+36-30-4419-855 hello@dobraizoltan.hu
Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

A beszélgetés fontossága

A minap egy volt évfolyamtársammal sétáltam, és megkérdeztem tőle: „Szerinted, ha az emberek megtanulnának beszélgetni egymással, akkor ránk, segítőkre nem is lenne szükség?”. „Igen, úgy gondolom, hogy alig lenne dolgunk” – válaszolta.

Hol és miért is tanulunk meg beszélgetni? Elsősorban a származási családunkban, mert a család egy olyan rendszer, amely egyensúlyra törekszik. A stabilitás igénye és a változások hatása folyamatosan erre késztetik. Ehhez az egyik legfontosabb eszköz a kommunikáció. Méghozzá az együttműködő kommunikáció, amikor a problémákat a családtagok közösen oldják meg. Eközben elengedhetetlen a saját és a másik érdekeinek kölcsönös figyelembevétele.

Nem egyszerű feladat ez.

Figyelni kell a saját és valódi igényeinkre, mindezt meg is kell érthetően fogalmazni. Ezzel együtt figyelni kell a másik szükségleteire. Ha ezt megértettük, megéreztük, akkor össze is kell hangolni ezt a kettő vagy több igényt. Egyik tanárom sokat idézett mondata jut eszembe a kommunikáció kapcsán: „a Jóisten két fület teremtett nekünk és egy szájat. Talán azért, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk”.

Vannak mondatok, amelyek biztosan nem segítik a beszélgetéseinket. Nézzünk meg néhány, talán ismerős fordulatot ezek közül egy egyszerű példa alapján:

Hazaér a férj a bevásárlásból, és örömmel közli, hogy megérkezett. Mindent sikerült megvennie, amit a feleség kért tőle. Nagyon elégedett és büszke magára, hogy teljesítette a küldetést. A feleség örül, nézegeti a termékeket majd jelzi a férjének, hogy valami nem stimmel:

„Én nem ilyet szoktam venni, mindig elfelejted, hogy a másik fajta tejet szeretem”

vagy

„Soha nem jegyzed meg, hogy hol kell a legfinomabb pékárut venni”.

beszélgetéseink

Te mindig… Te soha… Ezt nevezzük általánosításnak.

Valóban soha nem tudja a másik?

Mindig ugyanúgy csinálja? Mit is akar kifejezni? Talán azt, hogy olyan mintha nem hallgatná meg a férj, hogy nem figyel rá, nem is igazán fontos számára.

A kommunikációnkon tudunk változtatni. Az első lépés, ha a feleség észreveszi a negatív és általánosító reakcióit, második lépésként pedig kifejezi a nemtetszését vagy épp a csalódottságát. Elmondhatja, hogy figyelmességet jelentenek az apró gesztusok, mert számára ezek a szeret jelei.

Hasonlóan akadályozza kommunikációnkat a gondolatolvasás.

Itt arról van szó, hogy a ki nem mondott vágyaink teljesülését elvárjuk. Többek között az anya gyerek kapcsolatból is fakadhat ez a minta. Csecsemőkorban szimbiózis van közöttük. Az anya folyton azt lesi, hogy milyen jelzéseket ad a gyerek, és igyekszik minden szükségletét kielégíteni. Másrészt lehet ez egy tanult viselkedésmódunk is. Felnőttként viszont megkönnyítjük a kommunikációt, ha megosztjuk vágyainkat, gondolatainkat.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Családi főszabály: Nem bántjuk egymást!

Családi főszabály: Nem bántjuk egymást!

Ha napjainkat, heteinket most otthon töltjük, ez sok új lehetőséget nyit meg számunkra, ugyanakkor számos kihívás elé is állít minket. Korábban kevesebb időt töltöttünk együtt, most viszont a legtöbb nehézségünk, érzelmeink mind a ház falai között maradnak, és nem tudjuk úton-útfélen elpanaszolni a bánatunkat, sértettségünket és örömünket sem. Ebben a helyzetben több út van előttünk. Az egyik a megújulás és a megerősödés felé vezető út. Új szokásokat, új megoldásokat, új erőforrásokat találhatunk, amelyek megerősítik kapcsolatainkat. A másik út, ha a családtagjaimat okolom a kialakult helyzet miatt, ha a munkámból adódó feszültséget a gyereken vezetem le, ha a barátok hiányának feszültségében a páromat bántom. Hogyan kerülhető el a bántalmazás?

A családi főszabály ez legyen: egymást szeretjük, és nem bántjuk!

A bántalmazás elkerüléséhez meg kell értenünk, hogy mi a bántalmazás. Talán elsőre a fizikai agresszióra gondolhatunk, és bántalmazóként egy férfi juthat eszünkbe. A kutatások alapján sokkal több mindenkit érint, mint gondolnánk. A legtöbb bántalmazás a családon belül történik és az összezártság még több feszültséget hozhat magával, ha nem figyelünk. Ez a szexuális erőszakra különösen érvényes, és a gyerekek nagy számban érintettek. Ők még inkább veszélyeztettek a krízisek idején, mivel ők ki vannak szolgáltatva a szülőknek. Bántalmazás az is, ha a szülő nem tudja megoldani a nehézségeit, és olyan információkat oszt meg a gyerekkel, amire ő még nem érett, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, nő benne a bizonytalanság és kiszolgáltatottság. Ez a gyermek érzelmi fejlődését is megakaszthatja, vagy olyan felnőtt szerepbe kerül, ami személyiségének egyes részeit nagyon fejletté teszi, másokat pedig háttérbe szorít.

Nem gátolja meg a családon belüli erőszakot az egzisztenciális biztonság és társadalmi helyzet sem. A kívülről „jól szituált” családoknál viszont sokkal nehezebben lát napvilágot az erőszak, könnyebben tudják mindezt elrejteni. A család önmagáról féltve őrzött, és a társadalom felé kialakított képe melegágya lehet a bántalmazásnak. Ebben sokszor összejátszik az egész család és az őket körülvevő környezet is azzal, hogy bagatellizálják, elfordulnak attól, amit látnak, vagy látni vélnek. Tovább menve az a szülő is együttműködik a bántalmazásban, amelyik szemet huny felette, vagy hallgatólagosan egyetért. Hasonlóan a férfi bántalmazottakról is kevesebbet hallunk, mivel velünk él a hiedelem, hogy „a férfi nem sír, nem nyafog”, és ők jobban tartanak a társadalmi megbélyegzéstől is.

Ennek fényében fontos leszögezni, hogy az erőszak semmilyen formája nem elfogadható, mert beláthatatlan következményei lehetnek a bántalmazott jelenében vagy akár évekkel később is. Sem a szülőbántalmazás, sem a gyerek, testvér, sem a házastárs felé irányuló agresszió nem lehet megoldás. A düh és az agresszió velünk van, mindannyiunkban, viszont, hogy ezzel mit kezdünk, az a mi felelősségünk.

Vannak alapvető meghatározásai a bántalmazásnak, de a legfontosabb, hogy minden bántalmazás nevezhető, amit a másik fél annak él meg. Ez lehet a túlzó büntetés, káromkodás, fenyegetőzés, zsarolás, lelki terror, lökdösődés, szexuális visszaélés és gazdasági erőszak. Ezek a helyzetek, és ebben a szexuális és gazdasági abúzus is legtöbb esetben a hatalomról, a kontroll gyakorlásáról szól. Gazdasági bántalmazás, ha a házaspár egyik tagja anyagilag kiszolgáltatott és függő helyzetbe kerül a másiktól. Például, ha „zsebpénzt” kap, vagy minden kiadásra engedélyt kell kérjen. Szexuális bántalmazás, ha az egyik fél olyat tesz a másikkal, amiben ő nem partner. Ez azt jelenti, hogy a bántalmazó hatalmat akar magának szerezni, kontrollálni akarja a másikat, irányítani az életét. Teheti mindezt azért, mert saját életét nem tudja irányítani, alacsony önértékeléssel, bizonytalan identitással bír, és ez csak akkor elviselhető számára, ha a másik önértékelését megtépázza. Lehetnek tanult családi minták, gyerekkori bántalmazás is a hátterében. Annak ellenére sem lehetnek ezek enyhítő körülmények, hogy mindezen működésmódok nagyon mélyen gyökerezhetnek a személyiségben és mivel a saját maga felett gyakorolt kontroll csekély, így szakember segítsége nélkül nehéz ezen változtatni.

Felelősségvállalás és erőforrások

A változásban segíthet az egyéni felelősségvállalás. Mindenkinek joga van a biztonságra és minden felnőtt személynek vállalnia kell tetteiért a felelősséget. Ha valaki bántalmazott, akkor meg kell erősítenie magában, hogy „nem velem van a baj, hanem azzal, ami velem történt”. A bántalmazó célja, még ha nem is tudatosan, de az, hogy az önértékelést, önrendelkezést leépítse. Így azt kell erősítenie annak, aki ezt elszenvedi, hogy ő maga jó, és segítséget kell kérnie, mert a helyzet viszont nem jó. Ez sem mindig könnyű, hiszen függőség alakulhat ki a két fél között, és a bántalmazott felnagyítja a másik fél jó tulajdonságait, amivel elviselhetővé válik számára, ami történik: „legalább dolgozik, legalább nem iszik, legalább nem csal meg, de egyébként szeret”. Az erőszak akármekkora szeretet mellett sem elfogadható, és nem lehet soha megoldás.
Normális körülmények között, amikor nincs járvány, érzéseinket sokfelé csatornázzuk, és egyértelmű határok vannak az életünk különböző színterei, szerepei és területei között. Most mindezek összemosódhatnak. Segít elkerülni az agressziót, ha újra gondoljuk a szerepeinket és határainkat. A „félig áteresztő és válogató” határok az egészségesek. Amikor meg lehet válogatni, hogy kit és mit engedünk be a négy fal közé, mennyi ideig engedjük be. Közösen döntünk-e vagy felülírjuk egymás döntéseit? Több időnk lehet magunkra, így figyelhetünk még inkább az érzéseinkre. Az érzéseink mit jelentenek számunkra, ki felé irányul valójában, mi a gyökere? Biztos, hogy a páromra, a gyerekre vagy a szüleimre vagyok dühös? Mit kezdek most ezzel az érzéssel? A megoldás és a felelősség a felnőtt ember kezében van.

Ez a te véleményed, ez az enyém, juthatunk közös nevezőre, vagy akár találhatunk egy harmadik megoldást. A negatív megjegyzések, például az „Ezt nem jól csináltad” helyett fokozottabban használjuk az énüzeneteket: „Nekem ez nehéz, nekem fáj, én úgy érzem magam most, mint…”.

A közös beszélgetésekkel is mélyül a saját magam és a másik érzéseinek, szükségleteinek ismerete, megértése. A családfa és családi minták megbeszélésével nagyobb rálátásunk lehet azokra a tanult mintákra, amelyet érdemes kerülnünk, és olyan erőforrásokat, példaképeket találhatunk, amelyek segítenek abban, hogy a körülöttem lévőket és önmagamat egyre jobban tudjam elfogadni és szeretni.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

A gondoskodó szeretet is okozhat válságot – rejtett családi örökségeink

A gondoskodó szeretet is okozhat válságot – rejtett családi örökségeink

A párokkal és családokkal való munka során kiemelt fontosságú módszer a múltra, családfára való visszatekintés. Sokszor nem is gondolnánk, mennyi kincsre – vagy felesleges, nehéz terhekre – találhatunk, amikor a felmenőink élettörténetét vázoljuk fel a saját szempontunkból. Hogyan járulhat hozzá a gondoskodó szeretet egy családi válsághoz?

Önmagában, ha valaki gondoskodó, azt a környezet és a társadalom pozitívnak ítéli meg és elismeri. Ha pedig egy férfi teszi mindezt, azt különösképpen értékeljük, hisz jellemzően úgy tartják, ez amolyan női tulajdonság. Amikor egy férjnek egyértelmű, hogy sokat dolgozik, anyagi biztonságot teremt a családjának, részt vesz a gyereknevelésben és a házimunkában is aktívan jelen van, azt elismerésre méltónak látjuk, és nem értjük, hogy miért hullott szét a házassága, hiszen „ő egy olyan jó ember”.

Együtt is működni kell

A családokkal való munkában inkább rendszerben tekintünk a párokra. Azt keressük, hogy együtt mire képesek, közösen mit hoznak létre: a pár együtt, a gyerekekkel és a hozzájuk közel álló személyekkel. A feleség szépen neveli a gyerekeket, és úgy tűnik, hogy nagyon jól megvannak együtt. Az ő számára a kapcsolat elején nagyon megnyugtató és vonzó volt a férfi stabilitása és odaadó szeretete. Majd az évek múlásával egyre kevésbé értékelte, hogy a párja szinte édesapaként óvja és támogatja őt. Ilyen esetekben csodálkoznak rá a rokonok és a baráti kör, hogy mi történt velük, hiszen olyan szép pár voltak.  

Ám a feleség inkább szabadságra vágyna, önállóságra, hiszen olyan családban nőtt fel, ahol nem kapott támogatást, nem volt igazán kihez kötődnie. Nem tanulta meg elfogadni a gondoskodó szeretetet, számára idegen az, hogy ő mindent megkap. A gyermekkori hiányt töltötte be a kapcsolatuk elején a segítő és határozott férfi, akiben meg lehet bízni, aki támogató, s aki mellett nem kell dönteni nagy dolgokban. Az asszonynak nincs forgatókönyve arra, hogyan kell jól lenni ebben a légkörben. Ahhoz szokott hozzá, hogy minden bizonytalan és kiszámíthatatlan: a férfiak jöttek-mentek az életükben, hiszen az édesanyja sem tudott biztonságosan kötődni. A férj pedig egy olyan apa mellett nőtt fel, aki szintén minden anyagi támogatást megadott a családjának, igaz őt alig látták. Azon már tudott változtatni, hogy több időt töltsön a családjával, viszont a túlvédő, gondoskodó attitűdöt nem tudja levetkőzni. Miért is tenné, hiszen ezért őt a társadalom elismeri. 

Átformálható örökség

A változás lehetősége ott van mindenki számára. A kérdés sokszor az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni az árát. Az évtizedek vagy generációk örökségét nem tudjuk átformálni egyik napról a másikra. A változás sok fáradtsággal, idővel és fájdalommal is járhat. A régi, berögzült és biztonságos működéseket feladni akár félelmetes, riasztó és kiszolgáltatott is lehet.

Általános jelenség, hogy amíg nem vagyunk gödörben, addig inkább elodázzuk a változást. Viszont nem érdemes megvárni a legmélyét, mert onnan nehezebb kimászni. Bátorságra és kitartásra van szükség a változáshoz. Sok beszélgetéssel, a múlt feldolgozásával, tudatossággal és akár segítségkéréssel új egyensúly jöhet létre a kapcsolatban és az életünkben.

Nem mindegy, hogy rombol vagy épít!

Az említett eset kapcsán a férj, átdolgozva és felismerve családi örökségeit, képes lehet változtatni a túlvédő és mindig gondoskodó hozzáállásán. Ehhez szüksége van arra a biztonságra, hogy tudja, felesége nem fogja elhagyni, és szereti akkor is, ha nem áll mellette óvó, féltő gondoskodással minden pillanatban: akkor is visszatér hozzá, ha ő szabadon engedi. A feleség pedig rádöbbenthet, hogy nem kell a korábbi családi viszonyokat megismételnie az életében. Dönthet másképpen is, hiszen ő nem a saját édesanyja. Felismerheti magát mindenkitől szabad, felnőtt személyként. Felfedezheti, hogy a párja szeretete elfogadható, és együtt meríthetnek a kiszámíthatatlan és változó múltból, ami most spontaneitásként, kreativitásként és játékosság formájában jelenhet meg a kapcsolatukban. Így erőforrássá válhat mindaz, ami eddig romboló volt számukra.

Megtanulható, hogy úgy szeressük a másikat, ahogyan neki erre szüksége van. Azon a nyelven szóljunk hozzá, amit ő ért, és el is tud fogadni. Így formálhatunk a nehézségekből lehetőséget és a kapcsolatot szétfeszítő erőből hidakat egymás felé.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Titok a családban

Titok a családban

Egyszer talán eljön annak is az ideje, hogy fel lehet tárni egy titok tartalmát. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne a családtagoknak magánélete, intim szférája, és azt sem jelenti, hogy a gyerek naplójába szabad beleolvasni vagy a másik telefonján matatni. De akkor mi is az a titok?

A kapcsolaterősítő titok

A titok egyrészt a családi határokról és a kommunikációról szól, aminek mentén szövetségek és alrendszerek jönnek létre. Vannak, akik ismerik a titkot, és vannak, akik nem. A szülők tudják, hogy miről van szó, így náluk lehet a kontroll a gyerekekkel szemben. Ezzel erősítik házassági szövetségüket, és megkülönböztetik a gyerekeket önmaguktól. „Ez a mi titkunk” – mondja a nagyi az unokának, és máris közelebb került a szeretett személyhez. Viszont a titok adott esetben ki is zárhat, például, ha az egyik szülő titkos találkozókat szervez a gyermekével, akkor a másik fél máris kirekesztve érzi magát. A születésnapi meglepetés ünnep viszont csak egy kis időre zár ki, valamilyen nagyobb jó érdekében.

Titok a szőnyeg alatt

Vannak olyan családi tabuk, amiket jó mélyen el szoktak rejteni, vagy legalábbis a szőnyeg alá seperni, mert ott kevésbé látszódnak. Persze ezek az idő múlásával így is elkezdenek erjedni, mint valami ottfelejtett étel. Ekkor már kerülgetni kell őket, ami senkinek nem kényelmes. Ez olyan esetekben szokott előfordulni, amikor a családnak szüksége van arra, hogy kicsit szem elől tévessze a témát. Még nincsenek készen a titok felfedésére, időre van szükségük a szembenézéshez – ezek természetes emberi reakciók. Mindez csak akkor válik veszélyessé egy család számára, ha hosszú évekig rejtegetnek valamilyen témát, és ez a titok megmerevedik. Ekkor ugyanis betegségek „tünetek” formájában jelez, és a család része lesz.

Egy ide nem illő „családtag”

A rendszer megmutatja, hogy itt egy ide nem illő „családtag”, amivel kezdenünk kell valamit. A titoknak ilyen formán lehet identitásformáló ereje is. Amiről nincs elég információnk, azt a fantáziánkkal egészítjük ki, és a titokból máris valami mást varázsolunk. Ha például a múltban egy rokonról csak homályos emlékek vannak a családi legendáriumban, akkor mi dönthetjük el, hogy pozitív szereplőként mutatjuk őt be, vagy a homályos foltoknak inkább sötét színezetet adunk. A családterápiás munka során megismerhető a családfa is, és ezen keresztül felismerhetővé és átírhatóvá válhatnak a titokzatosságba merült személyek és események.

Előfordul, hogy erre nincsen szükség, a család azért jelentkezik terápiára, mert érzik a titok feszítő és megbetegítő erejét, amit nem tudnak megfogalmazni. Van, aki jobban a szívére veszi a dolgot, vagy rosszul van az egész történettől, mert felfordul a gyomra attól, hogy tud valamit, amit mások nem. Érthető módon ezekről nehéz beszélni, főként, ha a titok már évek vagy évtizedek óta mélyre van elásva, hogy senki meg ne találja.

A családterápiás munkában abban támogatjuk a családot, hogy képesek legyenek megosztani egymással azt, ami eddig tabu volt. Segítjük őket abban, hogy a bizalom erősödjön, és a kommunikáció nyílt lehessen, hogy képesek legyenek beszélni arról, amiről eddig azt gondolták: képtelenség megosztani egymással.

Dobrai Zoltán

lelkigondozó, mediátor

családterapeuta-jelölt

Forrás: vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Lehetünk boldogok a körülmények ellenére?

Már kiskorunk óta nevelődünk és neveljük magunkat a boldogságra, illetve a boldogtalanságra. Sok függ attól, megtanulunk-e örülni az apró dolgoknak, melyek mindennaposnak, természetesnek tűnhetnek, de napi csodának is felfoghatjuk őket. A körülöttünk lévő világ minden eleme lehet önmagában is csodálatos élmény, mi mégis annyiszor vagyunk szomorúak, kedvetlenek, reményvesztettek, s nem látunk értelmet, célt életünkben.

Viktor Frankl bécsi orvos, pszichiáter a koncentrációs táborokban, kiszolgáltatottságban és bezártságban tapasztalta meg az ember boldogságra való szabadságát – körülményei ellenére. Észrevette, hogy a nehézségek nem feltétlenül törték össze a foglyokat. Voltak körülötte olyanok, akik idő előtt feladták a küzdelmet, és voltak, akik kitartottak a végsőkig. Azon gondolkodott, hogy mi a különbség a két embertípus között. Hazatérve feltette a kérdést: vajon az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság?

„Az ember a nyomasztó körülményeket egész másképp értékeli, ha létezik számára értelem, ami befolyásolja a körülmények megítélését, ugyanis nem a körülmények, hanem azok megítélése, a róluk kialakított álláspont határozza meg, hogyan éli meg őket.”

Arra jött rá, hogy valójában nem a helyzete határozza meg az embert, hanem az a kép, melyet helyzetéről kialakít magának. Ha pedig megtanulja másképp látni az első pillantásra reménytelen helyzetet, akkor a legáldatlanabb szituáció is a lehetőségek, a továbblépés, az értelmes élet forrásává válhat, értéket, önmegvalósítást tartogathat az ember számára.

Azok a helyzetek, melyekbe életünk során kerülünk, felfoghatók lehetőségként is valamilyen érték megvalósítására. Így a lépésről lépésre, egyes kis szituációkban megvalósított értékek életünk átfogó értelmét rajzolják ki. Sőt, annak tudatosítására is szükség van, hogy az élet nem csupán lepereg szemünk előtt, nem homogén közeg, hanem számtalan lehetőséget és felelősséget rejt számunka.

Frankl szerint az ember nem független feltételeitől, de szabad arra, hogy állást foglaljon velük szemben, hiszen azok nem határozzák meg őt egyértelműen.

Az ember magatartását „nem a feltételek diktálják, amelyek az embert körülveszik, hanem az általa hozott döntések”.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének biológiai meghatározottságaink, hanem ezek mellett és ezzel együtt létezik a szabadságunk, amely ezen aspektusok felé emeli az embert. Sokkal inkább jelenti azt, hogy képesek vagyunk megtalálni a boldogságot. Ha visszatekintünk életünk eseményeire, emlékezhetünk, hogy voltunk valamikor felhőtlenül boldogok. Tehát képesek vagyunk rá. Az akadály abban rejlik, hogy azt hisszük, valami külső oknak kell bekövetkezni, hogy boldogok legyünk. Mindig találhatunk valamit, amit még nem értünk el és nem vásároltunk meg, amivel esetleg igazolni tudjuk boldogtalanságunkat. Ezen változtathatunk, ha észrevesszük, hogy saját életünknek mi vagyunk a főrendezői, mindenki más csak statiszta benne.

Dobrai Zoltán

mentálhigiénés lelkigondozó,

családterapeuta-jelölt

Forrás: Vasárnap.hu

Ha érdeklődik a személyes fejlődés, az önfejlődés témái iránt, iratkozzon fel hírlevelemre.

Rendszeresn küldök hasznos tartalmakat, melyek segítségével fejlődhet, inspirálódhat, segítségre lelhet…

tanácsadás

You have Successfully Subscribed!