„Most fel kell állnunk?” A családszobornál ez az első pillanat mindig kicsit kínos. Addig mindenki kényelmesen ült a fotelban, a kamasz a telefonját fogta, az apa hátradőlt. Most arra kérem őket, hogy álljanak fel, és toljuk félre a dohányzóasztalt. Van, aki nevet, van, aki zavartan igazgatja a pulóverét. Olyan is van, aki félig tréfásan megkérdezi, ugye nem kell táncolni. Nem kell.
Ez a kis feszengés hozzátartozik a gyakorlathoz. A családszobor ugyanis kimozdít a megszokott helyzetből, szó szerint is. Ettől tud működni.
Szavak helyett testhelyzetek
Vannak családok, amelyek mindent elmondtak már egymásnak. Ugyanazokat a mondatokat, ugyanabban a sorrendben, ugyanazzal a sértett csenddel a végén. Ha egy ilyen család bejön hozzám, és folytatja ugyanezt, abból ritkán születik új. A családszobor ilyenkor segít, mert egy időre elveszi a szavakat, és a testet, a távolságot, a tekintet irányát engedi beszélni.
A módszer az élményalapú családterápiából ered. Virginia Satir amerikai családterapeuta munkájában kapott nagy szerepet, és vele párhuzamosan Fred Duhl, Bunny Duhl és David Kantor dolgozták ki részletesen. Közel áll a pszichodrámához, amelyben szintén térben, cselekvésben jelenítjük meg azt, ami bennünk van. Pszichodráma-vezetőként ez a munkamód különösen közel áll hozzám, de a családszobor rövidebb és egyszerűbb, mint egy pszichodrámás játék, és beszélgetős családterápiás ülésbe is jól beilleszthető. Aki a pszichodrámát csoportban is megismerné, az önismereti csoportok oldalán talál róla többet.
Sokan a családállítással keverik össze. Ott azonban többnyire idegen résztvevők állnak be a családtagok helyére egy csoportban, a családszoborban pedig maga a család áll a térben. Erről bővebben a családállítás és a rendszerszemléletű családterápia különbségeiről szóló cikkben írtam.
Az alapgondolat az, hogy a kapcsolataink testhelyzetekben is kifejezhetők, és a nyelvünk már régóta tudja ezt. Valaki „felnéz” a bátyjára, valaki „kívül reked”, két ember „egymásba kapaszkodik”, egy gyerek „két tűz közé kerül”. A szoborban ezek a kifejezések valósággá válnak. A rendszerszemléletű terápia számára ez azért értékes, mert egyetlen képben látszik az egész család, és mindenki megtapasztalhatja, milyen a saját helyén állni.
Leggyakrabban akkor javaslom, amikor a beszélgetés már körbe-körbe jár. Szülő és kamasz között például, ahol a kamasz szavakkal alig nyilvánul meg, de egy testhelyzetet szívesen megmutat. Olyan családoknál is, ahol valaki függőséggel küzd, mert a szoborban látszik, hogyan rendeződött át mindenki körülötte. Mozaikcsaládoknál pedig azért, mert egy gyerek így meg tudja mutatni, hol érzi magát két háztartás között, anélkül hogy bárkit meg kellene bántania.
Hogyan épül fel a családszobor
Mielőtt belekezdünk, mindig elmondom, mi fog történni, és hogy bárki bármikor jelezheti, ha valami túl sok neki. Senkit nem érintek meg a beleegyezése nélkül, és a szobrász sem.
A folyamat nagyjából így halad:
- Egy családtag vállalja a szobrász szerepét. Ő helyezi el a többieket a térben, megmutatja nekik, hogyan álljanak, merre nézzenek, mit csináljon a kezük.
- Amikor kész, mindenki megmerevedik a helyén néhány pillanatra, és a szobrász is beáll a saját helyére.
- Sorban megkérdezem a szereplőket, mit éreznek abban a testhelyzetben.
- A szobrász elkészíti azt a képet is, amilyennek a családot szeretné látni.
- Végül megbeszéljük, mi kellene ahhoz, hogy az egyikből a másik felé elmozduljanak.
A harmadik lépésnél ritkán kérdezek bonyolultat. „Mit érez most a vállában?” „Kit lát innen, és kit nem?” „Mit csinálna legszívesebben, ha megmozdulhatna?” A válaszok gyakran nagyon testiek. Fáj a kar. Zsibbad a láb. Nem kap levegőt. Ezekből a mondatokból derül ki a legtöbb, mert egy testérzésről nehéz vitatkozni.
Egy szobor elkészítése nem tart sokáig, néhány perc. A beszélgetés utána viszont kitölti az ülés nagyobbik részét. Sokszor más családtagok is szívesen elkészítik a saját változatukat, és ilyenkor az is kiderül, mennyire másképp látja ugyanazt a családot az apa, az anya vagy a legkisebb gyerek.
Milyen belülről
Aki még nem állt szoborban, annak nehéz elképzelni, mennyire más belülről, mint kívülről nézve. Az emberek utólag gyakran azt mondják, hogy furcsa volt hagyni, hogy valaki más döntse el, hogyan álljanak. Ez az érzés sokszor maga is üzenet. Az anya, akit a gyereke kitárt karral a középre állít, pár perc után nemcsak a karjában érzi a fáradtságot, hanem abban is, hogy ezt most mindenki látja. A kamasz, akit a sarokba állítanak, egyszerre érezhet megkönnyebbülést és magányt.
A szobrásznak is különös élmény. Egy gyerek számára ritka, hogy ő mondja meg a szüleinek, hova álljanak, és azok engedelmeskednek. A kisebbek ezt élvezik. A nagyobbak néha meghátrálnak, és azt mondják, nem tudják, hogyan kellene. Ilyenkor segítek egy-egy kérdéssel. „Közelebb vagy messzebb álljon apa?” „Anya nézzen le, vagy előre?”
Pároknak is
Kevesebben is lehet szobrot készíteni. Párterápiában gyakran csak ketten vannak, és ilyenkor egy-egy üres szék vagy egy párna jelképezheti a gyerekeket, a szülőket, egy volt társat, sőt a munkát vagy az alkoholt is. Egy feleség például odaállíthat egy széket kettejük közé, és azt mondhatja rá, hogy ez a férje telefonja. Utána megkérdezhetjük a férjet, milyen onnan, a szék mögül ránézni a feleségére. Ezek a kis szobrok egyszerűek, de ugyanúgy megmozdítanak valamit.
Dani a sarokban
A következő történet kitalált, több hasonló helyzetből összeállított példa.
Egy szülőpár jön két fiúval. Dani tizenöt, Kristóf tizenkét éves. A szülők azért keresnek segítséget, mert Dani az utóbbi évben szinte csak a szobájában van, mindenkivel ingerült, és a jegyei is leromlottak. Az első ülésen Dani egy szót sem szól. Az apa szerint lusta, az anya szerint depressziós. Ezen is összevesznek.
A harmadik ülésen Kristóf vállalja a szobrász szerepét. Meglepően határozottan dolgozik. Az anyát a szoba közepére állítja, kitárt karral, mintha egyszerre két irányba próbálna húzni valamit. Az apát az ajtó felé fordítja, félig háttal a többieknek. Danit a szoba sarkába viszi, arccal a falnak. Saját magát az anya mellé állítja, és megfogja a kezét.
Amikor mindenki a helyén van, néhány másodpercig csend van. Aztán az anya megszólal, hogy fáj a karja, és nagyon fáradt. Az apa azt mondja, hogy ő innen nem lát senkit, csak az ajtót, és hogy igazából így érzi magát otthon, mint aki mindig indulni készül. A terapeuta Danit kérdezi utoljára. Sokáig nem felel. Aztán a falnak mondja: „Innen se nem látok, se nem hallok. Így jó.” Ennél a mondatnál az anya elsírja magát. Az apa először nem szól semmit. Aztán megkérdezi, megfordulhat-e. Amikor megfordul, és meglátja a sarokban álló fiát, egy darabig csak nézi. Később azt mondja, hogy nem tudta, hogy Dani ennyire egyedül van.
Kristóf a vágyott szobornál gondolkodás nélkül a szülőket egymás mellé állítja, egymás felé fordítva, Danit pedig maga mellé, velük szemben. Amikor megkérdezik tőle, miért így, vállat von. „Hogy ne nekem kelljen anyát fogni.”
A beszélgetés innen már nem Dani lustaságáról szól, hanem arról, hogy a szülők évek óta alig beszélnek egymással, Kristóf pedig csendben átvette az anyja vigasztalását. Dani viszont kimenekült az egészből. Ez nem oldódik meg egy ülés alatt. Dani a következő alkalommal sem beszél sokat. Csak annyit kérdez a végén, hogy legközelebb ő lehet-e a szobrász.
Amitől óvatos vagyok
A családszobor erős élmény. Váratlanul mély érzéseket hozhat felszínre, régi sérelmeket, haragot, gyászt, olyan félelmeket, amelyekről a család tagjai nem is tudtak egymásról. Ezért csak képzett terapeutával, biztonságos keretben szabad végezni, ahol van idő a feldolgozásra, és senki nem marad egyedül azzal, ami megmozdult benne.
Vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem használom. Ha egy családban erőszak történt, a testhelyzetek és a közelség könnyen előhívhatják a félelmet, és újra megélhetik azt, ami megtörtént. Ilyenkor más, távolságtartóbb eszközöket választok, például a családi asztal figuráit. Ha valaki nem szeretné, hogy megérintsék vagy egy bizonyos helyre állítsák, az ő határa az erősebb, akkor is, ha a szobrász másképp szeretné.
Arra is figyelni kell, hogy a szobrász ne váljon bírává. Ha egy kamasz a szobrában nagyon éles képet mutat az egyik szülőjéről, azt nem szabad hagyni ítéletté merevedni. A szobor egy ember élménye, nem a család igazsága. Én ilyenkor mindig megkérdezem a másik felet is, milyen volt ott állni, és mit szeretne, ha máshol állhatna.
Nem is mindig sikerül elsőre. Előfordul, hogy a család végig nevetgél, és semmi komoly nem kerül elő. Ez sem kudarc. Néha az is sokat jelent, hogy egy család egy fél órára együtt nevetett valamin, ami nem az ő problémájuk.
Ha otthon gondolkodna rajta
A családszobrot otthon, terapeuta nélkül nem javaslom kipróbálni. Egy feszült családi helyzetben könnyen vádaskodássá fordulhat, és ott nincs, aki megállítsa, vagy segítsen feldolgozni, ami előkerült.
Egy csendes, magában végzett változat viszont nem árt. Egy nyugodt pillanatban gondolja végig: ha a családja most egy szobor lenne, Ön hol állna, merre nézne, és mit csinálna a keze? Nem kell senkinek elmondania. Elég, ha ezt a képet megjegyzi. Ha szeretné, hozza el az ülésre, és onnan indulhatunk.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
