Veszekedés a párkapcsolatban: Satir négy kommunikációs póza

Egy férfi fél térdre ereszkedik a rendelő szőnyegén, és az egyik kezét felfelé nyújtja, mintha könyörögne. A felesége vele szemben áll, egyik kezét a csípőjén tartja, a másikkal lefelé mutat rá. Mindketten nevetnek, mert a helyzet abszurd. Aztán néhány másodperc múlva abbahagyják a nevetést. A férfi azt mondja, hogy fáj a térde, és hogy otthon, egy-egy veszekedés közben is pontosan így érzi magát. Ennél pontosabban ritkán lehet megmutatni, milyen náluk egy veszekedés a párkapcsolatban.

Ez a jelenet kitalált, de nagyon jellemző arra, ami Virginia Satir kommunikációs pózainál történni szokott. A testhelyzet eltúloz valamit, amit a pár már régóta csinál, csak eddig nem látta. A visszatérő veszekedés a párkapcsolatban gyakran ilyen rejtett mintázatokra épül.

Négy mód, ahogy stresszben megszólalunk

Virginia Satir amerikai családterapeuta, az élményalapú családterápia egyik meghatározó alakja, akinek a családszobor módszere is sokat köszönhet, sok család megfigyelése alapján írta le, hogyan kommunikálunk, amikor feszültek vagyunk, és úgy érezzük, veszélyben van az önértékelésünk. Négy jellegzetes mintázatot különített el. Ezeket pózoknak nevezte, és mindegyikhez egy testtartást is rendelt.

Az engesztelő mindenáron el akarja kerülni a konfliktust. Egyetért, bocsánatot kér, magára vállalja a hibát, és a saját igényeit háttérbe szorítja. A teste letérdel, a keze felfelé nyúl. A vádló ennek a fordítottja. A hibát a másikban keresi, kritizál, számonkér, és közben erősnek mutatja magát. Az ő testtartása a kinyújtott mutatóujj és a másik kéz a csípőn.

Az okoskodó (angolul super-reasonable, vagyis „túlságosan észszerű”) érzelmek nélkül, tárgyilagosan és hosszan beszél, mintha a helyzet nem is érintené. Mereven áll, a karja a teste mellett vagy összefonva. Az elterelő pedig témát vált, viccelődik, nem válaszol a kérdésre. Egy helyben sem marad, mozog, ide-oda néz.

Satir úgy látta, hogy mindegyik póz védekezés, amely egykor valószínűleg segített túlélni egy nehéz helyzetet. Egy gyerek, akinek az apja gyakran dühös volt, megtanulhatta, hogy ha azonnal bocsánatot kér, hamarabb vége a vihar. Ez akkor okos megoldás volt. Felnőttként, egy párkapcsolatban viszont ugyanez a reflex azt jelenti, hogy soha nem mondja ki, mit szeretne.

A probléma Satir szerint az, hogy minden pózból kimarad valami. Az engesztelő kihagyja önmagát. A vádló a másikat. Az okoskodó mindkettejük érzéseit, és csak a helyzet marad. Az elterelő szinte mindent. Ezzel szemben a kongruens kommunikációban van helye önmagunknak, a másiknak és a helyzetnek is. A szavak, a hang és a test ugyanazt mondja. Ez nem azt jelenti, hogy mindig nyugodtak vagyunk. Lehet kongruensen dühösnek is lenni.

A gyakorlat menete

Az ülésen először én mutatom be a négy pózt. Ez általában derültséget kelt, mert eltúlozva nagyon mulatságosak. Utána megkérem a párt vagy a családot, hogy idézzenek fel egy tipikus vitát, lehetőleg egy frisset, és mindenki vegye fel azt a pózt, amelyik leginkább jellemző rá ilyenkor.

Ez nem mindig egyértelmű. Sokan két pózt is felismernek magukon, attól függően, kivel vitatkoznak. A főnökükkel engesztelők, otthon vádlók. Ez teljesen rendben van. Olyankor azt a pózt kérem, amelyik ebben a konkrét vitában jellemző.

Amikor mindenki a helyén van, néhány percig így maradunk. Ekkor kérdezek. „Milyen ebben a testhelyzetben lenni?” „Mit lát innen a párjából?” „Meddig bírná még így?” Egy engesztelő pózban térdelő ember pár perc után kényelmetlenül érzi magát. A vádló karja elfárad. Ezek a testi élmények többet mondanak bármilyen magyarázatnál.

Végül arra kérem őket, hogy álljanak fel egyenesen, egymással szemben, és próbálják meg újra elmondani ugyanazt, de most úgy, hogy benne legyen a saját érzésük és a másik szempontja is. Ez szinte soha nem sikerül elsőre. A mondatok akadoznak, valaki visszacsúszik a régi pózba, valaki elneveti magát. Ilyenkor újrakezdjük. Nem a tökéletes mondat a cél, hanem hogy érezzék a különbséget. Sokszor az segít, ha nagyon rövid mondatokkal kezdik. „Most dühös vagyok.” „Azt szeretném, ha…” „Ez nekem most nagyon fontos.” „Látom, hogy ez neki is nehéz, és mégis kérem.” Ez utóbbit először általában a terapeutának mondják el, a párjukról beszélve, és csak utána közvetlenül a párjuknak. Az ilyen egyszerű mondatok elsőre furcsán hangzanak, szinte tankönyvszerűen. Egy idő után viszont a pár megtalálja hozzájuk a saját szavait, és már nem kell gondolkodni rajtuk.

Egy visszatérő veszekedés a párkapcsolatban: Bori és Márk

A következő történet kitalált, több pár tapasztalatából összeállított példa.

Bori és Márk hét éve élnek együtt. A visszatérő vitájuk arról szól, hogy Márk rendszeresen későn ér haza, és nem szól előre. Bori ilyenkor, ahogy Márk belép, számon kéri: megint nem szólt, megint vártak rá a vacsorával, megint csak önmagára gondol. Márk erre higgadtan és részletesen felsorolja, milyen megbeszélései voltak, miért nem tudott telefonálni, és hogy ezt már ezerszer elmagyarázta. Bori ettől még dühösebb lesz, Márk még hűvösebb. Az este vége rendszerint az, hogy Márk a számítógép elé ül, Bori pedig a telefonján írogat a barátnőjének.

Amikor felveszik a pózokat, Bori vádló lesz, Márk okoskodó. Bori mutatóujja Márk mellkasára mutat, Márk karba tett kézzel, mereven néz el Bori feje fölött. Márk egy idő után azt mondja, hogy így nem is látja Bori arcát. Bori pedig azt, hogy a karja elfáradt, és hogy egyáltalán nem érzi magát erősnek, pedig a póz azt mutatja.

Amikor egyenesen, szemben állnak, és újra kell kezdeniük, Bori sokáig hallgat. Aztán azt mondja, hogy amikor Márk késik, ő nem dühös, hanem fél. Az apja is későn járt haza, és volt olyan időszak, amikor kiderült, hogy nem a munka miatt. Ezt Márk tudta, de sosem kapcsolta össze a vacsorával. Márk pedig elmondja, hogy a hosszú magyarázkodás mögött az a szorongás van, hogy úgysem tud megfelelni, és ha elég pontosan elmagyaráz mindent, talán nem kap több szemrehányást.

A következő héten Márk kétszer is írt egy rövid üzenetet, amikor késett. Egyszer elfelejtette. Bori akkor is dühös lett, de a pár a veszekedés közepén megállt, és Márk félig viccesen felemelte a mutatóujját. Mindketten nevettek. A vita attól még megvolt, csak rövidebb lett. Bori később azt mondta, hogy a legtöbbet az jelentette, hogy most már tudja, mit fél elveszíteni, és ezt Márk is tudja.

A család többi tagja

A pózokat leggyakrabban párterápiában használom, de családokban is sokat mutatnak. A gyerekek hamar megtanulják, melyik póz „működik” otthon. Sok családban van egy gyerek, aki mindig elviccelődik egy feszült vacsorát, és ezért mindenki szereti. Ő az elterelő. Jó szolgálatot tesz a családnak, csak éppen soha nem derül ki, mit érez ő maga. Egy másik gyerek minden vita után bocsánatot kér, akkor is, ha semmi köze nem volt hozzá.

Kamaszoknál a vádló és az okoskodó póz a leggyakoribb, és a szülők ugyanezekkel válaszolnak. Ilyenkor két vádló áll egymással szemben, vagy egy okoskodó szülő tart előadást egy vádló kamasznak. Ha a családban függőség van jelen, a hozzátartozók gyakran váltogatják a pózokat. Egyik nap engesztelnek, hogy ne legyen baj, másnap vádolnak, mert már nem bírják. Ez nagyon kimerítő. Ilyenkor a gyakorlat abban segít, hogy a hozzátartozó észrevegye, mikor melyik pózba esik, és hogy mi lenne, ha egyenesen állva mondaná ki, amit gondol.

Címke helyett felismerés

A pózokkal kapcsolatban van egy csapda, amelyre mindig figyelmeztetem a klienseimet. Könnyű belőlük címkét gyártani, és egy vita hevében a másik fejéhez vágni, hogy ő „az okoskodó”. Ezt senki nem szereti hallani, és ez a mondat maga is a vádló póz tiszta példája. A pózok nem jellemrajzok. Senki nem „vádló ember” vagy „engesztelő ember”. Mindannyian használjuk mind a négyet, helyzettől és kapcsolattól függően.

Az sem cél, hogy valaki soha többé ne engeszteljen vagy ne tereljen el. Egy feszült munkahelyi értekezleten néha kifejezetten okos dolog okoskodni. Egy gyászoló rokon mellett néha jólesik egy vicc. A kommunikáció a párkapcsolatban nem attól lesz jobb, hogy valaki megtanul „helyesen” beszélni. A pózokkal akkor van baj, ha az ember nem választja őket, hanem automatikusan beléjük esik, és nem tud kijönni belőlük.

Van, akinek a testhelyzetekkel való munka kényelmetlen. Szégyelli, vagy színjátéknak érzi. Ilyenkor a pózokat ülve, szavakkal is át lehet beszélni, csak valamivel lassabban hat. Ha pedig valaki számára a letérdelés vagy a fölé hajló, mutogató társ látványa régi, fenyegető élményeket idéz fel, például mert gyerekként bántották, akkor nem kérem, hogy felvegye a pózt. A biztonság fontosabb a gyakorlatnál.

Egy megfigyelés a következő vitához

A gyakorlat terapeutával, biztonságos keretben működik a legjobban, mert a testhelyzetek régi érzéseket is felébreszthetnek, és segít, ha valaki kívülről figyel, és a feldolgozást is kíséri. Otthon egy egyszerű megfigyeléssel lehet kezdeni. A következő feszült helyzet után, amikor már lecsillapodott, gondolja végig, melyik póz állt Önhöz a legközelebb. Esetleg azt is, melyik a párjához. Nem kell megváltoztatnia semmit, és nem kell a párjának elmondania. Elég, ha észreveszi, hogy mit csinált a teste, a hangja, a keze. Sokan meglepődnek, amikor észreveszik, hogy vita közben a saját ujjuk előremutat. A nyugodtabb napokra pedig a párkapcsolati kérdésekről szóló írásomban talál ötleteket egy másfajta beszélgetéshez.