„És ha a másik rosszul dönt?”
Ezt a kérdést szinte mindig felteszi valamelyik szülő, amikor először beszélek nekik erről a feladatról. Érthető. Aki azért jön pár- és családterápiára, mert a párjával évek óta vitatkozik a gyerek neveléséről, annak nehéz elképzelni, hogy néhány napig egyszerűen hagyja, hogy a másik döntsön. Akkor sem, ha a gyerek érdekében teszi. Főleg akkor nem. Hasonló kérdés merül fel válás után is, amikor a válás és a gyerekek ügyei körül a különélő szülőknek kell valahogy megosztaniuk a döntéseket.
A válaszom ilyenkor az, hogy igen, előfordulhat, hogy a másik nem úgy dönt, ahogy Ön döntene. Ez a feladat része. És általában nem is ez a legnehezebb benne.
Egy régi milánói ötlet
A páros–páratlan napok rituáléja a milánói családterápiás iskolából származik. Mara Selvini Palazzoli és munkatársai írták le a terápiás rituálék egyik példájaként. A rituálé szó itt nem ünnepélyes szokást jelent. Egy pontosan meghatározott, ismétlődő cselekvéssort jelöl, amelyet a terapeuta ír elő a családnak, és amelyet a család egy ideig a mindennapjaiban végrehajt.
A gondolat mögötte egyszerű. Amikor a szülők nevelési elképzelései szembenállnak, a gyerek ellentmondó üzeneteket kap. Amit az egyik szülő kér, azt a másik szavakkal vagy csak egy tekintettel semmissé teszi. A gyerek így egyiküknek sem tud igazán megfelelni. Sokszor közvetítő lesz, máskor az egyik szülő szövetségese a másik ellen, megint máskor bűnbak, akin a szülők vitája lecsapódik.
Ilyenkor a szülők gyakran versenyeznek, akár tudják, akár nem. Ki a jobb szülő, kinek a módszere működik, kire hallgat a gyerek. Ezt a versenyt nem lehet megnyerni, és a gyerek mindig vesztes benne. Hogy a szülők hogyan találhatnak vissza a közös döntésekhez, arról a szülői csapatról szóló írásban részletesebben is írtam.
Miért éppen napok?
A rituálé lényege, hogy időben választja szét a két szülő felelősségét. Nem mondja ki, hogy valamelyiküknek igaza van. Azt sem kéri, hogy egyezzenek meg, mert ezt addigra már sokszor megpróbálták. Egyszerűen kijelöli, hogy bizonyos napokon az egyik szülő dönt, más napokon a másik, és aki éppen nem soros, az kimarad.
Ennek két hatása szokott lenni. Az egyik, hogy mindkét szülő kap néhány saját, zavartalan napot, amikor a maga módján lehet szülő, anélkül hogy a másikkal szemben bizonyítania kellene. A másik, hogy mindketten megtapasztalják, milyen kívülről nézni a párjukat szülőként. Ez sokszor meglepőbb, mint amire számítanak.
A gyereknek pedig egyszerűbb lesz a világ. Tudja, hogy ma kihez kell fordulnia, és hogy ma nincs értelme a másik szülőnél próbálkozni.
Ahogy egy ilyen hét kinéz
A feladatot csak alapos előkészítés után adom ki, és mindig a család helyzetére szabom. Leegyszerűsítve a menete ilyen:
- Részletesen megbeszéljük, milyen helyzetekre vonatkozik, és mi marad kívül rajta. A gyerek biztonságát és egészségét érintő kérdések mindig kívül maradnak.
- Páros napokon az egyik szülő dönt a gyerekkel kapcsolatos ügyekben, páratlan napokon a másik. Aki éppen nem soros, nem szól bele, és nem kommentálja a másik döntését, akkor sem, ha ő másképp csinálná.
- A hét egy napja, a vasárnap, kimarad a rendből. Ekkor mindenki úgy viselkedik, ahogy szokott.
- A szülők feljegyezhetik, mit tapasztaltak. Nem azt, mit rontott el a másik, hanem azt, ami velük történt.
- A következő ülésen közösen dolgozzuk fel a hetet.
A feladat indoklását mindig a család nyelvén fogalmazom meg. Sok múlik azon, hogy a szülők kísérletként éljék meg, ne büntetésként vagy versenyként. Ha úgy fogadják, hogy majd most kiderül, ki a jobb szülő, akkor valószínűleg nem fog működni.
A kimaradás nehézsége
A szülők többsége előre attól tart, hogy a másik rosszul fog dönteni. A tapasztalatom szerint azonban a legtöbbeknek nem ez okozza a legnagyobb nehézséget, hanem a hallgatás. Ott ülni a vacsoraasztalnál, látni, hogy a gyerek harmadszor szed a desszertből, és nem szólni. Hallani, hogy a párja olyan hangon szól a gyerekre, amelyet ő túl élesnek tart, és nem közbelépni. Ez sokaknak testi érzés. Összeszorul a gyomruk, feszül a válluk, és néha ki kell menniük a szobából.
Ezeket a pillanatokat a következő ülésen mindig részletesen megbeszéljük. Gyakran kiderül, hogy a közbeszólás késztetése mögött félelem van. Hogy a gyerek elkallódik, hogy megbántódik, hogy a másik szülő nem ismeri úgy, mint ő. Néha egy régi családi tapasztalat is előkerül. Valaki a saját szüleit látja a párjában, és azt, amit gyerekként átélt. Ezekről a félelmekről addig sokszor soha nem beszéltek, csak vitatkoztak arról, amit kiváltottak.
A szabad nap is kap figyelmet. Azért marad ki a rendből, hogy a család ne érezze börtönnek a feladatot, és hogy látszódjon, mi történik, amikor nincs szabály. Sokan meglepődnek, hogy ezen a napon másképp viselkednek, mint a feladat előtt. Mások azt veszik észre, hogy a régi viták a szabad napon azonnal visszatérnek. Ez is fontos információ.
Enikő, Dénes és Samu
Enikő és Dénes kitalált szülők, a kilencéves fiuk, Samu is kitalált, de a helyzetük sok családban előfordul. Enikő szerint Dénes túl engedékeny. Hagyja, hogy Samu későig tabletezzen, és nem követeli meg a leckét. Dénes szerint Enikő túl szigorú, és folyton rászól a fiúra. Samu esténként hol az egyikhez, hol a másikhoz fordul, és az utóbbi hónapokban reggelente egyre gyakrabban fáj a hasa iskola előtt. A gyerekorvos nem talált testi okot.
Az első ülések arról szólnak, hogy megismerjem őket. Kiderül, hogy a vitáik nem újak, és hogy Samu születése előtt is sokat veszekedtek, csak akkor másról. Az is kiderül, hogy mindketten nagyon szeretik a fiukat, és mindketten úgy érzik, hogy a másik nem bízik bennük szülőként.
A negyedik ülésen javaslom a rituálét. Enikő azonnal megkérdezi, mi lesz, ha Dénes napján Samu tizenegyig fent marad. Megbeszéljük, hogy a lefekvés idejében előre megegyeznek, és az kimarad a rituáléból. Minden más, a lecke, a tablet, a vacsora és a délutáni program a soros szülőé.
Az első hét nehéz. Enikő kétszer is majdnem közbeszól Dénes napján, egyszer ki is megy a szobából, hogy ne kelljen látnia. Dénes azt mondja, furcsa volt, hogy senki nem szól bele abba, amit csinál, és egy kicsit félt is ettől. A második héten viszont mindketten azt veszik észre, hogy a saját napjukon nyugodtabbak. Nem kell a másikkal szemben bizonyítaniuk.
A következő ülésen, amikor feldolgozzuk a tapasztalatokat, Dénes elmondja, hogy meglepte, Enikő napjain Samu kevesebbet tiltakozik, mint gondolta. Enikő pedig bevallja, hogy a saját napjain több mindent megengedett, mint amire számított. Nem tudja, miért. Talán mert nem kellett Dénes engedékenységét ellensúlyoznia.
Samu maga is beszél az egyik ülésen. Azt mondja, a legjobb az volt, hogy reggel tudta, ki fogja elvinni edzésre, és nem kellett attól tartania, hogy a kocsiban a szülei vitatkozni fognak. Enikő és Dénes egymásra néztek. Nem gondolták, hogy ezt a vitát Samu ennyire figyeli.
Samu hasfájása nem tűnik el egyik napról a másikra. A szülők viszont most már arról is tudnak beszélni, mit látnak rajta, és nem csak arról, hogy a másik mit csinál rosszul. A feladat nem döntötte el, kinek van igaza. Nem is ez volt a célja.
A rituálét néhány hét után lezártuk. Nem oldódott meg minden, de a szülők addigra el tudtak kezdeni egymással beszélni Samuról, és ez korábban szinte lehetetlennek tűnt.
Válás és a gyerekek: amikor két háztartásban kell dönteni
A rituálé együtt élő szülőkre épül, és válás után nem alkalmazom változatlan formában. A mögötte lévő gondolat viszont a különélő szülőknek is ismerős lehet. A közös szülői felügyelet a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy a két szülőnek folyamatosan egyeztetnie kell, és a válás hatása a gyerekekre gyakran éppen ezekben az egyeztetésekben a legerősebb. Ha a gyerek érzi, hogy minden kérdés újabb csatát jelent, óhatatlanul közéjük kerül. Ilyenkor sokat segít, ha világos, ki miben dönt, melyik háztartásban milyen szabály érvényes, és miről kell mindenképpen közösen határozni. A gyakorlati részletek rendezésében a mediáció jó keret lehet, a két háztartás közötti élet érzelmi oldaláról pedig a mozaikcsaládokról szóló írásban is olvashatnak.
Amiért nem adom receptként
Tudom, hogy ez a feladat egyszerűnek hangzik, és könnyű lenne otthon kipróbálni. Mégis arra kérem Önöket, hogy terapeuta nélkül ne tegyék meg. A rituálé ugyanis könnyen félremehet. Ha nincs előkészítve, a szülők egymás napjait kezdhetik figyelni és pontozni. A nem soros szülő csendben, sértődötten ül, és ezt a gyerek pontosan érzi. A gyerek pedig ahelyett, hogy kikerülne a szülők közül, még inkább két tűz közé kerülhet, mert most már naptár szerint kell alkalmazkodnia.
Én a család alapos megismerése után döntöm el, alkalmas-e egyáltalán ez a feladat, milyen formában és mennyi ideig érdemes csinálni. Van, ahol nem javaslom. Ha a szülők között erőszak, megfélemlítés vagy súlyos krízis van jelen, ez a rituálé nem megfelelő, mert nem biztonságos, hogy az egyik szülő kimaradjon, a másik pedig egyedül döntsön. Akkor sem javaslom, ha az egyik szülőnek függősége van, és a gyerek biztonsága az ő napjain nem biztosított. Ilyenkor először a függőség kezelésével kell foglalkozni.
Amit terapeuta nélkül is megfigyelhetnek
Ami viszont otthon is biztonságos, az a figyelem. Egy héten át figyeljék meg, milyen helyzetekben kerül a gyerek a két szülő közé. Mikor kér engedélyt az egyiktől, miután a másik már nemet mondott. Mikor hallgat el, vagy megy ki a szobából, amikor Önök vitatkoznak. Mikor kérdez meg valamit, amire már tudja a választ, csak kíváncsi, melyikük mit mond. Nem kell semmit megváltoztatni. Ha leírják, elhozhatják az első ülésre, és onnan tudunk továbbmenni.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
