhet. Viszont a jelen helyzetben, a koronavírus-járvány idején kifejezetten életmentő lehet az online terápia igénybevétele vagy az online segítő lehetőségek megtalálása.

Orsolics Zénó

– Tehet azért a szülő, hogy gyermeke elkerülje az ilyen helyzeteket, és ne legyen függő?

– Csakis a szülő tehet azért, hogy gyermeke jó döntéseket hozzon. A drogprevenció ugyanis a születés előtt kilenc hónappal kezdődik. Érdemes a drogról a fókuszunkat áthelyezni a gyermekre és a gyermekünk személyiségére. Jó esetben mire serdülőkorba ér alapvetően megismerjük őt, és így fel tudjuk készíteni a felnőtt élet kihívásaira.

Nagyon fontos a realitás-kontroll. Ha a gyermekünk ismeri és tiszteli a családi értékrendet, betartja a határokat, terhelve van, tehát részt vesz valamilyen formában a közös háztartási feladatokban, takarítja a szobáját, tanul, mértékkel sportol vagy különórára jár, boldog és kiegyensúlyozott lesz.

Ezt még a kamaszkor előtt el kell érnünk nála, hiszen a serdülőkorban az eddigi rendszer is felborul és lazává válik. Serdülőkorban ugyanis a többszintű változások némileg kibillentik az egyensúlyából, és a szülő „tükröt kap” saját hitelességéről vagy nevelési elveiről. Ezzel nehéz szembesülni és elfogadni, de a serdülő jó tükör tud lenni. Egy újabb életciklusba lép, amelyben más szülői hozzáállást kell tanúsítani, ez a „húzd meg, ereszd meg” időszaka.

– Mit tegyen és mit ne tegyen, ha azt tapasztalja, hogy rendszeresen valamilyen narkotikummal él a gyermek, vagy káros szenvedélyek rabja lett?

– Serdülőkorban olyan változásokon megy keresztül gyermekünk, amelyeket nehéz a szülőknek lekövetni. Újra meg kell ismerni, újra fel kell fedezni őt. Identitást épít, elhelyezi magát a világban. Sok helyzetet meg lehet oldani a családon belül, azonban ha azt tapasztalja a szülő, hogy nem kompetens a témában, akkor érdemes külső szakemberhez fordulni. Amennyiben a gyermek elzárkózik, úgy is van értelme a terápiának. Ilyen esetben érdemes hozzátartozói tanácsadást kérni, de lehet pár- vagy családterápiára is jelentkezni, mert annak is közvetett hatása van a gyerekre. Sokkal többet segít, mint azt elsőre gondolnánk!

A család egy rendszer. Mindenki hat mindenkire. Amikor a szenvedélybeteg családtag nem akar segítséget kérni, akkor érdemes annak eljárnia segítőhöz, akinek problémát jelent a kialakult helyzet.

Amikor elkezdődik a változás az egyénben, az hat a család többi tagjára is, így a függő családtagra is. Érdemes kerülni a szélsőséges megnyilvánulásokat. A túlzottan megengedő vagy kontrolláló szülői attitűd nagyon káros tud lenni, és szélsőséges viselkedéshez vezethet.

– Mit tehet önmagáért az, aki érzi, hogy bajban van?

– Az lenne egy ideális állapot, amikor nem szégyelljük a lelki problémáinkat, hanem segítséget kérünk. Jó hasonlat erre a testi tünet, betegség: hiszen akkor sem érzünk szégyent, amikor megbetegszünk vagy fáj a fogunk, helyette inkább keresünk egy megfelelő szakembert, akiben bízunk, aki segít megoldást találni a problémánkra. Így van ez a lelki betegségekkel is. Mindenképp olyan szakembert válasszunk, akiben megbízunk, aki szimpatikus és hiteles számunkra, és akivel szót értünk. Most különösen fontosnak látom ezt. A világjárvány előhozott sok olyan mentális betegséget, amely „békeidőben” elfogadható szinten maradt vagy még csak lappangott. A járvány okozta globális szorongás, az egyedüllét, a szeparáció, a kiszámíthatatlanság rég nem tapasztalt helyzet elé állít minket. Krízisben minden erőforrásunkat, energiánkat mozgósítjuk a túléléshez. Amikor majd elmúlik a vész, akkor megengedjük magunknak, hogy lazítsunk, akkor fognak leginkább előjönni a vírus lelki következményei és az általa generált lelki betegségek. A válsághelyzetekben a szenvedélybetegség felerősödik, az alkohol és a különböző bódító szerek használata megnyugvást ad és eltereli a figyelmet olyan valós problémákról, mint a félelem, a kiszámíthatatlan jövő, a magány és a frusztráció.

Több olyan oldal is alakult az interneten, ahol segítő foglalkozású emberek díjmentes online segítségüket ajánlják fel a koronavírus-járvány idején.

Ez nemzetközi tendenciává vált. Jelenleg én is, néhány munkatársammal, egy nemzetközi segítő applikáción dolgozom, amely reményeim szerint tavasszal el is indulhat, és óriási segítséget nyújt majd az embereknek, hogy az otthonukból, diszkréten kérhessenek segítséget.

Orsolics Zénó drogprevenció családterápia mentálhigiénés szakember kamaszproblémák kábítószerfüggőség

kepmas.hu

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Mit tegyünk, hogy üzenetünk valóban célba érjen?

Mit tegyünk, hogy üzenetünk valóban célba érjen?

Szerző: | okt 22, 2020 | Családterápia, Minden, Párterápia

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy valami nagyon fontos volt a számunkra, valamit szerettünk volna elérni, de úgy éreztük, mások akadályoznak ebben, vagy legalábbis nem támogatnak. Az is előfordulhatott, hogy ilyenkor dühösek lettünk ezekre az emberekre, önzőnek tartottuk őket. Ők pedig hasonlóan reagáltak: legtöbbször ugyanolyan indulatot vagy sértettséget, megbántottságot éreztek, mint mi.

A kommunikációnk feltételez egy adót és egy vevőt is; magában foglalja azt a feltételt, hogy az adó és a vevő kapcsolatban vannak egymással. A jel célba juttatásához pedig egy közvetítő közegre van szükség, amiben a jelrendszert mindkét fél érti. Egy nyelvet beszélünk – tehát a jelrendszerünk ugyanaz. Vagy mégsem?

Mit tehetünk azért, hogy üzeneteink célba érjenek?

Mintha mégsem lenne olyan egyértelmű a nyelvezet. A minap egy kedves ismerősöm feltette a kérdést, hogy miként tudnánk jobban kommunikálni, mire van szükségünk ahhoz, hogy a konfliktusainkat szebben, jobban tudjuk kezelni? Mivel különbözőek vagyunk, mindnyájunknak egyéni válasza is lehet. Ugyanakkor léteznek általános készségek is, amelyek elsajátíthatóak és gyakorolhatóak.

Az erőszakmentes kommunikáció három mondatban: „Mindenki arra törekszik, hogy megszerezze vagy megkapja azt, amire szüksége van. Valamennyien jobban járunk, ha ezt a másik emberrel együttműködve tesszük.  Mindenki felismerheti belső erejét és képességeit, és azokat a saját és mások javára fordíthatja, ha együttérző megértéssel fordulnak felé.”

Megszokásból kommunikálunk

Sokszor nem is áll szándékunkban, hogy erőszakosan beszéljünk, szavainkkal mégis gyakran késztetünk másokat védekezésre. Néha csupán kérni szeretnénk valamit, beszélgetőpartnereink azonban meglepően reagálnak, és megbántva érzik magukat. Ennek oka, hogy megszokásból kommunikálunk, és gyakran nem is vesszük észre, hogy szavaink nincsenek kapcsolatban sem a saját, sem a beszélgetőparünk érzéseivel. Az együttműködő kommunikáció segítségével viszont minden párbeszédben felismerjük a másik ember szavai mögött a mélyen rejlő szükségleteket, amelyek magyarázatot adhatnak a váratlan reakciókra, a védekezésre. Vagyis tudunk kapcsolódni a másikhoz, képesek vagyunk együttérzően viselkedni.

Az „együttérzés” négy eleme

Az „együttérzés” négy elemből épül fel. Ez az a négy terület, amelyekre tudatosan kell figyelnünk ahhoz, hogy kommunikációnk őszinte és tiszta legyen. Ezek a területek: az ítélkezésmentes megfigyelés, az érzések pontos kifejezése, a szükségletek beazonosítása, valamint a kérések, változtatási igények konkrét megfogalmazása.

Ítélkezés nélkül

Először megfigyeljük, mi történik az adott helyzetben, mások mi olyasmit tesznek, vagy épp mit nem tesznek, ami érint minket. Ezt közölhetjük a másikkal: „Azt beszéltük meg, hogy 8 órára hazajössz, de 9-kor érkeztél haza”. Fontos, hogy ítélkezésmentesen fogalmazzunk, csak a tényeket közöljük. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a másikban milyen érzések vannak, mi történhetett vele. A „durva nyitás” eltávolítja egymástól a beszélgetőpartnereket, védekezést és dacot szül. A második lépés, hogy kifejezzük a bennünk keletkezett érzéseket: „Csalódott vagyok, szomorú vagyok, el vagyok keseredve, dühös vagyok.” (Mindig a saját nevünkben beszéljünk, ahelyett hogy olyan fordulatokkal élnénk, mint például „Az ember ilyenkor úgy érzi…”) Ezután mondjuk el, milyen szükségletek kapcsolódnak az érzésekhez: „Számomra fontos, hogy pontosan tudjak érkezni a megbeszélt találkozóra.”

„Szeretnék figyelmet kapni tőled, és amikor megfeledkezel egy megbeszélt időpontról, akkor szomorú vagyok.”

Hogyan fogalmazzuk meg kéréseinket?

Figyeljünk tehát arra, hogy a saját nevünkben beszéljünk, vagyis ne a másikra mutogassunk, pl.: „Csalódott vagyok, mert nem figyelsz rám”. Ez a mondat a másik hibáztatását tartalmazza, holott a csalódottságom az én érzésem.

Ugyanaz az esemény más és más érzéseket is kiválthat. Ha a szívem mélyén nem akarok időben odaérni egy találkozóra, akkor a párom késése miatt nem leszek csalódott és dühös, hanem örülök, hogy lemondhatom a találkozót. Az esemény ugyanaz, csak az én érzéseim mások. Bárhogy alakul is a kérésünk, konkrétnak és világosnak kell lennie: „Kérlek, legközelebb gyere haza a megbeszélt időpontban!”

Tehát először lássuk meg, mi történik, majd fejezzük ki az érzéseinket szigorúan magunkról beszélve, aztán fejezzük ki a szükségleteinket és konkrétan fogalmazzuk meg a kérést. Ha így teszünk, akkor az üzeneteink célba érnek – és ekkor már elmondhatjuk azt, hogy valóban egy nyelvet beszélünk.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Ítélkezés helyett őszinte érdeklődés – fedezzük fel a másik különleges világát!

Szerző: | okt 22, 2020 | Coaching, Családterápia, Minden, Párterápia, Pszichológia

Amikor találkozunk valakivel, egy egész sor benyomásunk lesz róla. Feltételezzük, hogy miként érzi magát, milyen napja lehet, mi járhat éppen a fejében. Az első találkozáskor még ennél is több feltételezésünk, sőt akár ítéletünk is születhet. Csakhogy mindezek sokkal inkább szólnak rólunk, mint a másikról.

Nagyon könnyen megbizonyosodhatunk arról, hogy a megismerés igazi kommunikáció nélkül csak benyomásaink, vélelmeink gyűjteménye, amely leginkább a mi hogylétünkről, hiedelmeinkről, sztereotípiáinkról szól. Egy egyszerű gyakorlatot alkalmazva a találkozás elején feljegyezhetjük magunknak, hogy mit gondolunk a másik emberről. Pár óra múlva, majd a búcsúzáskor is írjuk le gondolatainkat, érzéseinket. Magunk is csodálkozni fogunk az eredményen.

A családterápiák során az őszinte érdeklődés segíti leginkább a terapeutát. Szinte gyermeki kíváncsisággal tekintünk a párokra, így lehetőségünk van újra és újra rácsodálkozni a kapcsolatok sokszínűségére. Láthatjuk, hogy családban, párkapcsolatban jól élni nagyon sokféleképpen lehet. Nem ismerjük a csodatévő szérumok receptjeit, azt viszont megmutathatjuk, hogy az őszinte érdeklődés nekünk segít és a pár tagjainak is segíthet, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ha kapcsolatainkban elveszítjük ezt az őszinte érdeklődést, akkor csak a vélelmeink, hiedelmeink és előfeltevéseink maradnak.

A másikat nem a maga valóságában látjuk, érzékeljük, hanem a mi saját szemüvegünkön keresztül, melynek lencséje tele van korábbi kapcsolati tapasztalatainkkal, neveltetésünkkel, értékrendünkkel. Ez a saját látásmód nagyban torzítja a másikról kialakított képet.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy például a kollégánk épp családi problémák miatt olyan feszült, vagy hogy a párunk milyen megterhelő feladatot kapott a munkahelyén, ami megviselheti. Ezért nem tud az ajtón belépve azonnal nyitott, beszédes és figyelmes lenni. Viszont ha megkérdezzük, kíváncsisággal fordulunk felé, akkor nagyon könnyen közelebb kerülhetünk egymáshoz. A kérdésből és válaszból megértés születhet, innen pedig már csak egy lépés, hogy képesek legyünk együttérezni vele. Ebből a pozícióból már teljesen másképp néz ki a másik reakciója, viselkedése. Könnyebben tudunk kapcsolódni – így neki és magunknak is sokat segítünk.

Annak megismerése, hogy honnan jövök

Egy mélyebb megértésre juthatunk el a párkapcsolatban, ha megismerjük a magunk és a párunk családját – azt a közeget, ahonnan származunk, felnőttünk; a momentumokat, amelyek számunkra egyértelműek, viszont a másik fél számára idegenek, akár félelmetesek is lehetnek. Ha megismerjük azokat az identitásformáló történeteket, amelyek egy család önmeghatározásának építőkövei, akkor közelebb kerülünk a másik világnézetéhez, életfelfogásához. Ennek mentén nagyon könnyen beláthatjuk, hogy a mellettünk lévő ember nem fura, nem egy másik bolygóról érkezett. Esetleg azért más, mert ők másképp ünnepeltek, másképpen pihentek.

A származási családból hozott különbözőségek nagyon élesen kiütköznek a gyereknevelésben is. Két különböző világ találkozik – és egyezségre, egységre kellene jutniuk, miközben sokszor mindkét fél azt gondolja, neki van igaza. Amíg nem fogadjuk el, hogy az igazság az egyik oldalról másképpen néz ki, mint a másikról, addig kis esély van az egységre. Viszont ha rácsodálkozással tekintünk a másikra, azzal a gyermeki kíváncsisággal, hogy „mennyire érdekes és sokszínű a világ”, akkor már erőforrásokat is felfedezhetünk a másképp gondolkodásban. Esetleg lecserélhetjük a saját vélekedéseinket is, és újakat sajátíthatunk el. Az pedig biztos, hogy ha a másik legalább meghallgatva, megértve érzi magát, akkor máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Ha a gyereknevelés is nehezen megy

Gyakori konfliktusforrás, amikor a család elérkezik a kérdéshez, hogy hová mehet a gyerek (vagy éppen mikor mehet, stb.); ilyenkor könnyen előkerülnek a címkék és a skatulyák is. „Ő mindig elengedi a gyereket, nem is érdekli, mit csinál”, vagy „ha rajta múlna, akkor csak harminc évesen mehetne el itthonról, annyira vaskalapos!”

Nem létezik univerzális, minden helyzetre megfelelő válasz vagy recept. A legfontosabb, hogy a házaspár egységben legyen és ebből az egységből jelöljenek ki bármilyen határt. Máskülönben a gyerek összezavarodik, és későbbi éveiben nagy bajban lesz saját határaival. A különböző nevelési irányelvek elfogadására és az egység kialakításában a legnagyobb segítség az őszinte kíváncsiság és érdeklődés. Hogyan alakult ki, hogy számomra fontos a határok kijelölése – vagy miképp lett ennyire fontos a szabadság és önállóság? Talán soha meg sem fordulna a fejünkben a válasz, amit ilyenkor hallani lehet a pároktól…

A családterápia során előfordult, hogy a házastársak egyik tagja – háborúkból hozott élmények nyomán – azt tanulta meg, hogy jobb itthon maradni és nem eljárni itthonról. Különösen este nem szabad menni sehová, mert ki tudja, honnan jön a támadás. Így alakult, hogy számára biztonságot nyújt, ha a családtagjait mindig a maga közelében tudhatja. Ezzel szemben a máik fél úgy nőtt fel, hogy a szülők nagyon sokat dolgoztak, alig voltak otthon, és egyébként kerítést sem építettek soha. Ő úgy tanulta, hogy határok, vigyázó szempárok nélkül is megállja a helyét. Ha nem beszélgettek volna erről, akkor még ma is furának tartanák egymást. Ők is meglepődtek a történeten, hogy miként lett a párjuk gondolkodása olyan, amilyen, amiből eddig csak annyit láttak, hogy számukra kibírhatatlan és érthetetlen.

Az őszinte érdeklődés és kíváncsiság tehát minden emberi kapcsolatunkat segíti. Lehetőséget ad arra, hogy megismerjünk egy másik igazságot és felfedezzük a mellettünk lévő ember különleges világát.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

A home office nem a lógás helye – amíg ezt nem értjük, nem lesz járványügyi áttörés

Szerző: | okt 22, 2020 | Coaching, Minden, Pszichológia, Terápia

A járvány első hullámában minden nehézséggel együtt nagyon sok új és az életünket könnyebbé és biztonságosabbá tevő megoldás született. Rájöttünk, hogy nem kötelező órákat ülni az orvosi rendelőben, otthonról is tudunk dolgozni, tanulni, sportolni, és még vásárolnunk sem kell kényszeresen… Viszont most, a második hullámban mintha az újítások és jobbnál jobb megoldások tovatűntek volna. Olyan, mintha nem tanultunk volna semmit az elmúlt fél évben.

Azt kérik tőlünk a járványügyi szakemberek és az ország vezetői, hogy viselkedjünk felelősségteljesen. Mit is jelent ez a tízmillió virológus országában? Mindenkinek mást. Viszont én most annál a kérésnél maradnék, amelyet a szakemberek intéznek hozzánk, amit oly sokszor újra és újra elmondanak nekünk a televízióban, a közösségi médiában, a nyomtatott sajtóban: mit is jelent felelősségteljesen viselkedni. De valahogy nem értik éppen azok, akiknek leginkább kellene. Amíg a vezetők – vagy nevezzük őket csak főnököknek – azt gondolják, hogy az otthoni munkavégzés az táppénzt jelent, vagy az nem is munka, akkor miként várjuk el, hogy a munkavállaló is értse meg, hogy köhögve nem megyünk dolgozni? Amíg a kolléga azt gondolja, hogy a többi munkatárs nem dolgozik semmit a home office-ban, addig a kényszer szülte újítások kényszerek maradnak, és innováció soha nem lesz belőle. Honnan van ez a szörnyű örökségünk? Egyre többször hallom a párokkal való munka során, hogy „a férjem egész nap otthon van, és még ki sem takarít”. Mint később kiderült, ez a felháborodás arra vonatkozik, hogy a férje már két hónapja heti négy nap otthonról dolgozik, ami a feleség számára egyenlő az otthoni pihenéssel.

Amíg főnökként az irodából való távollétről csak a szabadság és a táppénz jut eszünkbe, addig nem sokat tettünk a járványgörbe ellaposításáért és a munkavállaló elégedettségéért sem.

Nem tagadható el az sem, hogy sokan szenvednek már a sok otthoni munkavégzéstől. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenre megoldás az atipikus foglalkoztatás. De úgy tűnik, mintha hiedelmeink, a munkáról alkotott elképzeléseink megkötnének minket, és nem segítenék, hogy a túlélés mellett tegyük le a voksunkat. Tudjuk, hogy voltak évtizedek, amikor az volt a propaganda, hogy ebben az országban mindenkinek van munkája, és mindez azt jelentette, hogy valamilyen munkahelyen jelen kellett lenni.

Viszont vannak hazánkban is cégek, amelyek élen járnak abban, hogy számukra a munka elvégzése a fontos. Az, hogy honnan vagy a határidőn belül mikor történik mindez, már kevésbé fontos számukra. Melyek ezek a cégek? Ez nem a reklám helye. Úgy tűnik, hogy azok a vállalatok változtattak a munkafelfogásukon, amelyeknél fontos a működésük és a profit. Ne vitassuk el azt, hogy az emberéletek is fontosak lehetnek számukra. De az is könnyen előfordulhat, hogy pusztán anyagilag jobban megéri számukra, ha a köhögő vagy Covid-gyanús munkatárs otthonról dolgozik, mintha kiesne a munkából. (Természetesen, ha valaki munkaképtelen, akkor ne dolgozzon sem otthon, sem máshol.) Az összes többi cégnél, ahol nem fontos a haszon, ott pedig olybá tűnik, be lehet hívni dolgozót, az anyukát, a várandósokat, a sokgyerekes apukát, és a hasznos munkavégzés látszatának fenntartása érdekében kockáztatható bárki egészsége.

Valóban megéri vállalni annak a felelősségét, hogy valaki azért betegszik majd meg vagy távozik az élők sorából, mert a fejekben nincs (érték)rend? A főnöknek a munkaszervezéssel is foglalkoznia kellene, ha a többiek otthonról dolgoznának?

Mi az a hatalmas gát, ami megakadályozza a változást? Megéri életeket kockáztatni azért, mert már réges-régen így működünk, és akkor már ne is változtassunk?

Kívülről vagy épp távolról nézve sokszor nehezen érthetőek a vezetői döntések, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi féle-fajta szempontot kell a döntéshozóknak éppen mérlegelnie. Mi pedig leginkább a saját szemüvegünkön, érdekeinken keresztül szemléljük a világot. Viszont vannak szinte felfoghatatlan tendenciák is. Hogyhogy nem törekszenek arra teljes rendszerek, szervezeti struktúrák, hogy ne csúcsidőben utazzanak a dolgozók? Mégis, mit veszít az a cég, amely lehetővé teszi, hogy adott feladatokat videóhívással, távmunkában végezhessenek el a dolgozók?

Ha a gondolkodásunkon akarunk változtatni, akkor érdemesebb azt vizsgálni, hogy mit nyer a vállalat, és mit nyer ezzel a dolgozó.

A kutatások alapján a munkáltató nagyobb lojalitást és magasabb elégedettséget nyer, mintha fizetésemelést adott volna. Ráadásul kevesebb vagy kisebb irodákat kell fenntartania, növeli versenyképességét és javítja az esélyegyenlőséget. Hovatovább az államnak is megéri, hiszen az atipikus foglalkoztatás segíti a munkanélküliség és a környezetszennyezés csökkenését.

Akárhonnan néztem a kérdést, arra jutottam, hogy a fejekben lehet a gond. Amíg főnökként azt gondoljuk, hogy a munka és munkatárs kontrollálása a legfontosabb, és amíg beosztottként azt feltételezzük, hogy távmunkában a kollégánk csak lebzsel, addig vajmi keveset tanultunk a kényszerszülte újításokból, és legfeljebb az innováció délibábját kergethetjük.

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Kijárási korlátozás, maszkba zárt világ – Hogyan lehet megbírkózni az egyedülléttel

Kijárási korlátozás, maszkba zárt világ – Hogyan lehet megbírkózni az egyedülléttel

Szerző: | okt 22, 2020 | Coaching, Minden, Pszichológia, Terápia

A koronavírus-járvány nem csak a testi, hanem a lelki egészségünkre is káros hatással lehet: az utóbbi időszakban megszaporodtak a magukat magányosnak érző emberek száma – kimondottan igaz ez az idős emberekre. Dobrai Zoltán mentálhigiénés szakember írásában a magányról és az egyedüllétről ír.

Az egyedüllétet hajlamosak vagyunk  negatív dologként értékelni, sőt meg is ijedünk attól, ha épp elvonulásra vágyunk. ,,Valami nincs rendben veled? Miért akarsz egyedül lenni? Valami baj van?” – hangzik környezetünk reakciója, holott  az egyedüllét iránti igényünk természetes, bár talán erről nem is kell írni az „énidő” korszakában, amikor egyre többször halljuk, hogy foglalkozzunk magunkkal.  De ha ennyire természetes, akkor miért címkézzük negatívnak?

Akkor élhetjük meg negatívan az egyedüllétet, ha nem mi döntünk róla, ha akadályokba ütközünk a másik felé vezető úton.

Hiszen a létünk maga is egy kapcsolatból fogant. Ilyen startvonal után hogy ne élnénk meg a közösség és a kapcsolatok hiányát negatívumként, fájdalomként? Ha rosszul érezzük magunkat a járvány okozta távolságtartás és egyedüllét miatt, akkor teljesen rendben vagyunk. Ahhoz, hogy jobban legyünk, el kell tudnunk fogadni a nehéz és kellemetlen, rossz érzéseket is.

A magány viszont ettől különböző érzésvilág. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki egyedül van, hiszen nagycsaládban, párkapcsolatban, barátok közt is megélheti valaki a magányosságot, a valódi kapcsolódás hiányát vagy az erre való képtelenséget. Akkor vagyunk magányosak, amikor nem érezzük az elfogadást a másik részéről, ha alig kapunk figyelmet vagy nem kezelnek partnerként minket. Amikor távol vagyunk a másiktól. Tehát ez az érzésvilág nem arról szól, hogy valaki egyedül él, idős, vagy épp nincs párja. Akár életszakaszokhoz, krízisekhez is köthető a magány megélése. Még erősebben törhet ránk, amikor elveszítünk egy fontos embert az életünkből, vagy új és idegen környezetben találjuk magunkat. Bárhogyan is legyen, foglalkoznunk kell vele, máskülönben depresszióba csúszhat vagy épp testi tünetekként jelenhet meg a gyötrő érzés. Hiszen nem az egyedüllétre és a magányra lettünk teremtve.

Általában nehezünkre esik beismerni, bevallani vagy épp kimondani azt, hogy magányt élünk át. Pedig, ha többször tudnánk erről beszélni a mellettünk lévőknek, akkor a magányunk máris oldódna, hiszen már nem egyedül hordoznánk ezt az érzést. Talán idővel el is tűnne, hiszen a másik ember elérhetőbbé válna számunkra és a saját felelősségét is megérezhetné életünkben.

A megértés és az elfogadás segíthet a legjobban. Próbáljunk meg a másik, a magányt megélő ember bőrébe és érzésvilágába bújni. Fogadjuk el őt és érzéseit úgy, ahogyan most van. Véletlenül se akarjuk elvitatni az érzései valódiságát és ne kicsinyítsük le azokat.

Aki megéli a társas magányt, annak talán még rosszabb ez, hiszen a társa vagy társai elérhetőek lennének, de mégsem képesek olyan mély kapcsolódásra, amelyben együtt lehetnének.

Van akinek még ennél is nehezebb, hiszen előfordulhat, hogy élete első éveiben is megtapasztalta a magányt, az érzelmi elszigeteltséget, így ez az érzésvilág meghatározóvá vált számára. Viszont ott van annak a lehetősége is, hogy egy elfogadó, érzelmileg közeli kapcsolatban gyógyuljon. Lehet ez egy mély baráti kapcsolat, házastárs vagy egy segítő szakember is. Már az is sokat segíthet, ha lecseréljük borúlátó szemüvegünket, amennyiben erre képesek vagyunk. Ha igen, akkor felfedezhetjük a kapcsolatainkban lévő értékeket és az élet ajándékait keresve, új szemüvegen keresztül láthatjuk meg mindazt, amiért hálásak lehetünk még egy világjárvány idején is.

Nem tartom problémának, ha valaki megtapasztalja a magányt és az egyedüllétet. Persze hosszútávon egyikkel se időzzünk, mert annak komoly testi tünetei is lehetnek és a teremtés koronái egymás nélkül nem képesek élni. Viszont ha valakinek az életében stabilan vagy rendszeresen visszatérő élménye a magányosság, azzal nem veszíthet, ha szakemberhez fordul.

Aki pedig képes rá, hogy megszeresse azt az embert, akivel a legtöbb időt tölti, kezdje el már ma szeretni. Akivel érdemes jóban lennünk azok mi magunk vagyunk. Ha sikerül jóban lennünk magunkkal, akkor könnyebb megélnünk azt, amikor ketten, egyedül vagy épp magányosak vagyunk. Nem lesznek már egyedül és magányosak a környezetünkben élők sem, ha képesek vagyunk megszeretni magunkat, mivel ezután már könnyebb lesz jól szeretni a másikat.

777blog.hu

Dobrai Zoltán

 

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…