A párterápia menete és az eljátszatás: amikor itt és most beszélnek egymással

„Ugye nem kell majd itt veszekednünk?”

Ezt a kérdést sokszor hallom, általában telefonon, még az első ülés előtt. Érthető a félelem. Senki nem szeretné, hogy egy idegen végignézze, ahogy a családja összevész. Ilyenkor azt szoktam válaszolni, hogy veszekedni nem kell. Az viszont előfordulhat, hogy megkérem Önöket, beszéljenek egymással arról, amiről otthon nehéz. Nem nekem, hanem egymásnak. Aki arra kíváncsi, milyen a párterápia menete vagy a családterápia menete, legtöbbször ezt szeretné tudni: mi történik majd a szobában.

Ez a kérés az eljátszatás (enactment) lényege. Elsőre furcsa, sokaknak kellemetlen, és mégis az egyik legtöbbet mondó pillanat egy családterápiás ülésen.

Miért nem elég elmesélni?

Amikor egy család először ül le nálam, általában nekem mesélik el a problémát. Az anya elmondja, hogy a lányuk nem tartja be a megbeszélt időpontokat. Az apa hozzáteszi, hogy szerinte a feleségével túl sokat vitatkoznak erről. A lány hallgat, vagy azt mondja, hogy ez nem igaz. Mindenki a saját változatát adja elő, és mindegyik változat egy kicsit a hallgatóságnak, vagyis nekem szól. Ez természetes. Aki egy harmadik embernek mesél, az igyekszik érthetőnek és jóhiszeműnek látszani.

Az elbeszélésből viszont kimarad, ami a legtöbbet elárulná: hogyan beszélnek egymással. Ki kezd, ki vág közbe, ki hallgat el, kinek a hangja emelkedik meg, és mikor. Ezeket a részleteket a család tagjai maguk sem veszik észre, annyira megszokták őket. Pedig sokszor éppen ezekben rejlik az elakadás.

Minuchin és a strukturális szemlélet

Az eljátszatást Salvador Minuchin tette a családterápia egyik alapeszközévé. Minuchin argentin születésű gyermekpszichiáter volt, pályája nagy részét az Egyesült Államokban töltötte, és munkatársaival kidolgozta a strukturális családterápiát. Ez az irányzat úgy tekint a családra, mint egy szerkezetre. Vannak alrendszerei (a szülők, a testvérek), vannak határai, és van egy megszokott rendje arról, ki kivel szövetkezik, ki dönt, ki marad ki.

Minuchin szerint ez a szerkezet nem abban mutatkozik meg, amit a család magáról mond, hanem abban, ahogy a tagjai egymással bánnak. Ezért nem elégedett meg a beszámolókkal. Arra kérte a családokat, hogy az ülésen, az ő jelenlétében beszéljék meg a vitás kérdést. Így a megszokott minta ott, a szobában jelent meg, és ami ott történt, azon ott lehetett változtatni. Ugyanebből a szemléletből ered az ülésrenddel és a családi határokkal való munka, és a szülői csapat megerősítése is.

Ahogy a párterápia menete során egy ilyen beszélgetés alakul

A gyakorlatban ez egyszerűbb, mint amilyennek hangzik. Pároknál és családoknál ugyanúgy működik, a párterápia menetében általában az első néhány ülés után kerül rá sor. Egy ponton, amikor már elég jól ismerem a családot, valami ilyesmit mondok: „Most szeretném, ha egymással beszélnék meg, mikor kell szombaton hazaérni. Én kicsit hátrébb húzódom, és csak figyelek.” És tényleg hátrébb tolom a széket. Ez apróság, de a család érzi, hogy most nem nekem kell válaszolni.

Az első percek általában döcögősek. Az emberek rám néznek, mintha tőlem várnának jóváhagyást. Ilyenkor egy kézmozdulattal visszaterelem a figyelmüket egymásra. Aztán lassan beindul a beszélgetés, és nagyon hamar ugyanoda jut, ahová otthon szokott. Ez nem kudarc. Pontosan erre vagyok kíváncsi.

Figyelem, ki szól először, és kihez. Kinek a mondatait szakítják félbe. Ki keres szövetségest egy pillantással. Hol akad el a beszélgetés, és ki az, aki ilyenkor közbelép, hogy „megmentse”. Egy idő után megállítom őket, és valamit megváltoztatok. Kérhetem, hogy csak két ember beszéljen, a harmadik pedig figyeljen. Kérhetem, hogy valaki mondja végig a mondatát, és a többiek csak utána reagáljanak. Megkérhetem a szülőket, hogy fordítsák egymás felé a székeiket. Aztán újra próbálkoznak.

Ez a második próbálkozás a legérdekesebb. Sokszor lassabb, csendesebb és esetlenebb, mint az első. Vannak benne hosszú szünetek, amelyeket senki nem tölt ki. Néha nem is jutnak megegyezésre. De a család megtapasztalja, milyen, amikor a beszélgetés egy másik úton halad.

Mit él meg közben a család?

Belülről ez egészen másképp néz ki, mint kívülről. Aki beszél, gyakran csak az ülés után veszi észre, hogy most először mondta végig a mondatát úgy, hogy senki nem vágott a szavába. Aki figyel, annak sokszor az a nehéz, hogy nem avatkozhat be, pedig évek óta ő volt az, aki elsimította a vitákat. Előfordul, hogy egy szülő a gyakorlat után azt mondja, olyan volt, mintha lefogták volna a kezét. És ugyanabban a mondatban azt is, hogy közben végre látta a párját és a gyereküket úgy beszélgetni, ahogy mindig is szerette volna.

A gyerekek, főleg a kamaszok, eleinte gyakran ellenállnak. Nem hajlandók megszólalni, vagy egyszavas válaszokat adnak. Ezt nem veszem személyes sértésnek, és nem is erőltetem. Sokszor elég, ha a szülő egy kérdést tesz fel nekik, és kivárja a választ, akármilyen hosszú a csend. Ez is új tapasztalat lehet mindenkinek.

Arra is figyelek, hogy a gyakorlat ne legyen vizsga. Nincs jó vagy rossz beszélgetés. Ha egy család az ülésen is pontosan ugyanúgy vitatkozik, mint otthon, abból is sokat tanulunk, és a következő alkalommal onnan folytatjuk. Ha pedig két ember annyira nem érti egymást, hogy a beszélgetés el sem indul, néha a szerepcsere segít továbblépni.

Villő és a szombat esték

Képzeljünk el egy családot, amely egy kitalált, de nagyon is ismerős helyzettel érkezik. Edit és Károly tizennégy éves lányuk, Villő miatt jönnek. Villő hétvégenként rendszeresen később ér haza, mint ahogy megbeszélték, és a szülők szerint vele nem lehet beszélni.

Az első ülésen leülnek a kanapéra. Villő a szélére, Edit középre, Károly a másik szélére. Az ülés nagy részében Edit beszél, Károly időnként kiegészíti, Villő a körmét nézi. Amikor megkérem Editet és Villőt, hogy beszéljék meg egymással, mikor jöjjön haza szombaton, Edit a lánya felé fordul, és sorolni kezdi, hányszor késett már az elmúlt hónapban. Villő két mondat után a plafont nézi. Ekkor Károly közbeszól, hogy szerinte Edit túl szigorú, és hogy tíz óra egy tizennégy évesnek teljesen rendben van. Innentől a beszélgetés a szülők között folyik, Villő pedig egészen kiesik belőle. Látszik rajta, hogy megkönnyebbült.

Ez az a pillanat, amikor megállítom őket. Megköszönöm Károlynak, hogy segíteni próbál, és megkérem, hogy most egy ideig csak figyeljen. Nem könnyű neki. Kétszer is megmozdul, hogy mondjon valamit, és egyszer szinte sértődötten néz rám. Edit és Villő újrakezdik. Editet arra kérem, hogy ne a késésekről beszéljen, hanem arról, mit szeretne. Villőt pedig arra, hogy mondja meg, szerinte mi lenne reális.

A második beszélgetés lassú. Villő azt mondja, tizenegy, Edit azt, hogy kilenc. Csend. Aztán Villő elmondja, hogy a barátnője anyja fél tizenegykor jön értük autóval, és ha ő előbb eljön, egyedül kell hazabuszoznia a sötétben. Ezt Edit nem tudta. Végül fél tizenegyben egyeznek meg, azzal, hogy Villő ír egy üzenetet, amikor beül az autóba.

Az ülés végén Károly szólal meg. Azt mondja, meglepte, hogy nélküle is sikerült. Aztán hozzáteszi, hogy talán ő mindig azért szólt közbe, mert nem bírta nézni, ahogy a felesége és a lánya összevesznek. Ebből egy egészen új beszélgetés indult, de az már a következő ülés témája volt.

Ami kellemetlen benne

Nem szeretném szebbnek mutatni, mint amilyen. Az eljátszatás sokaknak kínos. Van, aki úgy érzi, próbára teszem, vagy vizsgáztatom a családot. Van, aki ettől elhallgat, és van, aki éppen ellenkezőleg, a megszokottnál is hevesebben kezd vitatkozni. Az is előfordul, hogy valaki haragszik rám, amiért leállítottam, amikor szerinte éppen a lényegre tért volna. Ezt meg lehet beszélni, és meg is szoktuk. Nekem is jobb, ha valaki kimondja, hogy dühös rám, mint ha csendben elhatározza, hogy többet nem jön el. Van olyan család is, amelyiknek ez a módszer egyszerűen nem fekszik, mert otthon sem szoktak nyíltan egyezkedni, és egy idegen előtt végképp nem. Velük lassabban haladunk, és más eszközöket is keresünk.

Ezért nem az első percekben kérem. Előbb meg kell ismernem a családot, és a családnak is meg kell ismernie engem. Arra is figyelek, hogy a helyzet ne váljon bántóvá. Ha egy beszélgetés túlságosan felhevül, vagy valaki megalázó hangot üt meg, megállítom, és nem hagyom, hogy a gyakorlat kedvéért bárkit megsértsenek. Ha a családban erőszak vagy megfélemlítés van jelen, akkor nem kérem a feleket, hogy szemtől szemben tárgyaljanak meg nehéz kérdéseket. Ott más a sorrend, és először a biztonságról kell gondoskodni.

Arra is számítani kell, hogy egy-egy ilyen beszélgetés után az otthoni hangulat néhány napig feszültebb. Valami megmozdult, és ez nem mindig kellemes. A következő ülésen mindig rákérdezek, mi történt azóta.

Mit lehet ebből otthon használni?

Otthon nem érdemes „gyakorlásképpen” vitát rendezni. Az ülésen ott vagyok, meg tudom állítani a beszélgetést, és utána együtt fel tudjuk dolgozni, ami történt. Otthon ez a keret hiányzik, és egy szándékosan felhozott, kényes téma könnyen rosszabbul végződik, mint egy spontán vita. Ami viszont működik, az a figyelem. A következő hetekben, amikor a család egy apró kérdésről dönt, például hogy mi legyen a vasárnapi ebéd, vagy ki mikor használja reggel a fürdőszobát, figyeljék meg, ki szólal meg először, ki szól közbe, és kinek a javaslata marad végül a levegőben. Semmit nem kell rajta változtatni. Érdemes leírni pár sort, és elhozni az ülésre. Én ilyenkor ezekből a jegyzetekből szoktam kiindulni.