Az üres székhez nem kell sietni. Ezt azért írom le rögtön az elején, mert ez az egyik legismertebb terápiás technika, sokan olvastak már róla vagy láttak filmen, és néha azzal jönnek, hogy szeretnék „kipróbálni”. Megértem a kíváncsiságot. Az üres szék azonban nem egy érdekes gyakorlat, amelyet egy ülés közepén elő lehet venni. Nagyon erős érzéseket hozhat fel, és csak akkor segít, ha jól előkészítettük, és a kliens valóban készen áll rá. Az elengedés nem siettethető.
Ha ez megvan, akkor viszont néha olyasmit tesz lehetővé, amire évekig nem volt mód. Kimondani valamit annak, akinek már nem lehet.
Honnan ered
Az üres szék technika két terápiás hagyományból is ismert. Az egyik a pszichodráma, amelyet Jacob Levy Moreno dolgozott ki, és amely arra épít, hogy a lelki tartalmakat térben, cselekvésben jelenítsük meg. Pszichodráma-vezetőként én magam is ebből a hagyományból közelítek hozzá. A másik a gestaltterápia. Ott Fritz Perls munkássága tette széles körben ismertté az üres székkel folytatott párbeszédet, amelyben a kliens nemcsak egy másik emberhez, hanem a saját belső részeihez is fordulhat, például ahhoz a hanghoz, amely mindig kritizálja.
A családterápiában leginkább akkor használom, amikor egy kapcsolat lezáratlan maradt, gyakran a gyászfeldolgozás egy későbbi szakaszában. Meghalt valaki, és sok minden elmaradt. Megszakadt a kapcsolat egy szülővel vagy testvérrel, és azóta nem beszélnek. Egy volt társ után maradt harag vagy bűntudat. Rendszerszemléletű nézőpontból ezek az emberek akkor is részei a családnak, ha fizikailag már nincsenek jelen. Egy elhunyt nagyapa, akiről senki nem beszél, vagy egy apa, aki húsz éve elköltözött, ugyanúgy hat a család mai működésére, mint aki ott ül az asztalnál.
Az üres szék abban más, mint a róluk való beszélgetés, hogy a kliens nem harmadik személyben beszél, hanem közvetlenül, hozzájuk. Ez a különbség kicsinek tűnik. A gyakorlatban óriási.
Az előkészítés
Mielőtt egy üres szék bekerül a szobába, általában több ülésen át beszélünk arról az emberről, akihez a kliens fordulni szeretne. Megismerem a történetüket, azt, hogy mi maradt ki, mi fáj a legjobban. Fontos az is, hogy a kliens hogy van általában. Ha éppen nagyon megterhelt időszakot él át, ha nemrég történt a veszteség, vagy ha korábban súlyos lelki válságon ment át, akkor várunk, vagy más utat keresünk.
Amikor elérkezik az idő, együtt megbeszéljük, mi fog történni. Elmondom, hogy bármikor megállhatunk. Elég, ha annyit mond, hogy most nem, vagy ha csak rám néz. Megállapodunk abban is, hogy a gyakorlat után marad idő beszélgetni, és nem úgy megy el, hogy ami felszakadt, az nyitva marad.
Ahogy egy ilyen ülés zajlik
A kliens a saját székén ül. Vele szemben, egy-két méterre, egy üres szék áll. Arra kérem, hogy képzelje el rajta azt az embert. Segít, ha felidézi a részleteket: hogyan ült, milyen ruhában, milyen volt a keze, a hangja. „Mit lát, amikor a székre néz?” „Mit érez most a testében?” Van, akinek ez könnyen megy, és van, aki azt mondja, hogy nem lát semmit, csak egy széket. Ez is rendben van. Néha éppen a „csak egy szék” mögött van a legtöbb.
Ezután a kliens elkezd beszélni. A saját szavaival és a saját tempójában. Én ilyenkor inkább csendben vagyok, legfeljebb egy-egy mondattal segítek, ha elakad. „Mit szeretne még elmondani neki?” „Mit érez most, hogy ezt kimondta?” Vannak, akik köszönetet mondanak. Vannak, akik haragot. Van, aki csak annyit tud kimondani, hogy mennyire hiányzik neki, és utána hosszan sír.
Ha a kliens szeretné, helyet cserélhet. Átül az üres székre, és a másik nevében válaszol. Ez a lépés sokakat meglep, mert olyasmi jön elő, amire nem számítottak. Nem azért, mert „az elhunyt beszél belőlük”, hanem mert ismerik a másikat, és a helycsere segít olyan szempontot is megszólaltatni, amelyet addig nem engedtek meg maguknak.
A végén mindig visszatérünk a jelenbe. A kliens visszaül a saját székére, és a széket gyakran el is vesszük, vagy visszatesszük a helyére. Megbeszéljük, mit élt meg, mi változott, és mire van most szüksége. Van, aki ilyenkor fáradtnak érzi magát, mint egy hosszú futás után. Ezért jó, ha az ülés után nem kell rögtön visszarohannia a munkahelyére.
Amit az emberek előtte kérdeznek
„Nem leszek nevetséges, hogy egy széknek beszélek?” Ez a leggyakoribb aggodalom, és teljesen érthető. Felnőtt emberként furcsa egy üres bútordarab felé fordulni. Az első egy-két mondat szinte mindenkinek kínos, néha el is nevetik magukat. Aztán ez a kínosság általában elmúlik, mert az érzések erősebbek nála. Ha nem múlik el, akkor abbahagyjuk, és beszélgetünk tovább.
A másik gyakori kérdés, hogy mi van, ha nem jön semmi. Előfordul. Van, aki leül a szék elé, és egyszerűen üres. Ilyenkor nem erőltetem. Megkérdezem, milyen most ez az üresség, és gyakran ebből indul el valami. Az sem ritka, hogy a kliens a gyakorlat után napokkal később érez meg valamit, álmodik az illetővel, vagy egy dal, egy régi családi fénykép láttán sírja el magát.
Sokan azt hiszik, az üres szék csak elhunytaknak szól. Pedig élő emberekhez is lehet így fordulni. Egy szülőhöz, aki évek óta nem veszi fel a telefont. Egy testvérhez, aki a függősége miatt eltűnt a család életéből. Egy volt társhoz, akivel a gyerekek miatt most is udvariasan kell beszélni, pedig a harag még nem csillapodott. Ilyenkor a cél nem az, hogy a kliens utána elmondja neki a valóságban is. Lehet, hogy soha nem fogja. Az elengedés ugyanis nem feltétlenül jelent kibékülést. Az a cél, hogy ne hordozza tovább egyedül.
Sándor és az apja: az elengedés kezdete
A következő történet kitalált, több hasonló helyzetből összeállított példa.
Sándor ötvenkét éves, két felnőtt gyerek apja. Azért jelentkezik, mert az apja halála óta, ami egy éve történt, nem találja a helyét, és a feleségével is egyre többet veszekszik. Keveset beszél magáról. Az első üléseken inkább a munkájáról és a feleségével való vitákról mesél. Az apjáról csak annyit mond, hogy „nehéz ember volt”, és hogy az utolsó évben alig beszéltek.
Hónapokig nem kerül szóba az üres szék. Előbb Sándor gyerekkoráról esik szó, az apja szigoráról, arról, hogy soha nem hallott tőle dicséretet. Aztán egyszer ő maga mondja, hogy van valami, amit el kellett volna mondania az apjának, és most már nincs kinek.
Amikor az üres szék elé kerül, sokáig csak nézi. Azt mondja, nem megy. Aztán halkan elkezdi. Elmondja, hogy gyerekként mindent megtett volna egyetlen elismerő szóért. Elmondja, hogy haragszik, amiért az apja sosem kérdezte meg, hogy van. És elmondja azt is, amire maga sem számított, hogy sajnálja, amiért az utolsó hónapokban nem látogatta meg a kórházban.
Amikor átül a másik székre, és az apja nevében kell válaszolnia, nagyon hosszan hallgat. Aztán annyit mond: „Én se tudtam, hogy kell ezt csinálni.” Visszaül a saját székére, és sírni kezd. Nem sokáig. Utána azt mondja, hogy ezt a mondatot most hallotta először, pedig valahol mindig tudta.
A következő alkalommal Sándor arról számol be, hogy könnyebb lett. Nem jó, csak könnyebb. És hogy a feleségével először tudott beszélni az apjáról úgy, hogy nem lett belőle veszekedés. Ha egy veszteség a házasságot is megviseli, néhány közös alkalom párterápiában sokat könnyíthet.
Amikor nem ez a jó út
Az üres szék az egyik legerősebb hatású terápiás technika. Mély, néha elsöprő érzéseket hozhat felszínre: gyászt, haragot, bűntudatot, gyerekkori félelmeket. Ezért kizárólag képzett terapeutával, biztonságos keretben szabad végezni, ahol van idő az előkészítésre, a gyakorlat közbeni kísérésre és az utólagos feldolgozásra is.
Vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem javaslom. Friss gyászban, az első hetekben, hónapokban általában korai. Arról, hogy ilyenkor mi segít inkább, a gyászfeldolgozás a családban című írásomban olvashat. Ha valaki bántalmazást élt át, a bántalmazóval való közvetlen „találkozás”, még ha csak elképzelt is, újra traumatizálhat, ezért ilyenkor csak nagyon óvatosan, sok előkészítés után, vagy egyáltalán nem használjuk. Ha valaki súlyos lelki válságban van, vagy nehezen tudja megkülönböztetni az elképzeltet a valóságostól, akkor sem ez a megfelelő eszköz.
Előfordul, hogy a kliens elkezdi, és félúton megáll. Ez nem kudarc. Azt jelzi, hogy most eddig lehetett eljutni, és a folytatás várhat. Van, aki fél év múlva tér vissza ugyanahhoz a székhez.
Otthon, egyedül ne próbálja ki. Egy üres szék a nappaliban, este, egyedül, könnyen olyan érzéseket hozhat elő, amelyekkel nehéz egyedül maradni.
Egy kíméletesebb első lépés
Ha Önben is ott van egy ilyen kimondatlan beszélgetés, egy szelídebb kezdés lehet, hogy leírja egy lapra, mit szeretne mondani annak a személynek. Nem kell elküldeni, és nem kell senkinek megmutatni. Írhat kézzel, lassan, akár több napon keresztül. Ha az írás közben felkavarodik, tegye félre a lapot, és foglalkozzon valami egészen mással, sétáljon, hívjon fel valakit. A levelet pedig hozza el az ülésre, ahol közösen, biztonságban folytathatjuk.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
