Bűnbak gyerek a családban: a pozitív konnotáció és a jó szándék a tünet mögött

„Most azt mondja, hogy ez jó?”

Előfordul, hogy egy szülő ezzel a kérdéssel néz rám, félig felháborodva, félig értetlenül. Előtte azt mondtam, hogy a fia viselkedésének talán van értelme a család szempontjából. Hogy az iskolakerülés, a bezárkózás vagy a folytonos veszekedés valamit véd, valamit egyben tart. Ez elsőre úgy hangzik, mintha felmenteném a gyereket, vagy mintha azt mondanám, hogy nem kell változtatni semmin. Ha egy családban már kialakult a bűnbak gyerek szerepe, és mindenki csak a „problémás gyerekről” beszél, ez a félelem különösen erős.

Egyik sem igaz. A pozitív konnotáció, ahogy a családterápiában ezt a beavatkozást nevezik, nem dicséri a tünetet. Arra irányítja a figyelmet, hogy a családban mindenki, a tünetet hordozó is, a maga módján a család egyensúlyáért dolgozik. És hogy ettől még lehet változtatni.

A milánói csoport gondolata

A módszer a milánói családterápiás iskolában született. Mara Selvini Palazzoli és munkatársai, Luigi Boscolo, Gianfranco Cecchin és Giuliana Prata azt tapasztalták, hogy a családok, különösen a súlyos nehézségekkel küzdők, gyakran erősen ellenállnak a változásnak. Ennek egyik okát abban látták, hogy a terapeuta, akár akarta, akár nem, bírónak tűnt, aki előbb-utóbb kimondja, ki a hibás. Erre mindenki védekezéssel reagált.

A pozitív konnotáció ezt a helyzetet fordítja meg. A terapeuta nem a hibát keresi, hanem azt, milyen szerepe lehet a jelenlegi működésnek. Egy tünet sokszor éppen azt szolgálja, hogy a család elkerüljön egy olyan változást, amely még ijesztőbbnek tűnik. Egy gyerek betegsége például összetarthatja a szülőket, akik amúgy eltávolodnának egymástól. Egy kamasz lázadása elterelheti a figyelmet egy gyászról, amelyről senki nem mer beszélni. Ezek nem tudatos döntések. Senki nem ül le megtervezni őket.

Mindenkit elismerni, egyformán

A pozitív konnotáció egyik legfontosabb szabálya, hogy mindenkire vonatkozik. Ha csak a gyerek viselkedésének adok jó szándékú értelmet, az anyáénak nem, akkor valójában újra kijelöltem egy hibást. Ezért a visszajelzésben mindenki szerepel. Az is, aki aggódik, az is, aki távolságot tart, és az is, akinek a tünete miatt a család eljött.

A gyakorlatban ez legtöbbször egy ülés végén hangzik el, amikor már elég sokat tudok a családról. Megfogalmazom, hogyan látom azt, amit ők tesznek egymásért. Például: „Úgy látom, Bálint a nehézségeivel együtt tartja Önöket. Az édesanyja azzal, hogy mindig készenlétben van, azt biztosítja, hogy Bálint soha ne maradjon egyedül. Az édesapja pedig a határozottságával próbálja megóvni attól, hogy elveszítse a talajt a lába alól.”

Utána nem kérek egyetértést, és nem várok azonnali reakciót. Gyakran előfordul, hogy a család csendben hazamegy, és csak a következő ülésen derül ki, mit indított el bennük ez a néhány mondat. Van, aki azt mondja, egész héten ezen gondolkodott. Van, aki bevallja, hogy először mérges volt rám. És van, aki azt mondja, hogy hosszú idő óta először nem érezte magát rossz szülőnek.

A megfogalmazáson sokat dolgozom. Kerülöm a szakszavakat, és a család saját kifejezéseit használom. Ha ők „kiborulásnak” hívják, amit a fiuk csinál, akkor én is így nevezem. Egy jó összefoglaló rövid, néhány mondatnál nem hosszabb, és mindenkiről ugyanolyan tisztelettel szól. Ha valakit kihagyok belőle, azt az illető pontosan észreveszi.

Ebből indulhat tovább a munka. Ha a család el tudja fogadni, hogy a jelenlegi működés valamit véd, akkor feltehető a kérdés, hogy mi más módon tudnák ugyanezt megvédeni. Én ilyenkor valami ilyesmit szoktam kérdezni: „Hogyan tudnának vigyázni egymásra, ha erre a nehézségre már nem lenne szükség?”

Ami a bűnbak gyerek családjában ilyenkor történik

Kívülről nézve csak néhány mondat hangzik el. Belülről viszont sokszor nagy fordulat. Azok a családok, akik hozzám jönnek, gyakran hónapok vagy évek óta hibást keresnek. Olvastak cikkeket, beszéltek tanárral, orvossal, rokonokkal, és szinte mindenhonnan azt hallották, hogy valamit rosszul csinálnak. Az anya túlfélti a gyereket. Az apa nincs jelen. A gyerek manipulál. Ezek a mondatok nem feltétlenül tévesek, de mindegyik egy embert tesz felelőssé azért, ami valójában közös.

Amikor egy ilyen család azt hallja, hogy mindenki igyekszik, és hogy az igyekezetük értelmes, azt sokszor először el sem hiszik. Gyanakodnak, hogy a terapeuta csak kedveskedik. Aztán, ha a mondatok valóban illenek arra, amit átélnek, valami enged. A szülők abbahagyják a védekezést, és elkezdenek kíváncsian nézni egymásra. A bűnbak gyerek, akiről addig mindenki beszélt, felnéz, mert először hallja, hogy nem ő az egyetlen, akin minden múlik.

Ezt a pillanatot nem lehet siettetni. Van, hogy csak a negyedik-ötödik ülésen jutunk el odáig, hogy egy ilyen összefoglaló egyáltalán elhangozhasson.

Klára, Sándor és Bálint

A következő család kitalált, de a helyzet sok családból ismerős. Klára és Sándor tizenhat éves fiuk, Bálint miatt jönnek. Bálint hónapok óta nem jár rendszeresen iskolába. Reggelente fáj a hasa, vagy egyszerűen nem kel fel. Az iskola már többször jelezte, hogy baj lesz a hiányzásokkal.

Az első két ülés arról szól, ki a hibás. Klára szerint Sándor túl szigorú, és ezzel elüldözi a fiát. Sándor szerint Klára túl engedékeny, és minden reggel hagyja, hogy Bálint otthon maradjon. Bálint a sarokban ül, és látszik rajta, hogy ezt a vitát már ezerszer hallotta.

A harmadik ülésen előkerül valami, amiről addig nem esett szó. Klára és Sándor évek óta alig töltenek időt kettesben. Sándor sokat dolgozik, Klára a munkája mellett az idős édesanyját gondozza. Amikor egymással beszélnek, szinte mindig Bálintról van szó. Egy ponton megkérdezem, mikor voltak utoljára kettesben valahol. Egymásra néznek, és egyikük sem tud válaszolni.

Az ülés végén így foglalom össze, amit látok: „Mintha Bálint azzal is összekötné Önöket, hogy aggódnak érte. Klára a gondoskodásával, Sándor a határozottságával próbál segíteni, és mindketten a családért dolgoznak. Bálint pedig talán azzal, hogy otthon marad, arra is vigyáz, hogy az édesanyja ne maradjon egyedül ennyi teherrel.”

A szülők elhallgatnak. Bálint felnéz. Senki nem kapott szemrehányást, és mégis ott van egy új kérdés a szobában. Mi köti össze Klárát és Sándort azon túl, hogy a fiukért aggódnak?

A következő hetekben a munka egy része már nem Bálintról szólt, hanem a szülőkről, akikkel néhány alkalommal kettesben, párterápiában dolgoztunk tovább. Bálint iskolába járása lassan javult. Nem egyik napról a másikra, és voltak visszaesések. De egyre kevesebb reggel kezdődött azzal, hogy a szülei a szobája ajtaja előtt vitatkoznak.

Bálint a hetedik ülésen szólalt meg először hosszabban. Azt mondta, régóta úgy érezte, hogy ha jobban lesz, akkor a szülei nem fognak többé beszélgetni. Ezt addig senkinek nem mondta el, mert maga is butaságnak tartotta. A szülei hosszan hallgattak utána. Aztán Sándor azt mondta, hogy ők ketten akkor is beszélni fognak, ha Bálint jól van. Bálint helyzetében a bűnbak szerep mellett a parentifikáció jelei is ott voltak, hiszen egy gyerek érzett felelősséget a szülei kapcsolatáért.

Mi nem pozitív konnotáció

Nem udvariassági formula, és nem trükk. Nem arra való, hogy a terapeuta kedvesnek tűnjön. Akkor hatásos, ha a család alapos megfigyelésén alapul, és ha én magam is látom, hogy mindenki a maga módján jót akar. Ha csak betanult mondatként hangzik el, a család pontosan érzi, és joggal érzi magát becsapva. Közeli rokona az átkeretezés, amely szintén új jelentést ad egy viselkedésnek, de nem feltétlenül a család egészére vonatkozik.

Arra sem alkalmas, hogy a bántó vagy veszélyes viselkedést szépítse. Ha a családban erőszak, megfélemlítés vagy önsértés van jelen, azt nem nevezem jó szándékúnak. Ott a biztonság az első, és az azt szolgáló lépések jönnek előbb. Függőséggel érintett családokban pedig különösen óvatos vagyok. Ott nem a szerhasználatot ismerem el, hanem a hozzátartozók erőfeszítéseit, akik sokszor évek óta próbálják egyben tartani a családot, miközben egyszerre éreznek dühöt és bűntudatot. Erről az alkoholista partner melletti társfüggőségről szóló írásban részletesebben is írtam.

Amikor visszafelé sül el

Előfordul, hogy a pozitív konnotáció rosszul érkezik. Ha túl korán mondom, vagy ha a családban valaki nagyon mély sérelmet hordoz, gúnyolódásnak hathat. Egy anya, aki évek óta egyedül cipeli a terheket, joggal érezheti bántónak, ha azt hallja, hogy a párja távolságtartása a családot védi. Ilyenkor vissza kell lépnem, meg kell hallgatnom, mi bántotta, és újra kell gondolnom, amit mondtam. Nekem is lehet tévednem abban, mit véd egy viselkedés. Ha a család azt mondja, hogy nem így van, azt komolyan veszem, mert ők ismerik a saját életüket.

Más családoknál az a nehézség, hogy túlságosan is megtetszik nekik a gondolat. Megkönnyebbülnek, hogy senki nem hibás, és ettől egy időre elmarad a változás is. Ilyenkor emlékeztetnem kell őket arra, miért jöttek, és hogy a jó szándék elismerése csak az első lépés.

Egy gondolatkísérlet

Otthon nem érdemes a tünetet dicsérni, és a családtagok viselkedését sem érdemes egymás előtt „átértelmezni”, főleg nem vita közben. Egy csendes gondolatkísérletet viszont megtehet. Ha a családban valakinek a viselkedése különösen bosszantja, próbálja feltenni magának a kérdést, hogy mit próbál ezzel megvédeni vagy egyben tartani, még ha nem is a legjobb módon. Nem kell választ találnia, és nem kell egyetértenie. Én sokszor azt látom, hogy ettől a kérdéstől a harag nem múlik el, de mellé kerül egy kis kíváncsiság is.