Amikor előveszem a táblát és a kis fafigurákat, gyakran elhangzik a kérdés: „Ez olyan családállítás?” Nem az. Érthető a kérdés, mert a két módszer neve hasonlít, és mindkettőben „állítunk” valamit. A különbség azonban lényeges, és érdemes vele kezdeni.
A Bert Hellinger nevéhez kötődő családállítás általában csoportban zajlik, ahol a résztvevők mások családtagjait jelenítik meg, és a vezető értelmezései nagyobb szerepet kapnak. A családi asztal ennél jóval csendesebb és szerényebb eszköz. Egy asztalon, néhány figurával dolgozunk, és a kép jelentését nem kívülről kapja a kliens, hanem ő maga fogalmazza meg. A két megközelítést részletesebben a családállítás vagy rendszerszemléletű családterápia kérdéséről szóló írásomban hasonlítom össze.
Nem családállítás: egy tábla, néhány figura
A családi asztalt (németül Familienbrett) Kurt Ludewig és Ulrich Wilken német rendszerszemléletű terapeuták dolgozták ki. Az eszköz egy négyzetes tábla, amelyhez egyszerű, arc nélküli fafigurák tartoznak, néhány eltérő méretben és formában. A figuráknak nincs arckifejezésük és nincs ruhájuk, csak a méretük és a formájuk különbözik. Éppen ez a lényeg. Ha nincs arcuk, a kliens teszi rájuk a saját jelentését.
A rendszerszemléletű terápia egyik alapgondolata, hogy a kapcsolatokat jól ki lehet fejezni a térben. Hétköznapi nyelvünk is tele van ilyen képekkel. Valakihez „közel állunk”, valakivel „eltávolodtunk”, egy kolléga „felettünk áll”, a gyerek „a szülei közé került”. A családi asztal ezeket a kifejezéseket veszi szó szerint. Ki áll kinek a közelében, ki kinek fordít hátat, ki van középen, és ki szorult a tábla szélére.
A módszer egyik nagy előnye, hogy nem kell hozzá a teljes család. Egyetlen ember is felállíthatja a saját képét, és ez gyakran elég ahhoz, hogy valami megmozduljon.
Ahogy az asztal fölé hajolnak
A kliens elé teszem a táblát, mellé egy kis dobozban a figurákat. Először arra kérem, hogy válasszon ki egy-egy figurát a családtagjainak, és egyet saját magának. Már ez sokat elárul. Ki kap nagyobb figurát, ki kisebbet. Előfordul, hogy valaki a saját figurájánál sokáig tétovázik, és végül a legkisebbet választja.
Utána azt kérem, hogy állítsa fel a figurákat úgy, ahogyan most látja a családját. Nem kell sietni. Van, aki gyorsan, szinte ösztönösen rakja le őket, és van, aki hosszan tologatja, forgatja a figurákat, majd újrakezdi. Közben keveset beszélek. Amikor elkészül, együtt nézünk rá.
Ekkor jönnek a kérdések. „Merre néz ez a figura?” „Ha Ön most a saját figurája lenne, mit látna?” „Mi történne, ha ez a kettő egy kicsit közelebb kerülne egymáshoz?” „Ki venné észre elsőként, ha a nagymama kilépne a képből?” Ezek a kérdések nem teszik próbára a klienst. Inkább megállásra hívják, hogy észrevegye, amit a keze már elrendezett.
Második lépésként arra kérem, hogy állítsa fel a képet úgy is, ahogyan szeretné. Ez gyakran nehezebb, mint az első. Sokan nem tudják, mit szeretnének, csak azt, hogy ne így legyen. Az is gyakori, hogy a vágyott képben valaki egyszerűen eltűnik a tábláról. Ilyenkor érdemes megállni, és rákérdezni, mit jelentene ez a valóságban.
Végül a két kép közötti különbségről beszélgetünk. Melyik figurának kellene elmozdulnia, és merre? Mi az a kis lépés, amelyet a kliens maga meg tudna tenni? A családi asztalon ugyanis csak a saját figuránkat mozgathatjuk igazán. A többieket nem tudjuk odébb tenni az életben.
Amit közben a terapeuta figyel
Amíg a kliens a figurákat rakosgatja, én nem csak a végeredményt nézem. Sokat elárul a sorrend. Kit tesz le elsőként, és kit utoljára. Kinek a figurájához nyúl vissza újra és újra, igazgatva, forgatva. Van, aki a saját figuráját hagyja a végére, mintha csak akkor derülne ki, hol maradt még hely neki.
Ezekből nem vonok le következtetést a kliens feje fölött. Inkább feltevéseket gyűjtök, amelyeket később kérdésként ajánlhatok fel. „Feltűnt, hogy az édesapja figuráját háromszor is elmozdította. Mi történt ott?” Ha a kérdés nem talál, elengedem. Ha talál, a kliens szinte mindig tovább beszél, és olyan részletek kerülnek elő, amelyek egy egyszerű beszélgetésben nem jöttek volna szóba.
Gyerekekkel is lehet használni, iskolás kortól. Ők általában kevésbé tétováznak, és gyakran meglepően pontos képet raknak ki. Egy gyerek előtt viszont különösen figyelni kell arra, hogy ne érezze úgy, rosszat tett azzal, amit megmutatott. Ha egy kisfiú az apja figuráját a tábla szélére, kifelé fordítva állítja, azt nem kommentálom a szülők előtt, csak rákérdezek, mit csinál ott az apa. Legtöbbször egészen egyszerű a válasz. „Dolgozik.”
Orsolya két képe
Ez a történet kitalált, több hasonló helyzetből összeállított példa.
Orsolya harminchét éves, két kisgyerek anyja. Egyedül jön, mert úgy érzi, a házassága és az édesanyjával való kapcsolata között őrlődik. Az anyja naponta többször telefonál, hétvégén rendszeresen átjön, és mindenbe beleszól, a gyereknevelésbe, a főzésbe, abba, hogy Orsolya mikor megy vissza dolgozni. A férje, Zsolt, eleinte viccelődött ezen, mostanában inkább hallgat, és egyre többet van a munkahelyén.
A jelenlegi képben Orsolya az anyja figuráját közvetlenül a sajátja mellé teszi, egymással szemben. A férje figuráját a tábla másik szélére állítja, háttal kettejüknek. A két gyerek középre kerül, egymás mellé, kicsit elhagyatottan. Orsolya sokáig nézi a táblát. Aztán csendesen megjegyzi, hogy nem is tudja, mikor fordult el ennyire Zsolttól. Egy darabig nem mond semmit, majd hozzáteszi: „Vagy ő fordult el tőlem?”
A vágyott képnél sokat bizonytalankodik. Először az anyja figuráját egészen a sarokba tolja, aztán visszahúzza, mert „azért ez túl durva”. Végül Zsoltot maga mellé állítja, a gyerekeket elébük, az anyja figuráját pedig kicsit távolabb, de feléjük fordítva. Amikor ránéz, azt mondja, hogy ez így jó lenne, csak fogalma sincs, hogyan lehetne így.
A beszélgetés innen konkrét kérdések felé fordul. Hogyan lehet szeretettel, de határozottan szólni egy anyának, aki évtizedek óta így szeret? Hogyan lehet Zsolttal újra beszélni, aki már nem is panaszkodik? Az egyik következő alkalomra Orsolya Zsoltot is elhozza. Ő is felállítja a saját képét. Nagyon hasonló lesz, csak a saját figuráját egy kicsit közelebb tette Orsolyához, mint ahogy Orsolya gondolta. Amikor ezt észreveszik, Zsolt annyit mond, hogy ő már egy ideje próbálkozik, csak Orsolya ezt nem látja az anyja mögül. Ezt a mondatot nem könnyű végighallgatni, de nem is vádnak szánja.
Kétségek és korlátok
Nem mindenkinek fekszik. Vannak, akik úgy érzik, a figurákkal játszani gyerekes, és feszengve, kelletlenül állnak neki. Ilyenkor nem erőltetem, és meg szoktam mondani, hogy ez egy lehetőség a sok közül. Vannak, akiknek egy szóbeli kérdés vagy egy rajz jobban beválik.
Olyan is van, hogy a kép túl gyorsan összeáll, és a kliens utána azt mondja, hogy ezt eddig is tudta. Ez rendben van. Nem kell minden alkalommal meglepetésnek születnie. Van, amikor az az érték, hogy egy régóta érzett helyzet végre látható formát kap.
Arra is figyelni kell, hogy a felállított kép egy pillanat élménye. Egy rossz héten az anyós figurája közelebb kerül és nagyobb lesz, egy jó héten távolabb. Ezért néha ugyanazt a képet néhány hónap múlva újra felállítjuk, és megnézzük, mi változott. Párterápiában az is tanulságos, ha a pár mindkét tagja felállítja a saját képét. Szinte sosem egyezik a kettő, és a különbség gyakran pontosan azt mutatja meg, amin otthon veszekedni szoktak. Az egyik fél szerint a gyerekek középen vannak, a másik szerint az egyik szülő mellett.
Mikor választom
A családi asztal akkor igazán hasznos, ha a családnak csak egy tagja jön terápiára, mert a többiek nem tudnak vagy nem akarnak. Akkor is jó, ha egy családszobor, amelyben élő emberek állnak a térben, nem kivitelezhető, mert kevesen vannak jelen, vagy mert valaki nagyon idegenkedik a testi, mozgásos gyakorlatoktól. Mozaikcsaládoknál szeretem, mert sok szereplő és sok háztartás fér el egy táblán. Egy gyerek is megmutathatja rajta, hol érzi magát a két szülő és az új élettársak között. Függőséggel érintett családoknál gyakran az látszik rajta, hogy az egész család a függő családtag köré rendeződött, és valaki, sokszor egy testvér, egészen kiszorult a képből.
Egy csendes kísérlet otthon
A figurás állítás érzelmileg erősebben hathat, mint amire az ember számít. A tábla fölé hajolva sokan szomorúak lesznek, vagy hirtelen magányosnak érzik magukat a saját családjukban. Ezért a komolyabb munkát érdemes terapeutával végezni, ahol van idő és figyelem arra, ami felszínre jön.
Ha otthon szeretne kísérletezni, keressen néhány apró tárgyat, gombokat, kavicsokat vagy kupakokat. Rakja ki az asztalon, hol érzi most magát a családjában. Ne gondolkodjon rajta sokat, és ne akarja megfejteni. Elég, ha egy percig ránéz, és észreveszi, mit érez közben. Ha valami megérinti, írja fel egy cetlire, és hozza el magával.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
