Van, aki egy barna borítékkal érkezik, benne néhány megsárgult, csipkés szélű fotóval. Van, aki a telefonját teszi az asztalra, és görgetni kezd. Az is előfordul, hogy valaki egy egész albumot hoz, aztán az ülés végéig csak két képet nézünk meg belőle. Amikor azt kérem a családoktól, hogy hozzanak magukkal néhány fényképet, sosem tudom előre, mi kerül elő. Ez a gyakorlat egyik szépsége. Leggyakrabban a gyászfeldolgozás során kerül rá sor, de más helyzetekben is hasznos.
A fényképekkel való munka első hallásra könnyednek tűnik. Nézegetünk, mesélünk. Aztán egy kép, amelyről a kliens azt hitte, hogy semmi különös nincs rajta, egyszer csak nagyon sokat kezd jelenteni.
Nem a jó fotó számít
A fényképek terápiás használata a fotóterápiás hagyományból ered, amely a képeket a lelki munka eszközeként kezeli. Ebben a megközelítésben teljesen mindegy, hogy egy kép szép-e, éles-e, jól komponált-e. Ami számít, az az, hogy mit indít el abban, aki ránéz.
Rendszerszemléletű családterapeutaként én elsősorban a kapcsolatokat keresem a képeken. Ki áll középen, és ki a szélén. Ki néz a kamerába, ki félre, ki a másikra. Ki fogja kinek a kezét, és ki az, aki kicsit távolabb áll, mintha nem egészen tartozna oda. A fénykép egy pillanat a család kapcsolati hálójából, és bár egyetlen kép semmit nem bizonyít, a képek együtt gyakran kirajzolnak valamit.
Legalább ennyire fontos, ami nincs a képen. Ki hiányzik a karácsonyi fotóról? Miért nincs egyetlen kép sem a nagyapáról a hetvenes évek után? Ki volt mindig a fényképész, és ezért soha nem szerepel a képeken? Ez utóbbi kérdés egyébként rendszeresen meglepetést okoz. Sok családban az egyik szülő, gyakran az anya, szinte láthatatlan az albumban, mert ő örökítette meg a többieket.
Hogyan zajlik egy ilyen ülés
Előre megkérem a családtagokat, hogy mindenki válasszon három-öt fényképet, amely számára valamiért fontos. Nem adok ennél több útmutatást. Nem kell boldog képet hozni, és nem kell megindokolni a választást. Van, aki egy teljesen hétköznapi fotót hoz egy vasárnapi ebédről, és csak az ülésen jön rá, miért éppen azt.
Az ülésen egyenként vesszük sorra a képeket. A tulajdonosa elmondja, ki van rajta, hol és mikor készült, ki fotózta. Én ilyenkor inkább kérdezek, mint értelmezek. „Mire emlékszik ebből a napból?” „Mi történt közvetlenül a kép után?” „Ha a kép hangot is adna, mit hallanánk?” A többi családtag közben figyel, és gyakran közbeszól. Nem úgy volt, mondja valaki, és kiderül, hogy az a születésnap nem is az övé volt, hanem a testvéréé. Ezek a súrlódások hasznosak, mert kiderül belőlük, hogy ugyanazt az eseményt mennyire másképp őrzik.
A gyakorlat legerősebb kérdése általában a végén hangzik el: „Mit mondana ma ennek a képnek a szereplőinek?” Van, aki nevet, és azt mondja, semmit. Van, aki hosszan hallgat. Van, akinek ekkor jön elő egy mondat, amelyet évek óta magában hord.
Egy ilyen ülés nem feltétlenül megrendítő. Sok család egyszerűen jól érzi magát közben, nevetnek a régi frizurákon, a hetvenes évek tapétáin. Ez is rendben van. A terápiának nem kell mindig nehéznek lennie ahhoz, hogy hasson.
A kép hazudhat is
Érdemes óvatosan bánni a képek „olvasásával”. Egy fénykép beállított pillanat. A régi műtermi fotókon mindenki mereven áll, mert ez volt a szokás, nem azért, mert a család rideg lett volna. A nyaralós képeken mosolygunk, mert valaki azt mondta, hogy most mosolyogjunk. Ha egy kislány az egyik képen távolabb áll az apjától, annak lehet az oka, hogy éppen megsértődött egy fagylalt miatt.
Ezért nem mondom meg senkinek, mit „jelent” a képe. Kérdezek, és a kliens dönti el, mit lát benne. Ha egy értelmezésem nem talál, egyszerűen elengedjük. Az is megesik, hogy valaki az ülés után hetekkel később hozza szóba ugyanazt a fotót, mert időközben eszébe jutott róla valami.
A mai családoknál más a helyzet. A telefonokon több ezer kép van, és épp ezért nehéz választani. Ilyenkor azt kérem, hogy ne a legszebbet, hanem azt a képet hozzák, amelyet valamiért nem töröltek ki, pedig elmosódott vagy előnytelen. Ezek gyakran érdekesebbek. Az is sokat elárul, ki fotóz a családban, ki kerül fel a közösségi oldalakra, és ki az, aki soha nem szeretne szerepelni.
Gyász a családban: Hajnal és Vera két képe
A következő történet kitalált, több hasonló helyzetből összeállított példa.
Egy özvegy édesanya és a két felnőtt lánya, Hajnal és Vera jelentkezik. Az apa egy évvel korábban halt meg, és azóta a lányok között fagyos a viszony. Hajnal szerint Vera „már túllépett rajta”, és nem érti, miért nem jár ki a temetőbe. Vera szerint Hajnal „egy szentet csinál apából”, akár a temetésen, ahol olyan beszédet mondott, amelyben ő nem ismert rá az apjára. Az anya kettejük között őrlődik, és leginkább azt szeretné, hogy újra együtt lehessenek karácsonykor.
Hajnal egy nyaralós képet hoz a Balatonról. Mind a négyen a stégen ülnek, az apa a közepén, a két kislányt átkarolja, mindenki nevet. Vera egy születésnapi fotót hoz. Hét gyertya van a tortán. Az apa a kép jobb szélén áll, félig kilóg a keretből, és a kezében egy újság van.
Amikor Hajnal meglátja Vera képét, azt mondja, erre nem is emlékszik. Vera azt feleli, hogy ő viszont nagyon jól emlékszik. Az apja aznap későn ért haza, és utána egész este dolgozott. Nem volt rossz ember, mondja Vera, csak ritkán volt ott. Hajnal először tiltakozik. Aztán elhallgat, és azt mondja, hogy talán ő azért emlékszik a nyaralásokra, mert azok voltak azok a hetek, amikor az apjuk tényleg velük volt.
Az anya ekkor szólal meg először. Elmondja, hogy ő is sokat volt egyedül azokban az években, és sosem mondta el a lányainak, mennyire nehéz volt. Ő maga egyetlen képet hozott, egy fekete-fehér esküvői fotót. Húszévesen, fehér ruhában áll rajta a férje mellett, aki a vállát fogja. Azt mondja, ezt a képet azóta nézi minden este, amióta egyedül maradt, és hogy a lányai veszekedése azért fáj neki ennyire, mert úgy érzi, ezzel a férje is még egyszer eltűnik a családból. A két lány ekkor néz először egymásra az ülésen. Ilyenkor a terapeutának is jobb hallgatnia. Nincs mit hozzátenni.
Amikor az utolsó kérdésre került sor, Vera sokáig nézte a születésnapi képet. Végül annyit mondott, hogy azt szerette volna, ha az apja akkor leteszi az újságot. Hajnal megfogta a kezét. Nem oldódott meg minden. A temetőről továbbra is vitatkoztak. De már nem abban versengtek, kinek az emléke az igazi.
Gyászfeldolgozás és más helyzetek: mikor jó választás?
A gyászfeldolgozásban a fényképek különösen sokat adnak, mert az elhunyt emberhez kötődő érzéseknek formát adnak. Arról, hogyan gyászol egy család egészként, és miért gyászolnak a családtagok eltérő ritmusban, a gyászfeldolgozás a családban című írásomban részletesebben írok. Generációk közötti témáknál is jól működnek, amikor a nagyszülők, szülők és gyerekek egész mást gondolnak a család múltjáról. Mozaikcsaládokban azért szeretem, mert a gyerekek megmutathatják, honnan jönnek. Egy új nevelőszülő sokat megérthet abból, ha látja, milyen volt a gyerek élete az előző családjában. Válás után is fontos lehet, hiszen a közös képek jelentése megváltozik, és a gyerekeknek nem jó, ha a múltjuk egy része egyszerűen eltűnik a polcról.
Bemelegítésnek is jó a pár- és családterápia elején, amikor még mindenki feszeng. Egy fényképről könnyebb beszélni, mint arról, hogy miért ülünk itt.
Vannak helyzetek, amikor viszont óvatos vagyok vele. Ha egy családban erőszak történt, a régi képek váratlanul és nagyon erősen előhívhatják a félelmet. Ha valaki traumatikus veszteséget élt át, például egy gyerek halálát, akkor a fényképekhez csak lassan, sok előkészítés után nyúlunk. Ilyenkor az is előfordul, hogy a kép csak az asztalon fekszik, lefordítva, és csak a harmadik ülésen fordítjuk meg. Olyan kliens is van, akinek egyszerűen nincsenek képei a gyerekkoráról. Ez is beszédes, és erről is lehet beszélni, fénykép nélkül.
Otthon, óvatosan
A komolyabb munkát, különösen gyászban, érdemes terapeutával végezni, mert egy kép pillanatok alatt olyan érzéseket hozhat elő, amelyekkel nehéz egyedül maradni. Gyászban a fényképek után néha egy másik módszer, az üres szék is szóba kerül. Ha viszont szeretnének otthon egy könnyebb változatot kipróbálni, válasszanak ki közösen egy képet, amely egy kellemes családi emlékhez kötődik. Mindenki mondja el, mire emlékszik abból a napból. A többiek ne javítsák ki, csak hallgassák meg. Ez nehezebb, mint amilyennek hangzik. Szinte mindenkinek ott van a nyelve hegyén, hogy „nem is így volt”. Érdemes ezt most lenyelni, és inkább rákérdezni, mi volt a másiknak a legjobb abban a napban.
Gyerekekkel is jól működik, ha nem kérdezik ki őket, hanem hagyják, hogy maguk meséljenek. Sokszor olyasmire emlékeznek, amire a felnőttek nem: egy fagylalt ízére, egy kutyára a szomszédban, arra, hogy a nagypapa aznap levette a kalapját. Ha pedig a nézegetés közben valakinek elszorul a torka, az nem baj. Lehet szünetet tartani, és a doboz visszakerülhet a szekrénybe.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
