Társfüggőség: amikor a másik élete lesz a saját életünk

„Honnan tudhatom, hogy ez már társfüggőség, vagy egyszerűen csak szeretem?” Ezt a kérdést gyakran felteszik nekem, sokszor az első ülés legvégén, amikor már az ajtó felé indulnak. Rövid válasz nincs rá, és nem is szeretnék rávágni semmit. Egy dolog azonban az esetek többségében feltűnik. Aki ezt kérdezi, az a beszélgetés nagy részében nem magáról beszélt. A párjáról, a gyerekéről, az anyjáról. Arról, hogy a másik hogy van, mit érez, mit fog csinálni. Ha pedig megkérdezem tőle, ő hogy van, hosszú csend jön.

Honnan jön a szó?

A társfüggőség (angolul codependency, magyarul kodependenciának is mondják) az alkoholbetegek kezelése körül született meg az Egyesült Államokban. Először azokat a hozzátartozókat írták le vele, akiknek az élete teljesen az ivó családtag köré rendeződött: figyelték, takargatták, mentették, és közben lassan elfogytak. Később a fogalom kitágult. Ma olyan kapcsolati mintázatot értünk rajta, amelyben valaki a saját értékét, biztonságát és hangulatát tartósan a másik ember állapotától teszi függővé.

Érdemes tudni, hogy a társfüggőség nem hivatalos diagnózis. Nincs rá egyértelmű mérce, és a szakemberek sem használják egyformán. Ez lehet előny, mert sokan magukra ismernek benne, és végre szavuk lesz arra, amit évek óta élnek. Lehet hátrány is, mert a címke könnyen túl széles lesz, és mindenre ráhúzzák, ami gondoskodás. A gondoskodás önmagában nem betegség. Egy anya, aki éjszaka felkel a lázas gyerekéhez, vagy egy férj, aki hónapokig ápolja beteg feleségét, nem társfüggő attól, hogy sokat ad.

Amiről a társfüggőség jelei árulkodnak

A különbség nem abban van, hogy mennyit ad valaki, hanem abban, mi történik vele, amikor nem adhat, vagy amikor a másik nem úgy reagál, ahogy szeretné. A beszélgetésekben néhány visszatérő tapasztalat szokott előkerülni:

• a másik hangulata eldönti, milyen lesz az Ön napja, és már abból, ahogy a bejárati ajtó becsukódik, tudja, mire számíthat
• nehezen mond nemet, és ha mégis, utána napokig bűntudata van
• sokszor megmagyarázza, kimenti vagy eltakarja a másik viselkedését mások előtt
• a saját igényeiről alig tud beszélni, sőt, néha nem is tudja, mit szeretne
• úgy érzi, ha egy kicsit is lazít a figyelmen, valami baj történik
• a barátai, a hobbijai, a saját tervei lassan kikoptak az életéből

Egyik sem bizonyít semmit egymagában. Aki több pontban is magára ismer, annak viszont érdemes elgondolkodnia, mennyi hely maradt a saját életében.

Nem csak alkoholról szól

Mivel a fogalom a függőség világából jön, sokan azt hiszik, csak az lehet társfüggő, akinek a párja iszik. A gyakorlatban máshol is találkozom vele. Ha valaki szerencsejátékos, drogot használ vagy a munkába menekül. Ha a társa tartósan depressziós, és ő érzi magát felelősnek azért, hogy felvidítsa. Ha egy kiszámíthatatlan, dühös partner mellett él, akinek a kitöréseit próbálja előre kivédeni. Ha egy felnőtt gyerek életét próbálja irányítani, mert fél, hogy nélküle összeomlik.

Az alkoholista partner melletti élet mégis a leggyakoribb terep. Erről külön írtam az alkoholista mellett élő társ társfüggőségéről szóló cikkben, ide most csak annyit teszek hozzá, hogy a hozzátartozó ilyenkor gyakran jobban ismeri a függőség minden rezdülését, mint saját magát.

Ahol megtanultuk

Kevés ember válik társfüggővé a semmiből, egy rossz kapcsolatban. A legtöbben régebben tanulják. Aki gyerekként egy kiszámíthatatlan szülő mellett nőtt fel, az korán megtanulta leolvasni a hangulatokat, és azt is, hogy a biztonsága azon múlik, mennyire figyel. Aki gyerekként a szülei vigasztalója volt, annak természetes, hogy a kapcsolatokban ő az, aki visz. Ez akkor ésszerű alkalmazkodás volt. Felnőttként viszont sokszor már csak megköt.

Ezért a munka során előbb-utóbb a származási család is előkerül. Nem azért, hogy bárkit hibáztassunk, hanem hogy érthető legyen, miért olyan erős a késztetés a mentésre. Arról, hogyan lehet a szülőkkel való kapcsolatban megtalálni a saját helyünket, a szülőkről való leválásról szóló írásban is szó van.

Kinga naptára

A következő történet kitalált, több hasonló élethelyzet elemeiből állt össze.

Kinga harmincnyolc éves, óvónő. Mátyással tizenkét éve élnek együtt. Mátyás egy logisztikai cégnél dolgozik, és az utóbbi években egyre többet van rossz hangulatban. Ha fáradt, bezárkózik. Ha feszült, bármin felcsattan, a kiömlött tejen vagy a nyitva hagyott ajtón. Kinga ezért a délutánjait úgy szervezi, hogy mire Mátyás hazaér, rend legyen, a gyerek csendben legyen, és a vacsora meleg.

Kinga nem panaszkodni jön hozzám, hanem azért, mert nem alszik jól. Az első ülésen hosszan beszél Mátyás munkahelyi gondjairól, a főnökéről, az anyósa betegségéről. Arra a kérdésre, hogy ő mit csinál szívesen, azt mondja, régen kórusban énekelt. Mikor utoljára? Nem tudja pontosan. Talán hat éve.

Megkérem, hogy hozza el a következő alkalomra a naptárát. A telefonjában egy hónapnyi bejegyzést nézünk végig. Szinte minden sor másról szól: Mátyás orvosi időpontja, az anyós gyógyszere, a gyerek edzése, Mátyás öccsének születésnapja. Kinga saját neve egyszer szerepel, egy fogorvosi időpontnál, és azt is lemondta, mert aznap Mátyásnak kellett a kocsi.

Kinga ezen nem sír, hanem nevet. Aztán azt mondja: „Ez olyan, mintha nem is lennék.”

Innen indulunk. Először nem a kapcsolatáról hozunk döntéseket, csak arról, hogy egy estét egy héten a saját maga számára foglal le. Az első héten el sem megy, mert Mátyás fáradtan jön haza, és Kinga nem meri magára hagyni. A második héten elmegy egy kórus nyílt próbájára. Otthon semmi rendkívüli nem történik. Mátyás megvacsorázik, lefekteti a gyereket. Kinga ezt egyszerre érzi megkönnyebbülésnek és egy kicsit sértőnek is. Mintha nem lett volna rá szükség. Ez a vegyes érzés hetekig foglalkoztat minket.

Miért olyan nehéz kilépni?

A társfüggőségből nem lehet egy döntéssel kilépni, mert nem egy szokásról van szó, hanem egy egész kapcsolati rendről, amelyben mindenkinek megvan a helye. Ha az egyik fél változtat, a rendszer először visszafelé húz. A másik fél gyakran rosszabbul lesz egy ideig, dühösebb vagy ijedtebb, és a környezet is azt mondja: „Eddig jól ment, miért kell ezt felkavarni?”

A társfüggő embert közben saját félelmei is visszahúzzák. Ha nem figyel, baj lesz. Ha nemet mond, elhagyják. Ha a saját igényeivel foglalkozik, önző. Ezek a mondatok nagyon mélyről jönnek, és nem tűnnek el attól, hogy valaki okosan tudja, hogy nem igazak.

Egy dologgal óvatos vagyok. A társfüggőségről szóló népszerű könyvek és cikkek néha azt sugallják, hogy a megoldás a távolodás, a „kilépés” a kapcsolatból. Van, amikor valóban ez a helyes irány, különösen ha a kapcsolatban erőszak van. Sok esetben viszont nem a kapcsolatot kell elhagyni, hanem a benne betöltött szerepet. Ez lassabb, és bizonytalanabb.

„Ha én változom, ő is változni fog?”

Ezt is sokszor megkérdezik tőlem, és őszintén szólva nem tudok rá igent mondani. Nem ígérhetem, hogy ha Ön kevesebbet ment, a párja abbahagyja az ivást, vagy kevésbé lesz dühös. Azt viszont a rendszerszemléletű munka tapasztalata alapján elmondhatom, hogy ha egy kapcsolatban az egyik fél tartósan másképp viselkedik, az a másikat sem hagyja érintetlenül. Valaminek történnie kell. Van, akinek ettől szembe kell néznie azzal, amit eddig a párja intézett el helyette. Van, aki eleinte tiltakozik, aztán lassan alkalmazkodik. És van, aki nem változik, de a társfüggő fél ettől még jobban lesz, mert már nem az egész élete függ ettől.

Olyan is előfordul, hogy a változás első hetei zavarosabbak, mint a régi állapot. Kinga is elmondta egyszer, hogy a régi rend legalább kiszámítható volt. Tudta, mit kell tennie, és mikor. Az új helyzetben nem tudta. Ezt a bizonytalanságot sokan kudarcnak élik meg, és visszalépnek. Pedig többnyire azt jelzi, hogy a régi egyensúly megmozdult.

Mit tehet, ha magára ismer?

Először is azt, hogy a figyelmet egy kicsit visszafordítja önmagára. Nem egyszerre mindent, csak annyit, hogy naponta egyszer megkérdezze magától: mit szeretnék most én? Eleinte gyakran az a válasz, hogy „nem tudom”. Ez nem baj. Ez is kiindulópont.

Ha a párja függőséggel él, sokat jelenthet, ha nem egyedül próbálja megérteni, mi történik. Az alkoholista kezeléséről a család szemszögéből szóló írás arról szól, mit tehet a hozzátartozó, és mit nem. A hozzátartozói csoportokban pedig olyanokkal találkozhat, akik ugyanezt élik. Sokaknak már az is fordulópont, amikor először hallja egy idegentől a saját mondatait. Ha a függő családtagnak is segítség kell, a függőségkezelésről itt olvashat.

Ha a kapcsolatban nincs szerhasználat, de a mintázat mégis ismerős, a párterápia jó hely arra, hogy mindkét fél lássa, hogyan erősítik egymás szerepeit.

Kinga története sem ért véget egy fordulattal. Mátyással közösen jöttek még néhány alkalommal, és kiderült, hogy Mátyás is fáradt volt abban a rendben, amelyet évek óta Kinga tartott fenn körülötte. A kórus azóta is csütörtökönként van.