Gyerek dühkitörés és externalizálás: a probléma a probléma, nem a gyerek

„Én vagyok a rossz.” Egy tízéves gyerek szájából ez a mondat mindig megállít. Nem dacból mondja, és nem is azért, hogy sajnálják. Egyszerűen így látja magát. Hónapok óta azt hallja, hogy „már megint ilyen vagy”, „veled mindig csak a baj van”, és lassan elhitte. A szülei, akik ezt mondják, közben kétségbe vannak esve, mert nem tudják, hogyan segíthetnének, és ők maguk is egyre inkább úgy érzik, hogy kudarcot vallottak. A gyerek dühkitörései ilyenkor már az egész családot fogva tartják.

Amikor a címke ráragad valakire

Ez nem csak gyerekekkel történik. Felnőttek is gyakran mondják magukról, hogy ők „a hisztis” a kapcsolatban, „a féltékeny”, „a depressziós”, vagy egy családban lesz valaki „a problémás testvér”. Ezek a szavak eleinte talán csak egy-egy helyzetre vonatkoztak. Idővel azonban kiterjednek az egész emberre, és egy nehézség, amely egykor csak egy része volt az életének, lassan az egész személyiségét látszik meghatározni.

Aki így él, gyakran szégyent érez. A szégyen pedig nem segít a változásban, inkább megbénít. Nehéz dolgozni valamin, ha az ember úgy érzi, hogy ő maga a hiba. A családtagok ilyenkor általában két irányba mozdulnak: vagy vádolnak, vagy védelmeznek. Egyik sem viszi előre a helyzetet, és mindkettő tovább erősíti a címkét.

White és Epston gondolata

Az externalizálás a narratív terápia egyik alapeszköze. Az irányzatot az ausztrál Michael White és az új-zélandi David Epston dolgozta ki. Tőlük ered a terápiás levél gyakorlata is. Kiindulópontjuk az volt, hogy az emberek történetekben értik meg az életüket. Nem csak elmeséljük, ami velünk történik, hanem a történeteink alakítják azt is, hogyan látjuk magunkat, és mit tartunk lehetségesnek. Ha valakiről hosszú ideig az a történet szól, hogy „ő a baj”, akkor egy idő után maga is ezt fogja hinni, és ennek megfelelően fog viselkedni.

White egyik sokat idézett gondolata szerint nem az ember a probléma, hanem a probléma a probléma. Az externalizálás lényege, hogy a nehézséget leválasztjuk a személyről. Nevet adunk neki, és úgy beszélünk róla, mintha egy külön szereplő lenne, amely időnként beavatkozik a család életébe. Ettől a pillanattól kezdve a családtagok már nem egymás ellen harcolnak, hanem együtt fordulhatnak szembe a problémával.

Ez elsőre nyelvi trükknek hangzik, és bevallom, amikor először olvastam róla, magam is kételkedtem. A gyakorlatban azonban azt tapasztalom, hogy a nyelv megváltoztatása sokszor a légkört is megváltoztatja. Amikor egy család először beszél „a Haragról” úgy, mintha az egy harmadik személy lenne a szobában, szinte érezhetően csökken a feszültség.

Egy gyerek dühkitörése: Réka és a Vulkán

A következő történet kitalált, de sok olyan családra emlékeztet, akikkel dolgoztam.

Réka tízéves. Gyakran robban fel: kiabál, csapkodja az ajtót, egyszer a húga felé is dobott egy könyvet. Utána hosszan sír, és azt mondja, hogy utálja magát. A szülei aggódnak. Az apa úgy érzi, hogy szigorúbbnak kellene lenniük, az anya szerint Réka már így is elég rosszul érzi magát. Emiatt egymással is egyre többet vitatkoznak.

Az első ülésen Réka a fotel sarkába húzódik, és alig szól. Amikor a szülei elmesélik, mi szokott történni, egyre jobban összehúzza magát. Én ilyenkor abbahagyom a szülők kérdezését, és Rékához fordulok. Megkérdezem, ha annak, ami ilyenkor történik, lenne neve, mi lenne az.

Réka meglepődik. Hosszan gondolkodik, aztán halkan azt mondja: „A Vulkán.”

Ettől kezdve a Vulkánról beszélgetünk. Megkérdezem, mikor szokott kitörni. Réka elmondja, hogy leginkább délután, amikor hazaér az iskolából. Kérdezem, mit csinál a Vulkán ilyenkor vele. Azt mondja, hogy forró lesz a hasa, és nem hallja, mit mondanak neki. Kérdezem, mit csinál a Vulkán a családdal. Az anya azt mondja, hogy mindenki lábujjhegyen jár, mert nem tudják, mikor tör ki. Az apa hozzáteszi, hogy a Vulkán miatt ő és a felesége is összevesznek.

Aztán jön a legfontosabb kérdés. Volt-e olyan alkalom, amikor a Vulkán próbálkozott, de Rékának sikerült lehűtenie? Réka először nemet mond. Aztán eszébe jut, hogy egyszer a nagymamájánál érezte, hogy jön, és kiment az udvarra, ahol a kutyával játszott. A Vulkán akkor nem tört ki.

Megkérdezem, hogyan csinálta. Réka vállat von, de aztán elmondja, hogy a nagymamánál volt hová kimenni. Otthon nincs. Az anya erre elgondolkodik, és azt mondja, hogy a gyerekszobában ki lehetne alakítani egy sarkot, ahová Réka elvonulhat, ha érzi, hogy jön a Vulkán. Az apa azt javasolja, hogy legyen egy jelszó, amivel Réka szólhat, ha szüksége van egy kis időre.

Az ülés végén az apa azt mondja, hogy most először érezte úgy, hogy nem Réka ellen, hanem mellette áll. Réka pedig, aki az ülés elején a fotel sarkában ült, most a szülei között van a kanapén.

Hogyan épül fel a beszélgetés?

Az externalizáló beszélgetésnek nincs merev forgatókönyve, de általában néhány szakaszon megy keresztül. Először közösen találunk nevet a problémának, olyat, amely a család saját nyelvéből fakad. Gyerekeknél ez gyakran játékos, felnőtteknél inkább egyszerű: „a Szorongás”, „a Hallgatás”, „a Gyanú”. Utána feltárjuk, mit tesz a probléma az emberrel és a kapcsolataival. Mikor jelenik meg, mit mond, milyen trükköket használ. Majd megkeressük azokat a pillanatokat, amikor valaki ellenállt neki. Végül a család közösen gondolja végig, ki miben tudja segíteni a többieket, amikor a probléma újra megjelenik. Szorongó gyerekeknél hasonlóan játékos eszköz a „mintha” feladat.

A kliensek sokszor elmondják, hogy így könnyebb beszélni. Már nem önmagukról kell rosszakat mondaniuk, hanem egy „kívülálló” működését írják le. Ettől a szégyen is enyhül, és olyasmit is ki tudnak mondani, amit korábban elhallgattak volna.

A szülőknek ez az átállás gyakran nehezebb, mint a gyerekeknek. Évek óta úgy beszélnek, hogy „Réka megint kiabált”, és nem könnyű átváltani arra, hogy „a Vulkán megint kitört”. Az első héten sokan elfelejtik, vagy kínosnak érzik, mintha színházat játszanának. Ez természetes. Nem a tökéletes szóhasználat a cél, hanem az, hogy a család néha észrevegye, amikor a problémát összekeveri a gyerekkel. Ha egy szülő kimondja, hogy „Réka megint kiabált”, aztán megáll, és hozzáteszi, hogy „vagyis a Vulkán”, az már elég.

A testvérek bevonása is sokat számít. Egy kisebb testvér, aki eddig félt a nővérétől, most szövetségessé válhat: ő is figyelheti, mikor közeledik a Vulkán, és szólhat, ha kell. Ez a szerep sok gyereknek jólesik, mert végre nem csak elszenvedője a helyzetnek.

A felelősség kérdése

A leggyakoribb ellenvetés az externalizálással szemben az, hogy ezzel a problémát okozó ember kibújhat a felelősség alól. „Nem én voltam, hanem a Harag.” Ez a félelem érthető, de a gyakorlatban általában az ellenkezője történik. Amíg valaki azonosul a problémával, addig a felelősségvállalás azt jelentené, hogy beismeri, ő maga rossz. Ezt kevesen tudják elviselni, ezért inkább tagadnak vagy másokat hibáztatnak. Ha viszont a probléma leválik a személyről, akkor könnyebb azt mondani: „A Harag rávett, hogy megüssem az asztalt, és ezért felelős vagyok. Legközelebb másképp szeretném csinálni.”

Van azonban egy fontos határ. Ahol a családban erőszak vagy bántalmazás van, ott az externalizálás nem használható arra, hogy a bántó viselkedés felelőssége elmosódjon. Ilyenkor a biztonság megteremtése és az egyértelmű felelősségvállalás az első. A bántalmazó viselkedést nem lehet egy „külső szereplőre” fogni, és egy felelős terapeuta ezt nem is engedi.

Felnőtteknél és függőség esetén

Felnőtteknél az externalizálás kevésbé játékos, de ugyanolyan hasznos lehet. Egy pár, akik évek óta ugyanazon veszekednek, néha megkönnyebbülnek, ha a visszatérő mintának nevet adnak. „A Régi Lemez megint forog.” Ez a mondat humort visz a helyzetbe, és segít észrevenni a mintát, mielőtt mindkettőjüket magával rántaná. A párterápiában gyakran már az első ülések egyikén kiderül, hogy a pár közös ellenfele a visszatérő minta, nem a másik ember.

Függőséggel érintett családokban is gyakran használom, óvatosan. Sok függő ember mélyen szégyelli magát, és ez a szégyen maga is hozzájárulhat a visszaeséshez. Ha a függőségről mint külön szereplőről beszélünk, amely hazudozásra, eltitkolásra, a család elhanyagolására veszi rá az embert, akkor a függő családtag könnyebben tud őszintén beszélni róla. A hozzátartozók pedig megtapasztalhatják, hogy szerethetik az embert, miközben a függőséggel szemben határokat húznak. Ez a különbségtétel sokszor nagyon sokat jelent nekik. Ha a függőség az egész család életét átszövi, a függőségkezelés és a családdal végzett munka jól kiegészítheti egymást.

Egy apró változtatás otthon

Az externalizálás terapeutával működik a legjobban, mert ott van valaki, aki segít megtalálni a megfelelő nevet, és vigyáz arra, hogy a beszélgetés ne csússzon át vádaskodásba. Egy egyszerű változatát azonban otthon is ki lehet próbálni.

Amikor egy visszatérő nehézségről beszélnek, próbáljanak meg nem egymásról, hanem „róla” beszélni. Például: „Ma este megint beköltözött hozzánk a Feszültség. Vajon mitől lett ilyen erős?” Vagy egy gyereknek: „Úgy látom, a Dühmanó ma nagyon dolgozik. Hogyan segíthetnék, hogy ne ő döntsön?” Ez elsőre furcsa lehet, és lesz, aki kineveti. Ha azonban néhányszor kipróbálják, sokszor észreveszik, hogy a beszélgetés hangulata megváltozik.

Egy dologra figyeljenek: a név sose legyen gúnyos, és sose használják arra, hogy a másikat kigúnyolják vele. Ha a gyerek úgy érzi, hogy a „Dühmanó” csak egy újabb módja annak, hogy rosszat mondjanak róla, akkor a módszer az ellenkezőjét éri el, mint amire szánták.