Párkapcsolati minták a pszichodráma színpadán

„Megint ugyanott vagyok, csak más az arc.” Ezt egy negyvenes nő mondja a csoport második órájában, félig nevetve. A teremben többen bólintanak. Szinte mindenki ismeri ezt az érzést: más ember, más lakás, más évek, és mégis ugyanaz a veszekedés, ugyanaz a csend utána. A párkapcsolati minták ritkán jelentkeznek be előre. Inkább utólag vesszük észre őket, amikor már harmadszor játszódik le ugyanaz a jelenet.

A mondat kitalált, ahogy az egész történet is, amelyet ebben a cikkben követünk. Több hasonló helyzetből raktam össze. A nőt nevezzük Csillának.

Párkapcsolati minták, amelyeket magunkkal hozunk

Mintának azt nevezem, ami újra és újra visszatér, függetlenül attól, kivel élünk együtt. Nem egy rossz nap, nem egy nehéz időszak, inkább egy ismerős forgatókönyv, amelyben a szereplők cserélődnek, a jelenetek alig. Önismereti csoportban leggyakrabban háromféle mintával találkozom:

• kit választunk: újra és újra olyan társat, aki távolságot tart, akiről gondoskodni kell, akinek meg kell felelni;
• hogyan veszekszünk: ki hallgat el, ki emeli fel a hangját, ki hagyja ott a szobát, ki kér bocsánatot elsőként, akkor is, ha nem érti, miért;
• mit hoztunk otthonról: ahogyan a szüleink egymással bántak, és amit gyerekként a szeretetről, a haragról, a közelségről megtanultunk.

A három gyakran összefügg. Aki gyerekként azt látta, hogy a feszültséget a hallgatás oldja meg, felnőttként is könnyen elhallgat, és talán olyan társat választ, aki mellett ez működni látszik. Ebben nincs semmi hibás vagy beteges. A minták egykor értelmes megoldások voltak, valamikor segítettek eligazodni egy családban. Csak nem mindig illenek ahhoz az élethez, amit most élünk.

Párterapeutaként sokszor ülök szemben olyan párokkal, akik egy idő után ugyanazt a vitát már szó szerint el tudják mondani egymás helyett. Tudják, ki mit fog mondani, mikor csapódik az ajtó, ki szólal meg először másnap reggel. Mégsem tudnak kilépni belőle. Ennek oka ritkán a jó szándék hiánya. Egy minta azért erős, mert gyorsabb a gondolkodásnál: mire az ember észbe kap, már benne van.

Beszélgetésben ezeket nehéz megfogni. Az ember elmondja, mi történt, és közben a saját változatát meséli, amelyben ő többnyire értelmesen viselkedik. A pszichodráma színpadán, vagyis a térnek abban a kijelölt részében, ahol a játék történik, a jelenet megmutatja magát. Nem kell róla beszámolni, elég eljátszani.

Csilla és Szabolcs estéi

Csilla negyvenkét éves, Szabolccsal hét éve élnek együtt. Szabolcs nincs a csoportban. Ő csak Csilla elbeszéléséből jelenik meg, és a csoport végig így is kezeli: nem róla beszélünk, hanem arról, ahogyan Csilla őt és kettejük helyzetét megéli.

Csilla elmondja, hogy amikor Szabolcs késő este fáradtan hazaér, ő elkezd magyarázni. A napjáról, a gyerek iskolájáról, arról, amit a hétvégére el kellene intézni. Egyre gyorsabban, egyre hosszabban. Szabolcs egyre rövidebben válaszol, végül bemegy a másik szobába. Csilla ilyenkor úgy érzi, eltűnt. Aztán hozzáteszi, hogy az előző kapcsolatában pontosan ugyanez volt.

A vezetők arra kérik, válasszon valakit a csoportból, aki Szabolcs szerepét veszi fel. Csilla kiválaszt egy férfit, és elhelyezi a színpadon. Az ajtóhoz közel, félig elfordulva. Már ez a kép sokat elmond, mielőtt bárki megszólalna. Csilla maga is meglepődik, milyen messzire tette.

Utána magát is el kell helyeznie. Hosszan keresi a helyét, végül a szoba közepére áll, Szabolcs felé fordulva, kicsit előrehajolva. A vezető megkérdezi, milyen innen nézni. Csilla azt feleli, hogy fárasztó. Mintha folyamatosan utána kellene nyúlnia valakinek, aki éppen elmegy.

Amikor Csilla az ajtó mellé áll

A jelenet elindul. Csilla beszél, a segédszereplő Szabolcsként hallgat, majd röviden felel, ahogy Csilla előtte megmutatta neki. Egy ponton a vezető megállítja a játékot, és szerepcserét kér: Csilla álljon Szabolcs helyére, a segédszereplő pedig az övére.

Csilla az ajtó mellől hallja vissza a saját mondatait. Egy darabig csendben áll. Aztán azt mondja, innen ez úgy hangzik, mint egy áradat, amiből nem lehet kiszállni. Nem bántónak érzi, csak soknak. Amikor visszacserélnek, Csilla másképp ül le. Nem tudja, mit érez valójában Szabolcs, és ezt ki is mondja. Azt viszont megtapasztalta, milyen lehet az ő mondatait a másik oldalról hallani.

Az első csere sokaknak kínos. Van, aki nevet, van, aki azt mondja, fogalma sincs, mit tenne a másik. Ez rendben van. A szerepcsere technikájáról szóló cikkben részletesebben is írtam róla. Itt annyit érdemes tudni, hogy nem a másik ember kitalálásáról szól. Csilla nem Szabolcs igazságát ismerte meg, hanem a saját mintáját látta kívülről.

Tükör a teremben

Később a vezető tükrözést javasol. Egy csoporttag beáll Csilla helyére, és eljátssza a jelenetet úgy, ahogyan Csillától látta. Csilla pedig a színpad széléről nézi. Ez a technika akkor segít igazán, ha valaki belülről nem látja a saját mozdulatait.

Csilla ekkor veszi észre, hogy a magyarázás közben előredől, és egyre közelebb lép. Gyerekkorából egy kép jut eszébe: az anyja, aki a konyhában egyre hangosabban beszél, és az apja, aki a lépcsőn ül, és nem mond semmit. Ezt a képet aznap nem játsszák el. Elég, hogy megjelent, és Csilla összekötötte a saját estéivel.

A megosztásban többen elmondják, hogy ők a lépcsőn ülő apa helyén szoktak lenni a saját kapcsolatukban. Mások a magyarázó anya helyén. Egy idősebb férfi csak annyit mond, hogy ő mindkét helyen ült már, két különböző házasságban. Senki nem ad tanácsot Csillának, és senki nem mondja meg neki, mit kellene másként tennie. Ettől marad a munka az övé.

Miért segít, hogy mások is ott vannak?

Egy párkapcsolati mintát egyedül is meg lehet érteni, gondolkodással, olvasással, egyéni beszélgetésben. A csoport mégis mást ad. Csilla nem magyarázta el senkinek, milyen Szabolcs. Egy idegen ember állt be a helyére, és a teste, a hangja, a mozdulatai által Csilla mégis felismerte a saját estéit. A segédszereplők a protagonista története szerint játszanak, de közben ők maguk is emberek, és ez néha váratlan dolgokat hoz elő.

A csoport másik ajándéka a tükör, amelyet a többiek története tart. Amikor valaki a megosztásban azt mondja, hogy ő is ismeri az ajtó melletti helyet, a protagonista egyszerre két dolgot tapasztal meg. Azt, hogy nincs egyedül, és azt, hogy ugyanaz a jelenet a másik oldalról is lehet fájdalmas. A csoportban gyakran látom, hogy ez az utóbbi sokkal többet mozdít, mint bármilyen jó tanács.

Ahol az önismeret véget ér

Itt érdemes megállni egy határnál. Az önismereti csoportban Csilla a saját mintáján dolgozik. Szabolcs nincs jelen, nem mondhatja el a maga változatát, és a csoport nem is próbál dönteni arról, kinek van igaza. Ez nem párterápia, és nem is pótolja azt.

Ha egy kapcsolatban a közös elakadás a nehéz, ha mindketten szenvednek ugyanattól a körtől, akkor a párterápia a jobb út. Ott mindkét fél jelen van, mindkét változat elhangzik, és maga a kapcsolat kerül a középpontba. A saját mintára való rálátás ehhez jó előkészület lehet, de nem helyettesíti.

Van, amikor egyik sem az első lépés. Ha egy kapcsolatban erőszak van, ha valaki friss válságban, akut gyászban vagy súlyos lelki állapotban van, akkor egyéni segítség, szükség esetén orvos kell először. Egy csoportos este ilyenkor túl sok lehet.

Egy mondattal hamarabb

Csilla nem ment haza más emberként. Aznap este is hazaért Szabolcs fáradtan, és Csilla talán megint elkezdett magyarázni. Lehet, hogy ezúttal egy mondattal hamarabb vette észre. Az önismereti munka ritkán látványos. Inkább apró rések nyílnak a megszokott körön.

A mintákat nem kell legyőzni. Csilla magyarázása mögött ott van az, hogy fontos neki a kapcsolat, és szeretné, ha Szabolcs vele lenne az estéiben. Ez erőforrás, nem hiba. A munka abban segít, hogy ugyanezt a vágyat más mozdulattal is ki tudja fejezni. Talán úgy, hogy előbb leül mellé, és megvárja, amíg Szabolcs megérkezik. A régi mozdulat attól még megmarad, csak már nem az egyetlen lehetőség.

A csoportjainkat pszichodráma vezetővel közösen tartjuk, és a párkapcsolati témák szinte mindig előkerülnek. Nem kell őket előre bejelenteni. Elég, ha valaki elmond egy ismerős jelenetet, és a többiek felismerik benne a sajátjukat. Hogy mi a pszichodráma, és hogyan épül fel egy alkalom, azt a pszichodrámáról szóló oldalon írtam le. A januárban induló, havonta egy pénteken találkozó zárt önismereti csoportban hosszabb folyamatban is lehet egy-egy mintával dolgozni.

Ha most csak magában gondolkodna el, egy csendes, írásos gyakorlat elég. Írja le egy papírra a legutóbbi veszekedésük első három mondatát, ahogyan emlékszik rájuk. Aztán nézze meg, ismerős-e valahonnan korábbról ez a három mondat. Nem kell vele semmit kezdeni. Elég, ha ott van a papíron.