„Mi köze ehhez a nagymamámnak?” Ezt a kérdést elég gyakran hallom, amikor egy pár második vagy harmadik ülésén előveszek egy nagy, üres papírlapot, és megkérem őket, hogy segítsenek felrajzolni a családjukat. Ebből lesz a genogram. Érthető a meglepetés. Azért jöttek, mert otthon feszült a helyzet, mert a vasárnapi ebédek veszekedésbe fulladnak, vagy mert az egyikük már a válást fontolgatja. Erre én a nagyszülőkről kérdezek.
A válaszom általában az, hogy a nagymamának valószínűleg semmi köze a mostani vitához. Mégis érdemes megnézni, hogyan veszekedtek, hallgattak, békültek ki azok az emberek, akiktől Önök ezt megtanulták. A genogram erre való.
Honnan jön a genogram?
A genogram első ránézésre családfa. Négyzetek a férfiaknak, körök a nőknek, vízszintes vonal a házasságnak, lefelé ágazó vonalak a gyerekeknek. Aki valaha készített családfát egy iskolai feladathoz, ismerősnek fogja találni. A különbség az, hogy a genogramon a kapcsolatok minősége is látszik. Egy kettős vonal jelzi, hogy két ember nagyon közel áll egymáshoz, egy cikcakkos a konfliktust, egy megszakított vonal azt, hogy már nem beszélnek.
A módszer Murray Bowen amerikai pszichiáter családrendszer-elméletéből nőtt ki. Bowen úgy látta, hogy a család egy érzelmi egység, amelyben az egyes emberek reakciói összefüggenek, és a szorongás kezelésének módjai nemzedékről nemzedékre továbbadódnak. Ma ezeket gyakran transzgenerációs mintáknak nevezzük. Az egyik fogalma, amelyet a terápiában ma is sokat használunk, a háromszög: ha két ember között túl nagy a feszültség, gyakran bevonnak egy harmadikat, egy gyereket, egy nagyszülőt vagy akár egy szenvedélyt, hogy a kettejük közötti nyomás elviselhetőbb legyen. A genogram jelrendszerét később Monica McGoldrick és Randy Gerson egységesítette, és az ő munkájuk nyomán vált a családterapeuták közös, jól olvasható nyelvévé.
A rendszerszemléletű gondolkodásban nem egyetlen ember a „hibás” vagy a „beteg”. Egy tünet, legyen az egy kamasz dühkitörése vagy egy házaspár hónapok óta tartó hallgatása, a család egészének működéséről is szól. A genogram ezt a működést teszi időben is láthatóvá.
Mi történik az ülésen?
Az asztalon egy nagy lap papír van, néha kettő összeragasztva, mert a család gyorsan kinövi az elsőt. Én rajzolok, Önök mesélnek. Ez a munkamegosztás azért jó, mert a kliensnek nem kell a jelekkel bajlódnia, figyelhet arra, ami eszébe jut. Egy teljes genogram ritkán készül el egyetlen ülés alatt. Gyakran visszatérünk hozzá, kiegészítjük, és ami az első alkalommal kimaradt, az a harmadikon előkerül.
A munka nagyjából így halad:
- Felrajzoljuk a vázat: Önöket, a gyerekeiket, a szüleiket és a nagyszüleiket, a testvérekkel együtt.
- Beírjuk a tényeket: születési és halálozási éveket, házasságokat és válásokat, költözéseket, foglalkozásokat, súlyos betegségeket.
- Jelöljük a kapcsolatokat, azt, hogy ki kihez állt közel, ki kivel volt haragban, és ki az, akiről a családban nem szokás beszélni.
- Ezután hátradőlünk, és együtt nézzük meg, mi ismétlődik.
Gyerekeket általában nem hívok be erre a munkára, legalábbis az elején nem. Egy kisiskolásnak unalmas, egy kamasznak pedig kellemetlen lehet végighallgatni, ahogy a szülei a saját gyerekkorukról, a nagyszülők válásáról vagy egy régi veszekedésről beszélnek. Később, egy-egy részletnél be lehet vonni őket, és meglepően szívesen rajzolnak bele egy háziállatot vagy a legjobb barátjukat, akit a család tagjának éreznek.
A negyedik lépés a legérdekesebb. Ilyenkor kérdezek olyasmit, hogy „Kire hasonlít Ön a családban, és ki mondta ezt először?”, vagy „Ki volt az, akihez az anyja bajban fordulhatott?” Néha egészen egyszerű kérdés hoz felismerést. „Hány éves volt az apja, amikor az ő apja meghalt?” A kliens kiszámolja, és rájön, hogy ugyanannyi, mint most ő.
Ildikó és Csaba vitája a pénzről
A következő történet kitalált, több pár tapasztalatából összerakott példa, de nagyon jellemző.
Ildikó és Csaba tizenkét éve házasok, két gyerekük van. Azért jelentkeznek, mert szinte minden nagyobb kiadásnál összevesznek. Csaba szerint Ildikó görcsösen spórol, „még a nyaralást is táblázatban tervezi”. Ildikó szerint Csaba könnyelmű, és egyszer még bajba sodorja a családot. Mindketten fáradtak. Az első üléseken ugyanazt a vitát játsszák el előttem, amelyet otthon is: ugyanazok a mondatok, ugyanaz a sértett hallgatás a végén.
A genogram rajzolásakor Ildikó az anyai nagyszüleiről mesél. A nagyapja kisiparos volt, és a családi szóbeszéd szerint egyik napról a másikra elvesztették a műhelyt. Utána évekig albérletben laktak. Ildikó anyja ebben a bizonytalanságban nőtt fel, és a lányának is azt tanította, hogy mindig legyen tartalék, mert „sosem lehet tudni”. Ildikó ezt addig nem is tartotta különösnek. Neki ez maga volt a felelősség.
Csaba családjában egészen más a kép. Az apja szigorú, számonkérő ember volt, aki minden forintról elszámoltatta a feleségét. Csaba gyerekként azt látta, hogy az anyja szégyenkezve kér pénzt a boltra. Felnőttként megfogadta, hogy az ő házában a pénz nem lesz eszköz a másik fölötti hatalomra. Amikor Ildikó rákérdez egy vásárlásra, Csaba az apja hangját hallja.
Amikor a rajz elkészül, Ildikó hosszan nézi Csaba anyjának a körét. Aztán azt mondja: „Nem akarok olyan lenni, mint az apósom.” Csaba pedig először mondja ki az ülésen, hogy ő sem akar senkit bajba sodorni, csak nem bírja a számonkérést.
A genogramtól nem lett kevesebb a vita. A következő hetekben is összevesztek a pénzen. Csakhogy most már volt egy közös mondatuk rá: „Ez most a nagyapa műhelye, vagy a mi számlánk?” Kicsit viccesen hangzik, és ők is nevettek rajta, amikor először elhangzott. De sokszor elég volt ahhoz, hogy megálljanak, mielőtt a régi mederbe fordul a beszélgetés.
Amikor a rajzon üres foltok maradnak
Az első ülésen sokan szabadkoznak, hogy nem tudnak eleget. Nem ismerik a nagyapjuk születési évét. Nem tudják, miért nem beszélt az anyjuk soha a húgával. Esetleg az apjukat alig ismerték. Ez egyáltalán nem baj. A hiányok is sokat elmondanak. Ha egy családban egy egész ág üres marad, az gyakran arra utal, hogy ott valami fájdalmas történt, amiről inkább hallgattak. Egy elvált nagyszülő, egy korán elhunyt testvér, egy kivándorolt nagybácsi.
Előfordul, hogy valaki két ülés között felhívja a nagynénjét, és olyasmit tud meg, amiről addig fogalma sem volt. Ez felkavaró lehet. Én ilyenkor azt kérem, hogy ne siessen, és ne faggassa ki a rokonokat egy ültő helyében. A családi titkoknak megvan a maguk oka, és nem az a cél, hogy mindent kiderítsünk. Az a cél, hogy jobban értse, amit már tud.
Az is gyakori, hogy a két fél egészen másképp emlékszik ugyanarra. A feleség szerint az anyósa „mindenbe beleszól”, a férj szerint „csak segíteni akar”. A genogramon mindkét változat felfér. Nem kell eldönteni, melyik az igaz.
Mire jó, és mire nem?
A genogram leginkább akkor segít, ha egy nehézség ismétlődni látszik. Ha egy párkapcsolatban ugyanazok a viták térnek vissza, ha egy mozaikcsaládban két eltérő családi kultúra ütközik, ha a függőség, a korai válás vagy egy bizonyos típusú betegség több generáción keresztül jelen van. Gyászban is sokat ad, mert egy halálesetnél az egész család szerkezete átrendeződik, és a rajzon látszik, ki került a megüresedett helyre. Gyakran az is kirajzolódik rajta, ha egy gyerek túl korán vált a szülei támaszává. Ezt a jelenséget parentifikációnak hívjuk, és a genogramon sokszor több nemzedéken át követhető. Függőséggel érintett családokban az is láthatóvá válhat, hogyan öröklődik a társfüggőség, vagyis az, hogy valaki a saját életét a függő családtag köré szervezi. Jól használható gyermekvállalás vagy házasság előtt is, amikor egy pár szeretné tudni, mit hoz magával otthonról.
A genogram viszont nem jóslat. Attól, hogy a nagyapja ivott, Önnek nem kell innia. Attól, hogy a szülei elváltak, az Önök házassága nincs megpecsételve. Ezt azért írom le ilyen határozottan, mert néhány kliens megijed, amikor meglát egy ismétlődő családi mintát a lapon, és sorsszerűnek érzi. A felismerés éppen az ellenkezőjére jó: ami látható, azzal lehet valamit kezdeni.
Arra sem alkalmas, hogy bűnöst keressünk. Időnként az a kísértés, hogy a rajzra mutatva azt mondjuk: „Tessék, ez az anyósom miatt van az egész.” Ez nem visz előre. Az anyós, és ugyanígy az Ön szülei is a saját szüleiktől tanultak, és többnyire a legjobb tudásuk szerint próbálták csinálni.
Ha otthon kezdené el
A genogramot otthoni feladatként is ki szoktam adni, főleg a párterápiában részt vevő pároknak. Ilyenkor mindketten a saját családjukról gyűjtenek össze annyit, amennyit tudnak, és az ülésre hozzák. Van, aki ezt nagyon élvezi, fényképeket, régi leveleket is előkeres. Van, akinek nehezen megy, mert a saját családjára nézni fájdalmas.
Ha kedve van egy óvatos kezdéshez, írja fel egy lapra a szülei és a nagyszülei nevét, és mindegyik mellé azt az egy-két szót, amely elsőként eszébe jut róluk. Ne gondolkodjon rajta sokat. Utána nézze meg, melyik szó ismerős valahonnan: talán Ön is ezt a szót kapja a párjától, vagy a gyerekeiről mondja ugyanezt.
Ha a gyűjtés közben erős érzések jönnek elő, szomorúság, harag vagy szégyen, akkor tegye félre a lapot. Ezeket az érzéseket jobb terapeutával együtt, az ülésen kibontani, ahol van idő és figyelem rájuk. A rajz megvárja Önt.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
