„Nálunk otthon én voltam a felnőtt.” Ezt a mondatot sokszor hallom az első ülésen, általában mellékesen, egy hosszabb történet közepén. Aki mondja, nem panaszkodik, inkább csak tényt közöl, néha még egy kis büszkeséggel is. Pedig ez a félmondat egy egész gyerekkort takar. A szakirodalom ezt a jelenséget parentifikációnak nevezi: a gyerek a családban olyan szerepbe kerül, amely a szülőt illetné meg, és ebben a szerepben hosszú időre benne ragad.
Honnan ered a parentifikáció fogalma?
A kifejezést a magyar származású amerikai pszichiáter és családterapeuta, Böszörményi-Nagy Iván tette ismertté a családterápiában. Az általa kidolgozott kontextuális terápia a családtagok közötti láthatatlan lojalitásokkal, adósságokkal és kiegyenlítésekkel foglalkozik. Az ő gondolkodásában az, hogy egy gyerek gondoskodik a szüleiről, önmagában még nem baj. A gyerekek természetes módon adnak is a családjuknak. A gond ott kezdődik, amikor a gyerek adása tartósan meghaladja az erejét, és senki nem veszi észre, nem ismeri el, nem ad vissza belőle semmit.
Később mások két formát különítettek el. A gyakorlati parentifikációban a gyerek végzi el azokat a feladatokat, amelyeket egy felnőttnek kellene: ő főz, ő viszi óvodába a kistestvért, ő intézi a befizetéseket, ő tolmácsol a hivatalban. Az érzelmi parentifikáció csendesebb, és sokszor nehezebb észrevenni. Ilyenkor a gyerek lesz a szülő bizalmasa, vigasztalója, néha a házastársi viták döntőbírája. Neki panaszkodik az anya az apára. Ő figyeli, milyen kedvében jön haza az apa, és ehhez igazítja az egész estét.
A kettő gyakran együtt jár, de nem mindig. Van, akinek soha nem kellett főznie, mégis tízévesen tudta, hogy az anyja boldogtalan a házasságában, és hogy neki kell őt jókedvre derítenie.
Hol a határ a segítés és a teher között?
Ezen a ponton sokan elbizonytalanodnak, és joggal. Egy gyerek, aki megteríti az asztalt, vigyáz a húgára egy délutánra, vagy megvigasztalja a síró anyját egy nehéz napon, még nem parentifikált gyerek. A családok ettől működnek. Sőt, a gyerekek sokat nyernek abból, ha felelősséget kapnak, és érzik, hogy számít a segítségük.
A különbséget nem egy-egy helyzet adja, hanem az, hogy mennyire tartós a szerep, mennyire illik a gyerek korához, és van-e mellette felnőtt, aki a végső felelősséget viseli. Ha egy tizenkét éves egy hétig főz, mert az anyja kórházban van, és közben az apja is ott van, az egészen más, mint ha évekig ő tartja össze a háztartást, mert a szülők erre nem képesek. Az is számít, hogy megköszönik-e neki, és van-e ideje gyereknek lenni. Barátok, játék, unalmas délutánok.
Leggyakrabban olyan családokban találkozom vele, ahol a szülő valamilyen okból nem tudott szülőként jelen lenni. Függőség, tartós betegség, depresszió, egy nagyon konfliktusos válás vagy egy haláleset után. Az alkoholfüggőséggel érintett családokban különösen gyakori, hogy az egyik gyerek szinte észrevétlenül átveszi a józan felnőtt szerepét, fedezi az ivó szülőt, és a másik szülőnek is támasza lesz. Ez nem a szülők rossz szándékából fakad. Többnyire egyszerűen elfogyott az erejük, és a gyerek ott volt.
A parentifikált gyerek sokszor a család legügyesebb, legmegbízhatóbb tagja. Ezért kívülről alig látszik rajta a teher. A tanárok dicsérik, a rokonok azt mondják rá, hogy milyen érett. A testvére ugyanabban a családban lehet, hogy tünetekkel jelez, és ő lesz a „problémás” gyerek. Erről a mintáról a bűnbak gyerekről szóló írásban részletesebben is szó van.
Judit és a telefon, amely este kilenckor csörög
Az alábbi történet kitalált, több hasonló élethelyzetből raktam össze.
Judit negyvenegy éves, egy nagy cég pénzügyi osztályán dolgozik, két gyereke van. A párjával, Ákossal jönnek párterápiába, mert Ákos egy veszekedés végén azt mondta neki: „Nem vagyok a gyereked.” Judit ezen megsértődött, aztán napokig nem tudta kiverni a fejéből.
Az első ülésen Ákos sorolja: Judit dönt a nyaralásról, a gyerekek iskolájáról, a vacsoráról, arról, hogy ki mikor viszi a kocsit szervizbe. Ha Ákos elintéz valamit, Judit utána ellenőrzi. Judit közben egyre fáradtabb, mert úgy érzi, mindent neki kell vinnie. Mindketten ugyanazt a helyzetet írják le, csak más oldalról.
A második vagy harmadik alkalommal rajzolunk egy családfát, és ekkor kerül elő Judit gyerekkora. Hárman voltak testvérek, ő a legidősebb. Az apja ivott, az anyja éjszakás műszakban dolgozott. Judit tizenegy évesen reggelente ő ébresztette a két öccsét, ő kente a szendvicseket, és ő vette fel a telefont, amikor az apja munkahelyéről kérdezték, hol van. Azt is ő tudta a legjobban, hogyan kell az apjával beszélni, ha részeg. Az anyja pedig hajnalban, amikor hazaért, leült az ágya szélére, és neki mondta el, mennyire elege van.
Juditnak ez akkor nem tűnt különlegesnek. Így éltek. Most viszont, amikor Ákos ott ül mellette, és azt mondja, hogy ő is szeretne néha dönteni, Judit először érti meg, hogy nem tudja, milyen az, amikor valaki más viszi a terhet. Nem bizalmatlan Ákossal. Egyszerűen nincs gyakorlata abban, hogy hátradőljön.
Közben kiderül, hogy az anyja ma is minden este kilenc körül felhívja. Judit ilyenkor kimegy a konyhába, és negyven percig hallgatja. Ákos ezt eddig nem tette szóvá. Az ülésen kimondja, hogy ezek az esték neki mindig úgy tűntek, mintha Judit egy másik családhoz tartozna.
Judit nem szakít meg semmit egyik napról a másikra. A munka lassú. Az egyik első kísérlete az, hogy egy héten át a vacsoráról Ákos dönt, és ő nem szól bele. Két nap után elmondja, hogy ez nehezebb volt, mint gondolta. Nem a vacsora miatt, hanem mert szorongott, és nem tudta, mit kezdjen a kezével. Ákos meglepődött, mert azt hitte, Judit ezt élvezni fogja.
Parentifikáció felnőttkorban
Aki gyerekként a szülője szülője volt, az felnőttként ritkán jelentkezik terápiára azzal, hogy „parentifikált vagyok”. Sokkal inkább más panaszokkal jön. Kimerült, pedig mindent jól csinál. Nem tud nemet mondani. A párkapcsolatában ő az, aki mindent megszervez, és közben egyedül érzi magát. A munkahelyén is ő marad bent utoljára.
A párkapcsolatban ez sokféleképpen jelenhet meg. Van, aki olyan társat választ, akiről gondoskodni lehet, és akinek szüksége van rá. Ilyenkor a régi szerep folytatódik, csak más szereplővel. A társfüggőség mintázatában gyakran ott van a háttérben egy ilyen gyerekkor. Mások éppen ellenkezőleg, nagyon önálló partnert keresnek, de nem tudják elfogadni tőle a gondoskodást, mert az kiszolgáltatottnak érződik. Ha a másik fél segítene, az olyan, mintha valamit elvennének tőlük.
A szüleikhez fűződő kapcsolat is gyakran ugyanott ragad meg. A felnőtt gyerek továbbra is hallgatja az anyja panaszait, közvetít a testvérei között, ő intézi az idős szülő ügyeit, és bűntudata van, ha egyszer nem veszi fel a telefont. A leválás ilyenkor nem azt jelenti, hogy megszakítja a kapcsolatot. Inkább azt, hogy megtalálja a saját helyét benne, és kilép abból a háromszögből, amelybe gyerekként került. Erről bővebben a szülőkről való leválásról szóló cikkben írtam.
Egy dolgot mindig elmondok: a parentifikáció nem csak veszteség. Akik ebben nőttek fel, gyakran nagyon érzékenyek mások szükségleteire, jól bírják a nyomást, megbízhatóak. Ezek valódi képességek, és nem kell lemondani róluk. A cél az, hogy választani lehessen. Hogy valaki segíthessen, amikor akar, és ne azért, mert különben szorongani kezd.
Amit a terápiában tehetünk
A terápiában először is megnevezzük, ami történt. Sokan itt hallják először, hogy amit gyerekként tettek, az nem magától értetődő volt, hanem sok, és hogy ennek ára volt. Ez sokszor nagy megkönnyebbülés. Néha düh is jön vele, és ez is rendben van.
Aztán nem a szülők elítélése következik. Böszörményi-Nagy gondolkodásának egyik legértékesebb része éppen az, hogy egyszerre lehet elismerni, mit adott a gyerek, és azt is, milyen körülmények között voltak a szülei. A legtöbb szülő, aki ráhagyatkozott a gyerekére, maga is valahol elakadt, gyakran már a saját gyerekkorában. A kettő együtt fér meg.
A napi életben kis lépésekkel dolgozunk. Egy este, amikor nem veszi fel a telefont. Egy döntés, amelyet a párjára hagy. Egy mondat, amelyben elmondja, hogy fáradt, ahelyett hogy még egy feladatot vállalna. A határokról és arról, hogyan jelennek meg egy család mindennapjaiban, a határok a családban című írás is mesél.
Sokan kérdezik, mit tehetnének, ha saját magukon észreveszik a mintát. Egy egyszerű, biztonságos megfigyelési feladat: egy héten át esténként írja fel, hány olyan dolgot csinált aznap, amit más is megtehetett volna, és miért döntött úgy, hogy mégis Ön csinálja. Ne változtasson semmin, csak figyeljen. Ha a párjával együtt él, és a téma közöttük feszültséget okoz, párterápiában nyugodtabban lehet beszélni arról, hogyan osszák el újra a terheket, mint otthon, egy fáradt este végén a konyhában.
A parentifikáció mintája nem tűnik el attól, hogy valaki megérti. A szorongás, amely a lazítás pillanataiban jön, még sokáig ott lesz. Van, akinek évekig tart, mire nyugodtan hagyja, hogy valaki más vezessen, amikor együtt utaznak. Nem kell gyorsan menni. Aki évtizedekig vitte a család terhét, annak joga van ahhoz is, hogy lassan tegye le.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
