„Ugye nem fogja a rajzból kielemezni a gyerekemet?” Ezt egy aggódó szülő kérdezheti meg, amikor elmondom, hogy a következő alkalommal színes ceruzát hozok, és mindenki lerajzolja a családot állatokként. Ennek a családrajznak állatcsalád a neve. A kérdés jogos. Sokan hallottak már családrajz elemzésről, rajztesztekről, és attól tartanak, hogy egy rosszul sikerült fa vagy egy túl kicsire rajzolt anyuka alapján majd messzemenő következtetéseket vonok le.
Nem így dolgozom. Az állatcsalád a családterápiában nem vizsgálat, hanem egy közös játék, amely után beszélgetünk. A rajz jelentését nem én mondom meg, hanem az, aki rajzolta.
Honnan ered ez a családrajz?
A módszert Luitgard Brem-Gräser német pszichológus dolgozta ki, eredetileg gyerekekkel végzett rajzos eljárásként. Az alapötlete egyszerű és nagyon gyerekközeli. Ha arra kérünk egy hétévest, hogy mondja el, milyennek látja a szüleit, zavarba jön, vagy azt mondja, amit szerinte hallani szeretnénk. Ha viszont azt kérdezzük, milyen állat lenne az anyukája, gondolkodás nélkül rávágja, hogy zsiráf, mert mindent lát fentről.
Az állatok nyelvén sok minden kimondható, amit egyenesen megfogalmazni ijesztő lenne. Egy medve erős és védelmező, de félni is lehet tőle. Egy macska önálló és kedves, de néha nem lehet megfogni. Egy kisgyerek számára ez természetes nyelv, hiszen a mesékben is állatok viszik a legfontosabb érzéseket.
A családterápiában úgy használjuk a módszert, hogy a család minden tagja rajzol, a szülők is. Így nem egyetlen gyerek kerül a figyelem középpontjába, és nem az ő „lelkét” vizsgáljuk. A rajzok együtt adnak ki egy képet arról, hogyan látják egymást a család tagjai. Rendszerszemléletű nézőpontból ez a lényeg. Nincs egyetlen igaz kép a családról, csak több, egymás mellé tehető nézőpont. Ebben különbözik a családállítástól is, ahol a családtagokat többnyire idegen résztvevők jelenítik meg egy csoportban. A családállítás és a rendszerszemléletű családterápia különbségeiről külön írtam.
Papír, ceruza, tíz perc csend
Az ülés elején mindenki kap egy A4-es lapot és színes ceruzát vagy filctollat. Az instrukció rövid: „Rajzolja le a családját úgy, mintha mindenki egy állat lenne. Saját magát is.” Hozzáteszem, hogy nem kell szépen rajzolni. Ha valaki nagyon nem akar, felírhatja az állatok nevét is, és nyilakkal jelölheti, ki kicsoda.
A felnőttek ilyenkor gyakran feszengenek. Van, aki nevetgél, van, aki azt mondja, hogy ő „világéletében nem tudott rajzolni”. A gyerekek viszont többnyire azonnal nekiállnak. Ez a helyzet is sokat elárul, hiszen most egyszer a gyerekek vannak otthon, és a szülők kapkodnak.
Amikor mindenki végzett, egyenként megnézzük a rajzokat. A rajzoló elmondja, ki melyik állat, és miért. Én olyanokat kérdezek, hogy „Mit csinál most ez a róka?”, „Mit gondol, a medve észreveszi a kis nyuszit?”, „Ha ez az állat megszólalhatna, mit mondana?” Ezek a kérdések a rajzon belül maradnak, nem kell közvetlenül a családtagokról beszélni. Ez sokszor könnyebb.
Figyelek arra is, ami nem szóban jelenik meg. Mekkorák az állatok egymáshoz képest. Ki van közel kihez, és ki került a lap szélére. Ki néz kire. Van-e valaki, aki kimaradt a rajzról. Ezeket nem értelmezem a rajzoló helyett, de ha valami feltűnő, rákérdezek. „Érdekes, hogy a teknős egészen a sarokba került. Mit csinál ott?”
A végén egymás mellé tesszük a lapokat. Gyakran ez a legizgalmasabb pillanat, mert kiderül, hogy az apa, aki önmagát nyugodt vízilónak rajzolta, a lánya rajzán egy morgó kutya. Ilyenkor a felnőttek néha megsértődnek. Ez érthető, és erről is lehet beszélni.
Mit mondjanak a gyereknek előre?
A szülők gyakran megkérdezik, hogyan készítsék fel a gyereket. Azt javaslom, hogy ne készítsék fel. Elég annyit mondani, hogy az ülésen rajzolni is fognak, és ezt mindenki csinálja, anya és apa is. Ha a gyerek előre tudja, hogy „a családot kell lerajzolni”, hajlamos otthon begyakorolni vagy megkérdezni, mit rajzoljon. Ez érthető, hiszen a gyerekek szeretnének megfelelni. A rajz akkor mond a legtöbbet, ha az ülésen, ott helyben születik.
A terapeuta szempontjából a rajz nem ítélet, hanem kiindulópont. Én annyit viszek haza belőle, hogy milyen kérdéseket érdemes feltenni a következő alkalommal. Ha egy gyerek rajzán az egyik szülő hiányzik, nem vonom le, hogy rossz a kapcsolatuk. Lehet, hogy egyszerűen kifogyott a helyből a lapon. Rákérdezni viszont érdemes.
Lili egere
A következő jelenet kitalált, több család tapasztalatából összegyúrt példa.
Egy szülőpár jelentkezik a hétéves Lilivel és a tizenegy éves Marcival. A szülők azért jönnek, mert Lili az utóbbi hónapokban sokat sír, nem akar egyedül aludni, és reggelente fáj a hasa, amikor iskolába kell menni. Orvosnál már voltak, testi baja nincs.
Az apa kutyafalkát rajzol. Mindenki egymás mellett fut, a farkukat csóválják. Az anya magát tyúknak rajzolja, a gyerekeket csibéknek a szárnya alatt. A férjét egy lóként ábrázolja, kicsit távolabb, egy kerítés mögött. Marci dinoszauruszokat rajzol, és azt mondja, csak azért, mert azok a legmenőbbek. Mindenki nevet. Később, amikor a rajzáról kérdezik, kiderül, hogy a legnagyobb dinoszaurusz ő maga, és a többieket éppen megvédi egy meteortól. Az apa büszkén megveregeti a vállát. Az anya kicsit elszomorodik, mert tudja, hogy Marci az utóbbi időben otthon valóban sokszor a „nagyfiút” játssza, és a húgát ő viszi iskolába, ő nyugtatja meg este.
Lili rajzán két nagy állat áll egymással szemben a lap közepén, egy oroszlán és egy elefánt. Mindkettőnek nyitva a szája. A lap bal alsó sarkában egy apró, szürke egér kuporog egy kő mögött. A bátyját, egy mókust, fent egy fa tetejére rajzolta.
Amikor a terapeuta megkérdezi, mit csinál az egér, Lili annyit mond: „Elbújt, mert az oroszlán és az elefánt veszekszik.” Aztán hozzáteszi, hogy a mókus azért van fent a fán, mert „ő mindig fülhallgatóban van”.
A szülők néhány másodpercig csak néznek. Aztán az anya elsírja magát. Kiderül, hogy az utóbbi hónapokban tényleg sokat veszekedtek, főleg esténként, amikor azt hitték, a gyerekek már alszanak. Azt gondolták, Lili nem hall semmit. Marci közben vállat von, és megjegyzi, hogy ő mindent hall, azért van rajta a fülhallgató. A két rajz egymás mellett így egészen mást mutat: a fiú a saját képén megvédi a családot, a húga szemében pedig elmenekül a fa tetejére. Valószínűleg mindkettő igaz.
Ez a pillanat nem könnyű, és nem szabad elsietni. Fontos, hogy Lili ne érezze úgy, hogy bajt okozott a rajzával. A terapeuta megköszöni neki, hogy ilyen pontosan megmutatta, milyen most otthon. A következő ülésekre a szülők már gyerekek nélkül, párterápiára jönnek, mert kiderült, hogy nekik van mit megbeszélniük egymással. Lili hasfájása nem múlik el egyik napról a másikra. Néhány hét múlva viszont a szülők arról számolnak be, hogy a reggelek nyugodtabbak.
Amikor nem működik
Az állatcsalád nem minden családnak való, és nem mindig sikerül elsőre. Kamaszok gyakran szégyellik, és gúnyolódnak rajta. Tizennégy évesen senki nem akar mókust rajzolni az anyjáról egy idegen felnőtt előtt. Ilyenkor nem erőltetem. Nekik néha a figurákkal dolgozó családi asztal jobban beválik. Van, hogy a kamasz végül a telefonján keres egy képet egy állatról, és azt mutatja meg. Ez is jó.
Előfordul, hogy egy felnőtt nagyon kritikus, vagy éppen nagyon sértő állatot választ a párjának. Egy kígyó vagy egy patkány a volt férj helyén egy válás után. Az ilyen rajzokat nem hagyom szó nélkül, mert egy gyerek előtt elhangozva sokat árthatnak. Ha feszült a helyzet a szülők között, inkább külön rajzoltatok velük, a gyerekek nélkül.
Van, hogy a rajz semmi különöset nem mutat. Mindenki szép, barátságos állatokat rajzol, egymás mellett, egy réten. Ez is lehet igaz kép. Az is lehet, hogy a család még nem érzi elég biztonságosnak a helyzetet, hogy mást mutasson. Nem kell minden rajzból felismerésnek születnie.
Kiknek szokott segíteni
Ezt a családrajzot leginkább gyermekes családokban használom, főleg ott, ahol a gyerekek még kicsik ahhoz, hogy pontosan megfogalmazzák, mit élnek meg. Válás után és mozaikcsaládokban is gyakran előkerül, mert a gyerek rajzán kiderül, kit számít a családhoz. Egy új élettárs lehet, hogy rá sem kerül a lapra, vagy éppen a közepére kerül, a saját apa helyett. Testvérféltékenységnél szintén beszédes, hogyan rajzolják le egymást a testvérek. Nem ritka, hogy a kisebbik nagyobbnak rajzolja magát a nagynál.
Ha otthon kipróbálnák
Az állatcsaládot mint terápiás gyakorlatot otthon nem javaslom. Nem azért, mert veszélyes lenne, hanem mert egy nyugtalanító rajz láttán a szülő ösztönösen faggatni kezd, magyarázkodik vagy kijavítja a gyereket. Ettől a gyerek megtanulja, hogy jobb nem megmutatni, ami benne van.
Egy könnyebb játékot viszont szívesen ajánlok. Egy nyugodt estén, vacsora után mindenki mondja el, milyen állat szeretne lenni egy napra, és mit csinálna azon a napon. Ne elemezzék. Csak kérdezzenek rá, ami érdekli Önöket, és hallgassák meg. Ha pedig egy gyerek magától rajzol olyat, ami aggasztja Önöket, ne szidják meg érte, hanem hozzák el a rajzot, és beszéljünk róla közösen.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
