Pszichodráma vagy családállítás? Mi a különbség?

Márton késő este ül a laptop előtt, két fül van nyitva a böngészőben. Az egyiken egy családállításos hétvége leírása, a másikon egy pszichodráma-csoporté. Mindkét képen emberek állnak egy teremben, és mindkettőben mások lépnek a családtagok helyére. Márton nem érti, mi a különbség, és ezzel nincs egyedül: a pszichodráma vagy családállítás kérdését sokan felteszik, amikor önismereti csoportot keresnek. Márton kitalált szereplő, több hasonló kérdésből raktam össze.

Egy korábbi cikkemben a családállítást és a rendszerszemléletű családterápiát vetettem össze. Most a pszichodráma felől nézem ugyanezt. Előre jelzem: családállítást nem végzek, így arról leírások és résztvevői beszámolók alapján, kívülről írok. Nem célom eldönteni, melyik a jobb. Azt szeretném megmutatni, mi zajlik az egyikben és mi a másikban, hogy Ön a saját szempontjai szerint tudjon választani.

Pszichodráma vagy családállítás: közös gyökerek

A hasonlóság nem véletlen. A pszichodrámát Jacob Levy Moreno dolgozta ki a 20. század első felében. Bécsben 1922-ben rögtönzött színházat alapított, a Stegreiftheatert, 1925-ben pedig az Egyesült Államokba emigrált, és ott dolgozott tovább. Az ő gondolata volt, hogy a belső világunk megjeleníthető a térben, és hogy más emberek beléphetnek a számunkra fontos személyek szerepébe. Magyarországon Mérei Ferenc honosította meg a módszert az 1970-es években, Moreno maga 1963-ban járt Budapesten.

Bert Hellinger, amikor a családállítást kidolgozta, többek közt a pszichodrámából és Virginia Satir munkájából merített. A térbeli megjelenítés a rendszerszemléletű munkában is ismerős, erről a családszobor című cikkben írtam bővebben.

A terem, a székek, a családtagok helyére álló emberek tehát közös örökség. Mindkét módszer abból indul ki, hogy a kapcsolatainkat könnyebb megérteni, ha látjuk őket: ki áll közel, ki távol, ki fordít hátat. Ezt a testünk sokszor előbb tudja, mint a szavaink. A különbségek máshol vannak, és ezek nem apróságok.

Kinek a története, és ki mondja meg, mit jelent

A pszichodrámában a főszereplőt protagonistának hívjuk. Ő hozza a jelenetet, ő választja ki a segédszereplőket, és ő mutatja meg, mit mondott valójában az apja, hogyan nézett ki a konyha, milyen hangon szólt a nagymama. A vezető, akit rendezőnek is neveznek, kérdez, javasol, lassít vagy gyorsít, de a jelenet tartalma a protagonistáé. Ha egy segédszereplő mást mond, mint amit a protagonista megélt, szerepcserével igazítanak rajta.

A családállításban, ahogy a leírásokból és beszámolókból ismerem, a hangsúly máshol van. A kliens kiválasztja és elhelyezi a képviselőket, majd jellemzően leül és figyel. A képviselők arról beszélnek, mit éreznek a helyükön, a vezető pedig ezekből olvas, mondatokat javasol, átrendezi az állítást, és ő keresi azt a képet, amelyben a rendszer megnyugszik. Sok résztvevő éppen ezt értékeli: hogy egy tapasztalt ember kívülről rálát a családjára.

Márton esetében ez úgy nézne ki, hogy kiválaszt valakit az apja, valakit az anyja és valakit saját maga helyére, elhelyezi őket a térben, aztán figyeli, mi történik. A képviselők megszólalnak, a vezető kérdez, mozdít, mondatokat ad. Márton a szélről látja a családját, egy kívülálló szemével rendezve.

Ez két különböző válasz arra a kérdésre, hol van a tudás a teremben. Az egyikben a vezető tapasztalata és a képviselők érzései rajzolják ki a képet, a másikban a protagonista saját emléke és megélése. A kettő nagyon más élményt ad, és nem mindenkinek ugyanaz esik jól.

Itt a protagonista élménye a mérce

A családállításban gyakran használják a „tudó mező” kifejezést. Azt írja le, hogy a képviselők a helyükön olyasmit éreznek meg, ami a valódi családtagokra jellemző, akkor is, ha semmit nem tudnak róluk. Sokan ezt megrendítőnek élik meg.

A pszichodráma más kiindulópontból dolgozik. Itt nem az a kérdés, mit érez a képviselő, hanem hogy mit él át a protagonista, amikor az anyja szerepét játszó ember megszólal. Ha a segédszereplőben megmozdul valami, azt a végén, a megosztásban mondhatja el, a saját élményeként, nem a valódi családtag üzeneteként. A mérce végig a protagonista: ő érzi-e igaznak, ami a színpadon történik.

Ennek oka van. Aki egy anya szerepébe lép, a saját anyjával, a saját gyerekeivel, a saját életével együtt áll ott. Amit érez, az részben a szerepből fakad, részben belőle. A pszichodráma ezt nem tekinti hibának, csak nem keveri össze a protagonista családjáról szóló tudással. Ezért a segédszereplő élménye a megosztásban kap helyet, nem a jelenet közepén, ítéletként.

Ha Márton egy pszichodráma-csoportban az apjával folytatott utolsó beszélgetését hozná, ő maga mutatná meg, hol álltak, és mit mondott az apja. Egy szerepcserében egy pillanatra az apja székébe ülne, és onnan felelne. Hogy ebből mit ért meg az apjáról, azt nem a vezető mondja ki. Ő veszi észre, a saját mondataiban, a saját testében.

Amit a csoport hozzátesz: a megosztás

A pszichodráma-ülés a játékkal nem ér véget. A csoport visszaül a körbe, és jön a megosztás, amit a szakmában sokszor angolul, sharingként emlegetnek. Itt nincs értelmezés és nincs tanács. Senki nem mondja meg a protagonistának, mit kellene másképp csinálnia. Mindenki azt mondja el, mit hozott fel benne a jelenet a saját életéből. A segédszereplők ilyenkor lépnek ki a szerepükből, és elmondják, milyen volt benne lenni.

Márton jelenetében az apát játszó résztvevő talán azt mondaná, hogy neki is van egy fia, akivel évek óta nehezen beszélnek, és a szerepben értette meg, milyen nehéz az első mondatot kimondani. Ez nem üzenet Márton apjától. Ez egy másik ember története, amely Márton mellé áll.

Ennek két hatása van. A protagonista nem marad egyedül egy erősen kitárulkozó pillanat után, és a többiek számára is lesz munka: a csoport egésze dolgozik, nem csak a főszereplő. A családállításban is vannak résztvevők, akik figyelnek, ott a hangsúly jellemzően magán az állításon van. A pszichodrámában a közös feldolgozás a módszer része, nem kiegészítője.

Egy este vagy egy folyamat

Családállításra sokan egyszeri alkalommal érkeznek: egy hétvége, egy este, egy kérdés. A pszichodráma is működhet egyszeri élményként. A mi Élményestünk például egyetlen négyórás önismereti este, nem terápiás alkalom, és arra jó, hogy valaki megnézze, milyen a módszer belülről. Szerepelni sem kell.

A pszichodráma igazi közege azonban a zárt csoport, ahol ugyanazok az emberek hosszabb folyamatban dolgoznak együtt. Ott egy jelenet állomás, amelyhez később vissza lehet térni, és amelyre a csoport emlékszik. A januárban induló zárt önismereti csoportunk havonta egyszer, pénteki napokon találkozik, és a jelentkezés előtt mindig van egy személyes beszélgetés. A módszerről és a technikáiról részletesebben a pszichodrámát bemutató oldalon olvashat. A csoportjainkat pszichodráma vezetővel közösen, szupervíziós háttérrel tartjuk, én pszichodráma-asszisztensként és képzésben lévő pszichodráma vezetőként veszek részt bennük.

Ha Márton megkérdezné tőlem, melyiket válassza, valószínűleg visszakérdeznék. Mire vágyik jobban: arra, hogy valaki kívülről megmutassa neki, amit lát, vagy arra, hogy ő maga járja körül a saját történetét, egy csoport társaságában? Erre a kérdésre csak ő tud felelni.

Ha Ön is ezen gondolkodik, van egy csendes próba, amit egyedül elvégezhet. Írja le egy papírra egy mondatban, mit szeretne megérteni a családjáról. Aztán írja alá: ki legyen az, aki ezt a választ kimondja, Ön vagy valaki más? Nincs jó vagy rossz válasz. Csak arról árul el valamit, milyen keretben érezné magát biztonságban.

Mikor egyik sem

Van, amikor sem a pszichodráma, sem a családállítás nem a megfelelő következő lépés. Friss krízisben, akut gyászban, súlyos lelki állapotban, vagy ha valaki erőszakot él át, egyéni segítség kell, szükség esetén orvos. Ha pedig a kérdés egy mostani kapcsolati vagy családi konfliktus, amelyben a többiek is részt vehetnének, akkor a párterápia vagy a családterápia közvetlenebb út. Ott nem képviselők, hanem a valódi családtagok ülnek egy szobában. Ők visszaszólhatnak, elmondhatják a saját változatukat, és a változás közvetlenül a kapcsolatban történhet.

Gyakori kérdések

Lehet egyszerre járni mindkettőre?

Ezt mindenki maga dönti el. Ha valaki egy időben két különböző módszerrel dolgozik, érdemes mindkét helyen elmondania, mi zajlik a másikban, hogy a vezetők figyelembe vehessék.

Végeznek a csoportjaikban családállítást?

Nem. A pszichodrámában is megjelenhet egy család a színpadon, de az a protagonista saját jelenete, nem családállítás.

Hasonlít a családszobor a családállításhoz?

Külsőre igen, mert mindkettőben emberek állnak a térben egy család tagjaiként. A családszoborban viszont a kliens maga formálja a képet, a beszélgetés pedig arról szól, ki hogyan éli meg a helyét.

Melyik a mélyebb?

Erre nincs általános válasz. A mélység inkább azon múlik, mennyire érzi magát biztonságban valaki, és mennyi ideje van feldolgozni, ami felszínre jött. Ebben a csoport és a folyamat sokat segít.