Körkörös kérdezés: miért kérdez másképp a párterapeuta és a családterapeuta?

Egy furcsa kérdés

„Ha most megkérdezném a húgát, hogy Önök közül ki aggódik a legjobban az édesanyjuk miatt, mit gondol, mit mondana?” Egy párterapeuta vagy családterapeuta szájából ez a kérdés elsőre furcsán hangzik.

Az ilyen kérdésekre az emberek először értetlenül néznek rám. Miért nem a húgát kérdezem, ha ott ül mellette? És egyáltalán, miért nem arról kérdezek, ami a baj? Engem ilyenkor nem elsősorban az érdekel, ki aggódik a legjobban. Az érdekel, hogyan látják egymást a család tagjai. Ez a kérdés pedig sokszor többet hoz elő, mint bármilyen közvetlen érdeklődés.

Miért kérdez a párterapeuta egy harmadik embert?

Ha egy szülőtől megkérdezem, miért szomorú mostanában a gyereke, általában a gyerekről fog beszélni. Hogy nehéz az iskola, hogy összeveszett a barátjával, hogy ilyen a természete. Ha viszont azt kérdezem, ki veszi észre elsőként, amikor a gyerek szomorú, és mit csinál ilyenkor, a válasz már az egész családról szól. Kiderül, hogy az anya észreveszi, és bemegy hozzá. Hogy az apa ilyenkor inkább nem szól semmit. Hogy a nagyobbik testvér hangosabbra teszi a zenét.

Ezeket a kérdéseket körkörösnek nevezzük, mert nem egyenes vonalban haladnak az ok és az okozat között, hanem körbejárják a kapcsolatokat. A családban a viselkedések egymásra épülnek. Amit az egyik tesz, arra a másik reagál, és erre a reakcióra megint érkezik egy válasz. Ha csak egy embert nézek, a kör rejtve marad. A párterápiában ugyanez a helyzet, csak ott a két fél egymásról mondott válaszai hoznak újat.

Van ennek egy másik oka is. Az emberek magukról sokszor nehezen beszélnek, főleg egy idegen előtt. A testvérükről, a szüleikről viszont meglepően pontos megfigyeléseik vannak. Egy tizenkét éves gyerek, aki a saját érzéseiről egy szót sem hajlandó mondani, sokszor pontosan le tudja írni, mit csinál az apja, amikor az anyja sír.

Milánó, Bateson és Karl Tomm

A körkörös kérdezés a milánói családterápiás iskolában született. Mara Selvini Palazzoli, Luigi Boscolo, Gianfranco Cecchin és Giuliana Prata a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján írták le. Egy azóta is sokat idézett tanulmányukban három alapelvet fogalmaztak meg az ülés vezetéséhez: a hipotézisalkotást, a körkörösséget és a semlegességet. Később Karl Tomm kanadai pszichiáter rendszerezte a terápiás kérdések különböző fajtáit, és sokat tett azért, hogy ez a gondolkodás a gyakorlatban is könnyebben használható legyen.

A módszer háttere Gregory Bateson angol származású antropológus munkásságához kötődik. Bateson szerint az információ különbségekből születik. Ezért a körkörös kérdések gyakran különbségekre kérdeznek rá. Ki jobban, ki kevésbé, mikor volt másképp, mi változott. A milánói csoport még valamit hangsúlyozott. A kérdés nem csak információt gyűjt a terapeutának. Amikor a család hallja a kérdést és a választ, az nekik is új információ. Valaki megtudja, hogyan látja őt a testvére. Valaki először hallja kimondva, amit mindenki sejtett. Ugyanez a csoport írta le a pozitív konnotáció módszerét is.

Néhány kérdés a gyakorlatból

A kérdéseket mindig a családhoz igazítom, de van néhány visszatérő forma:

• „Amikor a húga sír, mit csinál ilyenkor az édesapjuk?”
• „Ki aggódik a legjobban a nagymama betegsége miatt? És ki a legkevésbé?”
• „Mióta a bátyja elköltözött, többet vagy kevesebbet beszélgetnek otthon?”
• „Hogyan volt ez a betegség előtt? És mit gondol, hogyan lesz egy év múlva?”
• „Ha az édesanyja kevesebbet aggódna, ki venné át tőle ezt a feladatot?”

Az utolsó típus, a feltételes kérdés, különösen érdekes. Egy olyan helyzetet kér elképzelni, amely még nem létezik, és ezzel megmutatja, hogy a jelenlegi elrendeződés nem az egyetlen lehetséges.

Az ülésen ez nem kihallgatásszerűen zajlik. Egy kérdésre sokszor hosszú csend a válasz, és ki kell várni. Gyakran előfordul, hogy a megkérdezett nevet, vagy azt mondja, fogalma sincs. Ilyenkor azt kérem, tippeljen. A tippek általában pontosabbak, mint gondolnánk. Aztán megkérdezem a többieket, egyetértenek-e. Itt szokott a beszélgetés igazán megélénkülni, mert kiderül, hogy ugyanarról a családról mindenki kicsit mást gondol.

Amikor a kérdés maga is változást hoz

Karl Tomm egyik fontos gondolata az volt, hogy a terapeuta kérdései sosem ártatlanok. Minden kérdés valamerre tereli a figyelmet, és ezzel már maga is beavatkozás. Ő ezért megkülönböztette azokat a kérdéseket, amelyek inkább tájékozódnak, azoktól, amelyek szándékosan új gondolatot indítanak el a családban. Ez utóbbiakat reflexív kérdéseknek nevezte.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy-egy kérdés után a család hazamegy, és otthon folytatja a gondolkodást. Előfordul, hogy valaki a következő ülésen azt mondja, egész héten azon járt az esze, amit a legutóbb kérdeztem. Legtöbbször nem a saját válaszán gondolkodott, hanem azon, amit a másik mondott. Egy apa például csak akkor döbben rá, hogy a gyereke őt tartja a legnyugodtabbnak a családban, amikor ezt a saját fülével hallja. Ő addig azt hitte, a gyerekei félnek tőle.

Azt is megfigyeltem, hogy a gyerekek sokszor élvezik ezeket a kérdéseket. Szeretik, ha komolyan veszik a véleményüket arról, mi zajlik a családban. Egy kisiskolás, aki egyébként alig szólal meg, néha a rangsoroló kérdéseknél lelkesedik fel, mert végre ő tudhat valamit, amit a felnőttek nem.

Szilvia, Gyula és a bezárt ajtó

Szilvia és Gyula kitalált szereplők, ahogy a két gyerekük is. A tizenhat éves Flóra hónapok óta visszahúzódott, alig beszél, a szobájában tölti a délutánokat. A tizenhárom éves Botond focizik, sokat van a barátaival. A szülők Flóra miatt kérnek segítséget.

Az első ülésen Szilvia beszél a legtöbbet. Részletesen elmondja, mikor kezdődött, mit próbáltak, milyen orvosnál jártak. Gyula csendes, néha bólint. Flóra a kanapé szélén ül, és a pulóvere ujját gyűrögeti. Botond unatkozik.

Egy ponton Botondhoz fordulok. „Ha Flóra bezárkózik a szobájába, ki az első, aki észreveszi?” Botond megvonja a vállát, aztán azt mondja, anya. „És mit csinál ilyenkor?” Hogy többször is bekopog, és megkérdezi, minden rendben van-e. „És az apjuk mit csinál ilyenkor?” Botond gondolkodik. Aztán azt mondja, apa ilyenkor bekapcsolja a számítógépet, vagy elmegy futni. Gyula meglepetten néz fel.

Megkérdezem Flórát, szerinte igaza van-e az öccsének. Flóra először nem szól. Aztán azt mondja, hogy igen, és hogy amikor anya harmadszor kopog, ő már direkt nem nyit ajtót. Szilvia erre elsírja magát. Azt mondja, ő csak azért kopog, mert egyedül van ezzel. Gyula ekkor megszólal. Ő azért megy el futni, mert nem tudja, mit kellene tennie, és úgy érzi, Szilvia úgyis jobban csinálja.

A beszélgetésből lassan kirajzolódik egy kör. Minél inkább aggódik Szilvia, annál inkább bezárkózik Flóra. Minél inkább bezárkózik Flóra, annál inkább aggódik Szilvia, és annál inkább érzi Gyula, hogy nincs helye. Egyikük sem hibás, és mégis mindegyikük része. A következő hetekben Gyula és Flóra elkezdtek együtt futni. Nem minden nap, és nem mindig szívesen. Szilvia pedig megpróbált kevesebbet kopogni, ami neki volt a legnehezebb.

Szilvia a következő ülésen elmondta, hogy az első napokban nagyon nehezen bírta ki. Ült a nappaliban, hallgatta a csendet Flóra szobájából, és minden porcikája azt mondta, hogy menjen be. Egyszer be is ment. Flóra akkor sem nyitott ajtót, de este kijött vacsorázni, és elmesélte, hogy összeveszett az egyik barátnőjével.

Semlegesség, és ami nehéz benne

A körkörös kérdezés egyik alapja, hogy a párterapeuta vagy családterapeuta semleges marad. Nem áll senki pártjára, és minden válasz egyformán érdekli. Ez nem közömbösséget jelent. Inkább azt, hogy nem döntöm el előre, ki a hibás, és ki szorul védelemre.

Ez nem mindig könnyű, és nem is mindig lehetséges. Ha valaki a családban veszélyben van, bántalmazás vagy önsértés gyanúja merül fel, akkor nem maradok semleges, ott a védelem az első. Azt is látni kell, hogy ezek a kérdések váratlan felismeréseket hozhatnak. Valaki olyat hall magáról a testvérétől vagy a gyerekétől, amire nem számított, és ez fájhat. Ezért figyelek arra, hogy a válaszokból ne legyenek vádak, és hogy az ülés végére mindenki kapjon valamit, amibe kapaszkodhat.

Van, akit kifejezetten zavar ez a kérdezési mód. Úgy érzi, kerülgetem a lényeget, vagy arra biztatom a családot, hogy egymás háta mögött beszéljenek. Ilyenkor elmondom, miért kérdezek így, és ha kell, közvetlenebb formára váltok. Gyászoló családoknál is óvatosabb vagyok, mert a rangsoroló kérdések ott könnyen versengéssé válhatnak arról, ki szenved jobban.

Kérdések, amelyeket Ön is feltehet magának

Egy egyszerű változatot Ön is kipróbálhat, akár csak gondolatban. Nem kell hozzá a család többi tagja, és semmit nem kell kimondania. Ha azon tűnődik, miért olyan ingerlékeny mostanában a párja vagy a gyereke, próbálja meg a „miért” helyett ezeket feltenni magának. Ki más vette még észre ezt a változást, és mit csinál ilyenkor? Én mit szoktam csinálni, és mi történik utána? Mi volt másképp azon a napon, amikor ez nem fordult elő? Nem kell rájuk választ találnia. Ha szeretné, jegyezze fel, mi jut eszébe, és hozza el az első ülésre.