A temetés utáni első vasárnap valaki megteríti az asztalt, és kézmozdulatból egy tányérral többet tesz le. Senki nem szól semmit. Az apa kimegy a teraszra, az anya elkezdi összeszedni a morzsákat, a kamasz feláll, és bemegy a szobájába. A legkisebb gyerek az extra tányért nézi. Ilyen pillanatokból áll össze egy család gyásza, és a gyászfeldolgozás is ezekben a pillanatokban kezdődik, sokszor jóval azelőtt, hogy bárki kimondaná, mi történt velük.
A gyász nem csak az egyéné
Amikor gyászról beszélünk, legtöbbször egy ember belső folyamatára gondolunk. A fájdalomra, a hiányra, az emlékekre. Ez mind igaz. Egy családban azonban a veszteség mindenkit külön is érint, és közben magát a családot is átrendezi. Aki meghalt, az valakinek a szülője, testvére, gyereke volt, és ezen túl helye volt a rendszerben. Ő hívta össze a családot karácsonyra. Ő békítette ki a testvéreket. Ő hozta el a gyerekeket az iskolából minden kedden és csütörtökön.
Ezek a szerepek nem tűnnek el vele együtt. Valakinek át kell vennie őket, vagy a családnak meg kell tanulnia nélkülük élni. Rendszerszemléletű családterapeutaként ezért a gyászban mindig arra is figyelek, ki mit vett át, és mi az, ami gazdátlanul maradt.
A gyászkutatásban ismert az úgynevezett kettős folyamat modellje, amelyet Margaret Stroebe és Henk Schut írt le. Eszerint a gyászoló ember egészséges esetben ide-oda mozog két állapot között. Az egyikben a veszteséggel foglalkozik: sír, emlékezik, hiányol. A másikban az élet újraszervezésével: ügyeket intéz, új feladatokat tanul, néha elfelejtkezik a fájdalomról. Mindkettő a gyász része. Egy családban viszont gyakran az történik, hogy az egyik tag az egyik állapotban van, a másik a másikban, és nem értik egymást.
Két ember, két ritmus
Párkapcsolatban ez különösen fájdalmas lehet. Az egyik fél beszélni szeretne, újra és újra elmondani, mi történt a kórházban, nézegetni a régi képeket. A másik dolgozik, szerel, rendbe teszi a kertet, és ha a téma előkerül, kimegy a szobából. Az első ezt gyakran úgy éli meg, hogy a párja nem gyászol, vagy nem is szerette igazán azt, akit elvesztettek. A második pedig úgy, hogy a társa belesüllyed a fájdalomba, és őt is magával akarja húzni.
Az ülésen sokszor elég, ha mindketten elmondhatják, hogyan gyászolnak, és a másik végighallgatja. Egy férfi például így fogalmazhat: „Amíg a kerítést javítom, legalább egy órát nem gondolok rá. Utána ugyanúgy hiányzik.” A felesége ilyenkor gyakran először hallja, hogy a párja a munkában is gyászol, csak másképp. A két ritmus nem hibás. Csak ismerni kell egymásét.
Ha a gyász a pár között tartósan szakadékot nyit, és egyre ritkábban tudnak egymáshoz fordulni, a közös munka párterápiában abban támogathatja Önöket, hogy a veszteségről újra egymással is beszélni tudjanak. Nem a gyászt akarjuk „megoldani”, hanem azt, hogy ne egymástól elszigetelve kelljen átélniük.
Hogyan gyászol egy gyerek?
A felnőttek gyakran meglepődnek, hogy a gyerek a temetés után egy órával már játszik, vagy a nagymama halálának hírére azt kérdezi, mi lesz vacsorára. Ez nem érzéketlenség. A gyerekek gyásza hullámokban jön: egy darabig szomorúak, aztán visszatérnek a hétköznapokhoz, aztán valami váratlan dolog, egy illat, egy dal, egy iskolai ünnepség újra előhívja a fájdalmat. Ez így rendben van, a gyerek így tudja elviselni azt, ami egyszerre túl sok volna.
A kisebb gyerekek néha azt hiszik, ők okozták a halált, mert egyszer dühösek voltak, vagy rosszat kívántak. Ezt ritkán mondják ki maguktól. Érdemes egyszerűen, a korának megfelelő szavakkal elmondani nekik, mi történt, és kimondani azt is, hogy nem az ő hibájuk. A „nagypapa elaludt” vagy „elment egy hosszú útra” típusú magyarázatok jó szándékúak, de sok gyereket inkább megijesztenek.
A kamaszok gyakran visszahúzódnak, és a barátaikkal beszélnek, nem a szüleikkel. Máskor éppen ők lesznek a család erős tagjai, akik vigasztalják a szüleiket, intézik az ügyeket, vigyáznak a kisebbekre. Ez rövid ideig természetes lehet, de ha tartósan így marad, a kamasz könnyen olyan szerepbe csúszik, amely nem neki való. Erről a parentifikációról szóló írásban bővebben is szó van.
Vigyük-e a gyereket a temetésre?
Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amelyet a szülők feltesznek, és nincs rá mindenkire érvényes válasz. Sok gyereknek jót tesz, ha ott lehet, mert látja, hogy a család együtt búcsúzik, és a halál nem egy titokzatos, elhallgatott esemény marad. Másoknak túl sok volna. Én azt szoktam javasolni, hogy a gyereket kérdezzék meg, és előtte mondják el neki egyszerűen, mi fog történni: hol lesznek, ki lesz ott, lehet, hogy sokan sírnak, és hogy ő is sírhat, de nem kötelező. Jó, ha van mellette egy felnőtt, aki csak rá figyel, és akivel bármikor kimehet, ha elege lett.
Ha a gyerek nem szeretne elmenni, annak is lehet búcsút szervezni. Egy rajzot tehet a koporsóba, gyertyát gyújthat otthon, vagy később a család együtt kimehet a sírhoz. A búcsú formája kevésbé számít, mint az, hogy a gyerek ne maradjon ki belőle.
Vilma, Nándor és a keddi ebédek
A következő történet kitalált, több család tapasztalatából állt össze.
Nándor anyja egy hosszú betegség után hal meg. Nándorék négyen vannak: ő, a felesége, Vilma, a tizenöt éves Balázs és a nyolcéves Dorka. A nagymama ugyanabban az utcában lakott, minden kedden náluk ebédelt, és ő vitte Dorkát úszni.
Fél évvel a temetés után jönnek hozzám, mert Dorka éjszakánként nem alszik, és Balázs jegyei leromlottak. Az első ülésen Nándor keveset beszél. Vilma elmondja, hogy Nándor a temetés óta minden hétvégét az anyja lakásában tölti, pakol, festeget, és hogy ő ezt nem bírja tovább. Nándor csak annyit mond, hogy valakinek ezt is el kell intéznie.
Egy későbbi ülésen megkérem őket, hogy hozzanak be néhány fényképet a nagymamáról. Dorka hoz egy képet, amelyen ketten úsznak. Elmondja, hogy azóta nem járt úszni, mert senki nem kérdezte, akar-e még. Balázs nem hoz képet. Egy idő után megszólal, hogy ő szeretné, ha az apja otthon lenne hétvégén, mert így most nemcsak a mamát, hanem az apját is elvesztette.
Nándor ezen hosszan hallgat. Aztán elmondja, hogy a lakásban érzi magát a legközelebb az anyjához, és hogy fél, ha abbahagyja a pakolást, akkor tényleg vége. Vilma ekkor sírni kezd, de most nem dühében.
A következő hetekben nem egyik napról a másikra változik minden. Nándor a pakolás egy részét Balázzsal együtt végzi, és kiderül, hogy a fiú szívesen segít, csak senki nem kérte meg. Dorka újra jár úszni, egyelőre Vilmával. A keddi ebéd megmarad, a nagymama receptjeivel, és egy ideig ez a legnehezebb nap a héten. Aztán egyszer Dorka nevetve mesél arról, hogyan rontotta el a mama egyszer a rántott húst, és az egész asztal nevet.
A fényképekkel való munkáról a családi fényképek a gyászfeldolgozásban című írásban részletesebben is olvashat.
Amikor a gyászfeldolgozás elakad
A gyásznak nincs menetrendje. A régebben sokat emlegetett szakaszok sem egymás után következnek, és nem mindenki éli meg mindegyiket. Egy év után is lehetnek nagyon rossz napok, egy évforduló, egy születésnap évekkel később is felszakíthatja a sebet. Ettől még nincs baj.
Van azonban, amikor a gyász nem mozdul. Hónapok, évek múlva is ugyanolyan intenzív, mint az első hetekben, és szinte teljesen kiszorít minden mást. Az újabb diagnosztikai rendszerek erre külön fogalmat is használnak, az elhúzódó gyászzavart. Családi szinten is lehet elakadás: amikor a halottról tilos beszélni, amikor a szobája évek múlva is érintetlen, és ennek senki nem mer hozzányúlni, vagy amikor egy családtag szinte a halott helyére lép.
Néha a veszteség olyan kapcsolatot zár le, amelyben sok minden kimondatlan maradt. Ilyenkor a búcsú hiánya is nehezíti a gyászt. Az üres szék technika egy olyan terápiás eszköz, amely ebben segíthet, de csak terapeutával, biztonságos keretben.
Ha Ön vagy egy családtagja tartós reménytelenséget él meg, úgy érzi, nincs értelme tovább élni, vagy nem tud a mindennapokban működni, kérem, ne várjon: minél hamarabb forduljon szakemberhez, háziorvoshoz, pszichológushoz vagy pszichiáterhez.
Mit tehet otthon?
Nem kell mindent megoldani. Sokszor az is elég, ha a halottról szabad beszélni, és a családtagok tudják, hogy mindenki másképp gyászol. Egy egyszerű, biztonságos ötlet: készítsenek közösen egy emlékdobozt. Mindenki tegyen bele valamit, ami az elhunythoz köti: egy képet, egy tárgyat, egy papírra írt emléket. Ne kötelező alkalomként, hanem úgy, hogy bárki bármikor hozzátehessen, és ha valaki nem akar részt venni, azt is tiszteletben tartsák.
Ha a gyász ennek ellenére is súlyosan terheli a párkapcsolatot, a gyerekeket, vagy úgy érzik, a család nem találja a helyét a veszteség után, kérjenek segítséget. Nem azért, mert valamit rosszul csinálnak. Egy kívülálló sokszor olyasmit is lát a család egészéből, amit belülről, a fájdalom közepén senki nem láthat.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
