„Ezt most komolyan gondolja?” Ezt a mondatot szinte minden szülőtől hallom, amikor először beszélek nekik erről a feladatról. Érthető. Hónapok óta egy szorongó gyerek esti rosszulléteivel vagy félelmeivel küzdenek, és most azt hallják tőlem, hogy a gyerek szándékosan, játékból produkálja a tünetét. Elsőre ez képtelenségnek hangzik, néha egyenesen sértőnek. Mégis ez az egyik olyan gyakorlat, amelyről a családok később a legtöbbször mosolyogva beszélnek.
Honnan származik az ötlet?
A „mintha” feladatot Cloé Madanes írta le, aki a stratégiai családterápia egyik meghatározó alakja. Hosszú ideig Jay Haleyvel dolgozott együtt, és mindketten abból indultak ki, hogy egy tünet sosem légüres térben létezik. Ha egy gyerek esténként rosszul lesz, arra a szülők reagálnak valahogy, erre a gyerek is reagál, és néhány hét alatt kialakul egy forgatókönyv, amelyet már senki sem választott, mégis mindenki játssza.
Madanes munkáiban visszatérő gondolat, hogy a gyermek tünete a családban gyakran többet jelent önmagánál. Összetartja a szülőket, akik egyébként talán távolodnának egymástól, vagy elvonja a figyelmet egy olyan gondról, amelyről nehezebb volna beszélni. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek „csinálja” a tünetet, és azt sem, hogy a szülők bármit rosszul tennének. Egyszerűen arról van szó, hogy a tünet beépül a család életébe, és onnan nehéz kimozdítani. Ha pedig egy gyerek azt érzi, hogy a szülei terhét is neki kell hordoznia, azt a szakirodalom parentifikációnak nevezi, és a tünet néha ennek a láthatatlan tehernek a jele.
A „mintha” feladat ezen a ponton jön képbe. Ha a tünet játékként is megjelenhet, akkor megváltozik a jelentése. Ami eddig kiszámíthatatlanul, akaratlanul tört rá a családra, azt most elő lehet hívni, sőt nevetni is lehet rajta. A gyerek és a szülők is visszakapnak valamennyi irányítást.
Madanes írásaiban feltűnő, mennyire komolyan vette a humort és a játékot. A stratégiai terápiát sokan ravasz, kívülről irányított beavatkozásnak képzelik, pedig az ő munkáiban a leleményesség mellett sok a gyengédség is. A „mintha” feladat is ilyen: a terapeuta nem kényszerít ki semmit, csak felkínál egy keretet, amelyben a család másképp lehet együtt ugyanazzal a nehézséggel. Hogy mit kezdenek vele, az már rajtuk múlik.
Így néz ki a rendelőben
A feladatot sosem az első ülésen adom ki. Előbb meg kell ismernem a családot, a tünet történetét, azt, ki mit próbált már, és mi történik pontosan egy rossz estén. Ha a panasz testi természetű, ragaszkodom hozzá, hogy előtte orvos is lássa a gyereket.
Amikor elérkezik az ideje, a menet nagyjából a következő.
- Megkérem a gyereket, hogy a következő héten néhányszor, mondjuk háromszor, csak tegyen úgy, mintha jelentkezne a tünete. Mintha fájna a hasa, mintha nagyon félne a sötétben.
- A szülőknek az a dolguk, hogy kitalálják, mikor játszik és mikor nem. A gyerek nem árulja el nekik.
- Akár játék, akár nem, a szülők ugyanúgy gondoskodnak róla, mint eddig: odaülnek mellé, megsimogatják, megkérdezik, mire van szüksége.
- A következő ülésen mindenki elmondja, mit tapasztalt. Hányszor találták el, mikor tévedtek, mi volt nehéz, és mi volt vicces.
Sokszor már ott, a rendelőben kipróbáljuk. A gyerek a szőnyegen ülve eljátssza, hogy rosszul van, a szülők pedig a kanapéról figyelik, és tippelnek. Az első próbálkozás általában kínos. A gyerek zavarában vihog, az anya nem tudja, szabad-e nevetnie, az apa a telefonját szorongatja. Aztán valaki elneveti magát, és a légkör megváltozik. Ez a pillanat sokat elárul arról, mennyi feszültség gyűlt fel körülöttük.
Mire figyelek közben
Terapeutaként ilyenkor nem a tünetet figyelem elsősorban, hanem azt, ami körülötte zajlik. Ki mozdul elsőként a gyerek felé? Ki néz a másikra jóváhagyásért? Van-e olyan szülő, aki a háttérbe húzódik, mert úgy érzi, a másik úgyis jobban csinálja? Egy-egy ilyen apró mozdulatból sokszor többet megtudok a család működéséről, mint egy hosszú beszélgetésből.
A gyerekkel külön is szót váltok. Megkérdezem, mit gondol a feladatról, és elmondom neki, hogy ez egy titkos megbízás, amelyben ő a főszereplő. A legtöbb gyerek ezt kifejezetten élvezi. Nekik ritkán jut olyan szerep, amelyben nem ők a gond, hanem ők irányítják a játékot. A kisebbeknek néha segít, ha kitalálunk egy jelet, például egy bizonyos plüssállatot, amelyet a párnájukra tesznek, ha aznap este játszani akarnak. Ezt csak ők tudják, a szülők nem.
A szülőknek pedig azt szoktam mondani, hogy most egy hétig ne akarjanak semmit megoldani. Ne kutassák az okokat, ne vitassák meg esténként, kinek volt igaza. Csak figyeljenek, tippeljenek, és gondoskodjanak. Sok szülőnek ez a legnehezebb rész, mert hónapok óta mást sem tesznek, mint próbálnak rájönni, mi a baj.
Bence esti hasfájása
A következő történet kitalált, több családdal szerzett tapasztalatból összerakva.
Bence nyolcéves, érzékeny, szorongó gyerek, és hónapok óta szinte minden este fáj a hasa, amikor le kellene feküdnie. Az orvos alaposan megvizsgálta, testi okot nem talált. Az anyja ilyenkor mellette marad, amíg el nem alszik, ami néha egy órát is jelent. Az apja először türelmes volt, aztán egyre ingerültebb lett, mostanra pedig a szülők között is szinte minden este feszültség van. Az apa szerint Bence „rájátszik”, az anya szerint az apa nem veszi komolyan a fiát. Egyiküknek sincs egészen igaza, és egyiküknek sincs egészen igaztalanul.
Az ülésen, amikor elmondom a feladatot, Bence gyanakodva néz rám, mint aki csapdát sejt. Az anyja arca megfeszül. Az apa felnevet, aztán elhallgat, mintha rajtakapták volna. Megkérdezem Bencét, tudna-e most megmutatni egy „játék-hasfájást”. Egy darabig habozik, aztán összegörnyed, és felnyög. Túljátssza, mint minden nyolcéves. Az anyja azonnal felé mozdul, aztán megáll, és rám néz. Azt mondom neki, most is ugyanúgy segítsen, mint otthon. Odamegy, leguggol, és megkérdezi, hol fáj. Bence nevetni kezd.
Otthon a hét nem úgy telt, ahogy a család várta. Az első este Bence elfelejtette, hogy játszania kellene, és a hasfájás az ismert módon jött. A második estén bejelentette, hogy most játszik, amivel elrontotta a titkot. A harmadik alkalommal azonban az apa volt az, aki rájött a turpisságra, és Bence annyira örült, hogy nem is emlékezett, mitől félt. A következő ülésen a szülők elmondták, hogy a héten kevesebbszer fájt „igazán” a hasa, és hogy egyik este ketten ültek le vele, nem csak az anya.
Ez nem mindig megy ilyen gyorsan. Van, amikor a feladat első hete teljesen eseménytelen, és csak a második vagy harmadik próbálkozás hoz változást. Van, amikor kiderül, hogy a gyereknek egészen más miatt nehéz az este, és akkor arra fordítjuk a figyelmet. Egy gyerek dühkitöréseinél is kipróbálható a feladat, bár ilyenkor gyakran jobban beválik egy másik módszer, az externalizálás, amelyben a dühnek nevet adunk.
Amitől a szorongó gyerek szülei tartanak
A leggyakoribb félelem az, hogy ha a gyerek eljátssza a tünetet, akkor megtanulja, hogyan lehet vele manipulálni. Ennek épp az ellenkezője szokott történni. Amíg a tünet akaratlan, addig a gyerek sem tudja, mit kezdjen vele. Amikor játékká válik, a gyerek megtapasztalja, hogy a szülei gondoskodását úgy is megkaphatja, hogy közben nem kell szenvednie.
Egy másik gyakori kérdés, hogy nem sértő-e ez a gyerekre nézve. Azt gondolom, csak akkor az, ha a felnőttek kinevetik vagy leleplezik. Ezért a szülőkkel mindig előre megbeszélem, hogy a találgatás nem vizsga, és a tévedés sem kudarc. Ha rosszul tippelnek, nincs semmi baj. A gyerek így is megkapja, amire szüksége van.
Olyan is előfordul, hogy az egyik szülő lelkesen belemegy, a másik viszont ellenáll. Ilyenkor nem erőltetem. Beszélgetünk arról, mi zavarja, és ez néha többet hoz, mint maga a feladat. Kiderülhet például, hogy az egyik szülő attól tart, hogy a gyereke tényleg beteg, és ezt senki nem veszi elég komolyan. Ezt a félelmet meg kell hallgatni, mielőtt bármi más következne. Ha pedig a szülők között olyan feszültség van, amely a gyerektől függetlenül is nyomasztja őket, azzal külön is érdemes foglalkozni, akár pár- és családterápiában.
Ahol nem ez a jó út
A „mintha” feladat a stratégiai terápia eszköze, és paradox jellegű, vagyis a tünetet nem tiltja, hanem keretezetten előírja. Ettől működik, és ettől óvatosan kell vele bánni. Csak olyan terapeuta alkalmazza, aki ismeri a családot, és aki a következő ülésen fel tudja dolgozni velük, ami történt.
Vannak helyzetek, ahol egyáltalán nem használom. Ha egy gyerek bántja magát, ha evészavarra utaló jeleket látok, ha a családban erőszak van, vagy ha bármilyen módon veszélyben van valaki, akkor nem játékra van szükség, hanem a biztonság megteremtésére. Hasonlóan óvatos vagyok, ha a tünet mögött friss trauma, például egy baleset vagy egy haláleset áll. Ilyenkor a gyereknek először arra van szüksége, hogy a félelmét komolyan vegyék.
Otthon, terapeuta nélkül sem ajánlom kipróbálni. Nem azért, mert veszélyes volna egy játék, hanem mert könnyen félremehet: a gyerek úgy érezheti, hogy kinevetik, a szülők pedig csalódhatnak, ha nem hozza azonnal a várt eredményt. Ha a fenti helyzetek ismerősek, azt javaslom, beszéljenek róla szakemberrel. Az is lehet, hogy az Önök családjában egészen más megközelítés illik jobban, és ezt egy közös beszélgetésben lehet a legjobban kitalálni.
Egy dolgot viszont bárki megfigyelhet otthon is. Mikor nevettek utoljára együtt a gyerekükkel úgy, hogy közben a tünet egy pillanatra sem jutott eszükbe? Ha régen, az önmagában is jelzés. A „mintha” feladat is erre a könnyedségre épít, amelyet a probléma gyakran észrevétlenül kiszorít a család életéből.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
