Az első ülésen van egy kérdés, amelyet szinte mindig felteszek, és amelyre ritkán kapok azonnal választ. Így szól: „Miért éppen most jöttek el?” A legtöbben először a problémát ismétlik el. Sokat veszekszünk. A lányunk nem eszik rendesen. A férjem egyre többet iszik. Mióta a gyerekek elköltöztek, nincs mit mondanunk egymásnak. Ez utóbbit sokan maguk nevezik üres fészek szindrómának. Én ilyenkor finoman visszakérdezek, mert nem arra vagyok kíváncsi, mi a baj, hanem arra, mikor kezdődött, és mi történt akkoriban még az életükben.
Ebből a kérdésből nőhet ki a családi idővonal. Egyszerű eszköz, de gyakran ez adja meg az első olyan magyarázatot, amelyben senki sem hibás.
A családnak is vannak életszakaszai
Az egyéni fejlődésről mindenki hallott már. Tudjuk, hogy a kamaszkor nehéz, hogy a negyvenes évek közepén sokan számot vetnek, és hogy az öregedés külön feladatokat hoz. Azt ritkábban gondoljuk végig, hogy egy család is átmegy hasonló szakaszokon. Betty Carter és Monica McGoldrick amerikai családterapeuták ezt a gondolatot dolgozták ki részletesen a családi életciklus fogalmával.
A szakaszok ismerősek: két ember egymásra talál, összeköltözik, esetleg összeházasodik. Megszületik az első gyerek, aztán jöhet a többi. A gyerekek óvodások, iskolások, kamaszok lesznek, majd elköltöznek. A pár újra kettesben marad, és ha ez az átállás nehezen megy, a köznyelv üres fészek szindrómáról beszél, bár ez nem orvosi diagnózis. Aztán jönnek az unokák, a nyugdíj, az idős szülők gondozása és a veszteségek. Carter és McGoldrick külön foglalkoztak azzal is, hogy a válás vagy egy új család létrehozása egy korábbi kapcsolat után saját átmeneteket és feladatokat jelent. Egy mozaikcsalád nem egy „elrontott” első család, hanem egy másfajta szerkezet a maga kihívásaival.
A lényeg az átmenetekben van. Minden váltásnál át kell rendezni a szerepeket, a szabályokat és azt, hogy ki kihez mennyire áll közel. Amikor megszületik egy gyerek, a párból szülők lesznek, és a nagyszülők is új helyre kerülnek. Amikor egy kamasz önállósodik, a szülőknek engedniük kell a kontrollból. Ha ez az átrendeződés elakad, a feszültség sokszor tünet formájában jelenik meg, és gyakran nem annál, akinél az átmenet valójában történik.
Carter és McGoldrick azt is leírták, hogy a családot kétféle nyomás éri. Az egyik az idővel előre haladó, várható vagy váratlan események sora: egy születés, egy költözés, egy baleset. A másik a generációkon át hozott terhek, a családi minták, titkok és elvárások, amelyek egy genogramon jól láthatók. Az előbbieket horizontális, az utóbbiakat vertikális stresszoroknak nevezték. Ha a két tengely egy ponton találkozik, például ha egy régóta elhallgatott családi veszteség évfordulója egybeesik egy új születéssel, a család különösen sérülékeny lehet.
Egy vonal a papíron
Az idővonalhoz egy hosszú papírcsíkot szoktam használni, néha három A4-es lapot ragasztunk össze. Balról jobbra halad az idő. A vonal elejére kerül az, amit a család maga választ kezdetnek. Van, aki a saját házasságkötésénél kezd, van, aki a szülei megismerkedésénél. Ha a gyerekek is jelen vannak, ők is írhatnak rá. Egy nyolcéves számára a család legfontosabb eseménye lehet az a nyár, amikor megkapták a kutyát, vagy az a hét, amikor a nagypapa kórházba került. Ezek ugyanúgy felkerülnek, mint a felnőttek évszámai, és néha éppen ezekből derül ki, mit élt meg a család legkisebb tagja.
Aztán sorban felkerülnek az események. Születések, halálesetek, költözések, munkahelyváltások, diagnózisok, iskolakezdések, balesetek, válások, egy nagyobb hitel felvétele, egy vállalkozás bezárása. A vonal fölé a „külső” események kerülnek, alá az, amit belül éltek át, például hogy mikor volt valaki nagyon magányos, mikor érezték jónak az életüket. Ez a felosztás nem kötelező, de segít.
Végül megkérem a családot, hogy egy piros tollal jelöljék be, mikor jelent meg vagy mikor erősödött fel a probléma. Ez a pillanat sokszor csendes. A piros vonás köré ugyanis hirtelen odasűrűsödik minden, ami akkoriban történt.
Közben olyasmit kérdezek, hogy „Mi változott a családban abban az évben?” vagy „Ki vesztett valamit ezzel a változással, és ki nyert?” Nagyon hasznos az a kérdés is, hogy „Mire nem maradt akkor ideje, ereje?” Mert az átmeneteknél általában van valami, ami elmarad. A gyász, egy fontos beszélgetés, a pihenés.
Üres fészek szindróma, és ami mögötte lehet
Az üres fészek szindróma sem mindig ott jelentkezik, ahol várnánk. Az átmenetek egyik furcsasága ugyanis, hogy a feszültség gyakran nem annál jelenik meg, akit a változás a legjobban érint. Gyakran látom például, hogy amikor a legidősebb gyerek elköltözik otthonról, a fiatalabb testvér kezd el rosszul aludni, vagy romlik a jegye. A szülők ilyenkor érthetően rá figyelnek, pedig lehet, hogy ő csak a legérzékenyebb jelzője annak, hogy a családban üres hely keletkezett, és senki nem beszél róla.
Hasonló a helyzet, amikor egy pár első gyereke megszületik, és néhány hónap múlva az apa egyre többet dolgozik, egyre később jár haza. Könnyű ezt önzésnek látni. Az idővonalon viszont néha kiderül, hogy az apa ugyanabban az évben veszítette el a saját apját, és a munka az egyetlen hely, ahol nem kell ezzel szembenéznie. Ettől még nehéz vele élni, de a beszélgetés másképp indulhat.
Edit és Imre éve
A következő történet kitalált, de több, hasonló helyzet tapasztalatából állt össze.
Edit és Imre a hatvanas éveik elején járnak. Azért jelentkeznek, mert úgy érzik, „elhidegültek”. Edit szerint Imre egész nap a kertben vagy a garázsban van, és alig szól hozzá. Imre szerint Edit folyton ideges, és bármit csinál, az rossz. Harmincöt éve házasok. Soha nem gondolták volna, hogy egyszer párterápiára mennek.
Az idővonalon kiderül, hogy az utolsó másfél évben négy nagy dolog történt. Imre nyugdíjba ment egy olyan munkahelyről, ahol évtizedekig megbecsülték. Megszületett az első unokájuk, és a lányuk kérésére Edit hetente háromszor vigyáz rá. Edit édesanyja elesett, eltörte a combnyakát, és azóta hozzájuk költözött. Végül Imre öccse, akivel gyerekkoruk óta szoros volt a kapcsolata, egy rövid betegség után meghalt.
Amikor a piros vonás felkerül a lapra, mindketten meglepődnek, mennyi minden fér el másfél évben. Edit azt mondja, eddig fel sem tűnt neki, hogy a férje öccse halála óta nem látta sírni. Imre elmondja, hogy a nyugdíj első heteiben fogalma sem volt, mit kezdjen magával, és a garázsban legalább hasznosnak érezte magát. Edit pedig bevallja, hogy az anyja gondozása és az unoka mellett nincs egyetlen óra sem a héten, ami csak az övé.
Nem lett ettől rögtön könnyebb. A következő ülésen Imre dühös volt, mert úgy érezte, a gyászát „terápiás témává” tették. Ez is része a folyamatnak. Megbeszélték, hogy nem kell most feldolgoznia semmit, amit nem akar. Néhány héttel később ő maga kérdezte meg, beszélhetnének-e az öccséről. Közben a gyakorlati oldalon is mozdult valami. Edit megbeszélte a lányával, hogy a heti három unokázós napból kettő legyen, Imre pedig átvette az anyósa orvoshoz kísérését. Ez utóbbin mindketten meglepődtek, legjobban talán Imre maga. Kiderült, hogy szívesen vezet, és az autóban az anyósával néha jobban el tud beszélgetni, mint otthon bárkivel.
Az évfordulókról
Az idővonalon néha feltűnik egy furcsa szabályosság. Egy nehézség minden évben ugyanabban a hónapban tér vissza. Valaki novemberben mindig megbetegszik, vagy tavasszal rendszeresen összevész a párjával. Ha visszanézünk, gyakran kiderül, hogy abban a hónapban halt meg egy közeli hozzátartozó, vagy akkor történt egy régi válás, egy baleset.
Ezt évfordulós reakciónak hívjuk. Nem kell misztikusan értelmezni. A test és az emlékezet jegyzi az időt, akkor is, ha tudatosan nem gondolunk rá. Az idővonal ilyenkor abban segít, hogy a visszatérő rossz időszakra ne rejtélyként tekintsünk, hanem fel lehessen rá készülni.
Amikor ennyi nem elég
Az idővonal nem mindenható. Vannak családok, amelyeknek az élete olyan zaklatott volt, hogy az események sorrendje sem világos. Ki mikor költözött el, ki kivel élt, melyik évben volt a nagy veszekedés. Ilyenkor a pontatlanság is rendben van. Nem hivatalos dokumentumot készítünk. „Nagyjából akkor, amikor a kisebbik iskolába ment” – ez is jó időpont.
Olyan is van, hogy az idővonal nem mutat semmilyen összefüggést. A probléma megjelent, és nem esik egybe semmilyen nagy váltással. Ez is információ. Ilyenkor más irányban keresünk tovább.
Az is előfordul, hogy egy esemény felírása sokkal jobban megrázza a klienst, mint amire számított. Egy vetélés, egy korábbi kapcsolat vége, egy baleset. Ezért nem sietek, és ha valaki egy évszámot nem akar felírni, nem kell felírnia.
Egy kis gyakorlat otthonra
Ha szeretné kipróbálni, vegyen elő egy lapot, és húzzon rá egy vízszintes vonalat. Jelölje be rajta az elmúlt öt év három-négy legnagyobb változását az Ön életében vagy a családjában. Utána gondolja végig, melyik mennyi alkalmazkodást kért Öntől, és kapott-e hozzá bármilyen segítséget.
Nem kell semmilyen következtetést levonnia. Sokan annyit vesznek észre, hogy a fáradtságuk és ingerültségük nem jellemhiba, hanem egy nagyon teli időszak következménye. Ez önmagában is enyhíthet. Ha pedig a vonal felidéz valamit, amiről eddig nem beszélt senkivel, hozza el az ülésre.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
