Párkapcsolat-pszichológia a hétköznapokban: a megfigyelési feladat

Az első ülés utolsó perceiben a család már félig áll. A kabátok a széktámlán, a kisebbik gyerek a cipőjét húzza, az anya a naptárában keresi a következő időpontot. Ilyenkor szoktam mondani, hogy lenne egy kérésem a következő alkalomig. Az apa sóhajt, mert házi feladatra számít, amely újabb terhet jelent a már így is túlzsúfolt hetükben. Aztán meghallja, mit kérek, és a sóhaj félbemarad. A feladat a párkapcsolat-pszichológia és a családterápia egyik legegyszerűbb eszköze.

A kérés

A mondat, amelyet ilyenkor mondok, nagyjából így hangzik: „A következő alkalomig figyeljék meg, mi az, ami a családjukban történik, és amiről szeretnék, hogy így maradjon.”

Nem azt kérem, hogy változtassanak valamin. Nem azt, hogy figyeljék meg, mi rossz, hiszen azt amúgy is tudják. Nem is azt, hogy beszéljék meg egymással, hanem hogy mindenki külön figyeljen, és ha tud, írja is le, amit észrevett. A következő ülést ezekkel a megfigyelésekkel kezdjük.

Ezt a feladatot Steve de Shazer írta le, aki Insoo Kim Berggel együtt a megoldásfókuszú rövid terápia kidolgozója. A szakirodalom első ülés utáni feladatként emlegeti, mert eredetileg az első találkozás végén adták ki, szinte bármilyen problémától függetlenül. Azóta sok terapeuta használja, különböző változatokban. Közeli rokona a kivételek keresése, amely a probléma szüneteire kérdez rá.

A megfogalmazás pontos szavain sokat gondolkodtam az évek során. A „figyeljék meg” fontosabb, mint elsőre látszik. Nem azt mondom, hogy „gondolják végig”, mert akkor egy este leülnének, és próbálnának kitalálni valamit. A megfigyelés a hét minden napjára szól, és a hétköznapok apró jeleneteire irányul, amelyek máskor észrevétlenül elsuhannak. A „szeretnék, hogy így maradjon” pedig arra utal, hogy ezek a dolgok már most is megvannak. Nem kell létrehozni őket, csak észrevenni.

Azt is mindig elmondom, hogy nem baj, ha valaki csak egy dolgot talál. Egyetlen megfigyelés is elég ahhoz, hogy legyen miről beszélni. Aki úgy érzi, hogy hosszú listát kell hoznia, az könnyen feladja, mielőtt elkezdené.

Miért nem kérek változást? Egy kis párkapcsolat-pszichológia

Az első ülés után a legtöbb család kimerült. Elmondták a problémájukat egy idegennek, néha olyasmit is, amit egymásnak sem mondtak még ki. Sokan szégyent éreznek, hogy segítséget kellett kérniük. Mások azt várják, hogy most majd kapnak egy receptet, amely mindent megold. Ha ilyenkor azt mondanám nekik, hogy mostantól csináljanak valamit másképp, az a legtöbbjük számára újabb teher lenne, és jó eséllyel kudarccal végződne.

A megfigyelési feladat ezzel szemben semmit sem kér, amit ne tudnának megcsinálni. Csak figyelni kell. Ez megkönnyebbülés, különösen azoknak, akik attól tartanak, hogy a terápia újabb számonkérést hoz az életükbe.

Van ebben valami más is. Amire figyelünk, azt jobban látjuk. Ha egy család hónapok óta csak a konfliktusokat, a hibákat és a kudarcokat veszi észre, akkor lassan úgy érzik, hogy az életük csak ebből áll. Ha viszont egy héten át tudatosan arra is figyelnek, ami működik, akkor ezek a pillanatok is előkerülnek. Gyakran kiderül, hogy több van belőlük, mint gondolták.

A rendszerszemléletű családterápiában van még egy szempont. Ha a családtagok elkezdenek egymásban a jót keresni, akkor maguk is másként viselkednek. Az apa, aki észreveszi, hogy a nagyobbik gyerek segített a kicsinek, talán megdicséri érte. A gyerek, akit megdicsértek, talán legközelebb is segít. Egy apró megfigyelés így visszahat a családra, anélkül hogy bárki szándékosan változtatni akart volna.

A füzetek

Egy kitalált család történetével szeretném megmutatni, milyen lehet ez a gyakorlatban.

A család négy tagú. Két szülő, egy kilencéves lány, Dóri, és egy hatéves fiú, Peti. Azért jöttek, mert a reggelek elviselhetetlenek. Mindenki rohan, a gyerekek civakodnak, az anya kiabál, az apa elkésik a munkából. Az első ülésen szinte csak erről van szó, és a végén mindenki kimerültnek látszik.

Amikor kiadom a feladatot, az anya megkérdezi, hogy a gyerekeknek is kell-e. Mondom, hogy ha szeretnék, igen, és a kisebbik rajzolhat is. Peti ettől felvillanyozódik. Dóri azt mondja, hogy ő biztosan nem fog semmit találni.

Két hét múlva jönnek vissza. Az apa egy összehajtott papírlapot vesz elő a zsebéből, rajta négy tétel, apró betűkkel. Azt írta, hogy vasárnap délelőtt együtt reggeliztek, és senki sem sietett. Hogy Dóri egyik este segített Petinek a betűk gyakorlásában. Hogy a felesége szerdán hazafelé felhívta, csak azért, hogy megkérdezze, hogy van. És hogy egyik este mindannyian nevettek egy rajzfilmen.

Az anya a telefonjában jegyzetelt. Ő azt írta, hogy Peti egyik reggel magától felöltözött. Hogy a férje elmosogatott, pedig nem kérte. Hogy Dóri este bebújt mellé az ágyba, és elmesélte, mi történt az iskolában.

Dóri, aki azt mondta, hogy semmit sem fog találni, egy teleírt lapot hoz. A legtöbb tétel arról szól, hogy mit csinált a nagymamájával, de van köztük egy mondat, amelyen az anya elérzékenyül: „Amikor anya nem siet.”

Peti egy rajzot hoz. Egy nagy ember ül egy fotelben, mellette egy kisebb, a kezükben egy könyv. Megkérdezem, mi ez. „Amikor apa felolvas.”

Az apa hallgat egy darabig. Aztán azt mondja, hogy nem is gondolta, hogy ez Petinek ennyire fontos. Ő azért olvas fel, mert a felesége megkérte rá, és néha úgy érzi, csak letudja. Az anya erre elmondja, hogy a felolvasások alatt ő szokott végre egy kicsit egyedül lenni, és ezt nagyon szereti.

Ettől az üléstől kezdve a reggelekről is másképp tudunk beszélni. Nem azért, mert megoldódtak, hanem mert a család most már tudja, hogy nem csak a reggelekből áll. Dóri mondata pedig egy konkrét irányt is ad: mi kellene ahhoz, hogy az anya reggel kevésbé siessen?

Ha valaki üres lappal jön vissza

Nem mindig ilyen gazdag a termés. Van, aki elfelejti a feladatot. Van, aki azt mondja, hogy a héten semmi olyan nem történt, amit meg akarna tartani. Van, aki szégyelli, hogy nem írt semmit, és nem is hozza szóba.

Ezekben sincs semmi baj. Ha valaki elfelejtette, az ülésen közösen visszagondolunk az elmúlt hétre, és általában ott, helyben is előkerül néhány dolog. Ha valaki azt mondja, hogy semmi jó nem történt, azt komolyan veszem. Lehet, hogy tényleg nagyon nehéz időszakban vannak, és a feladat túl korán jött. Ilyenkor nem erőltetem a pozitívumokat, hanem arról beszélünk, ami most van.

Az is előfordul, hogy a pár egyik tagja hosszú listát hoz, a másik semmit. Ez könnyen fájdalmas lehet annak, aki próbálkozott. Ilyenkor vigyázok arra, hogy ne legyen belőle vád. Kíváncsi vagyok, mi akadályozta a másikat. Lehet, hogy nem hitt a feladatban, lehet, hogy túl fáradt volt, és lehet, hogy egyszerűen nem vette észre a jó pillanatokat, mert annyira a gondokra figyelt. Ez utóbbi önmagában is fontos információ arról, hogyan éli meg a kapcsolatot. Ha ez a különbség tartósan megmarad, azzal a párterápiában is érdemes foglalkozni.

Kinek kevés ez a feladat?

A megfigyelési feladat az egyik legbiztonságosabb eszköz, amelyet ismerek. Nem kér változtatást, nem nyúl mélyen fájdalmas érzésekhez, és szinte minden család számára vállalható. Éppen ezért azonban nem is elég minden helyzetben.

Ha a családban krízis van, ha valaki veszélyben érzi magát, vagy ha a problémák annyira súlyosak, hogy a mindennapi életet is lehetetlenné teszik, akkor nem elég a jó pillanatokra figyelni. Ilyenkor először a biztonságról és a legsürgetőbb teendőkről kell beszélni.

Függőséggel érintett családokban a feladatot egy kicsit át szoktam fogalmazni. A hozzátartozók figyelme gyakran teljesen a függő családtag körül forog, és ha azt kérem, figyeljék meg, mi jó a családban, könnyen csak az ő józan napjait fogják számolni. Ezért inkább azt kérem, hogy figyeljék meg, mi az, ami az ő saját életükben történik, és amit szeretnének megtartani. Egy barátnővel töltött délután. Egy séta. Egy este, amikor sikerült korán lefeküdniük. Egy telefonhívás, amelyben nem a családi gondokról volt szó. Ezek a megfigyelések sokszor rádöbbentik őket, milyen régen törődtek magukkal. Az ilyen hosszan tartó önfeladásról a társfüggőségről szóló cikkben olvashatnak bővebben.

Egy otthoni változat

Sokan kérdezik tőlem, hogyan javítsuk a párkapcsolatot, ha már minden beszélgetés vitába torkollik. Erre ez a feladat jó első lépés, mert nem kell hozzá vitatkozni, sőt beszélgetni sem. A párkapcsolat pszichológiájában ritka az ilyen egyszerű, kockázat nélküli eszköz.

Ezt a feladatot bárki kipróbálhatja otthon, szakember nélkül is. Egy héten át mindenki tartson egy kis füzetet, vagy használja a telefonja jegyzetfüzetét, és írja fel, mi történt aznap a családban, amit szeretne megtartani. Ne beszéljék meg előre, és ne kukucskáljanak egymás jegyzeteibe. Ha kisebb gyerekek is vannak, ők rajzolhatnak.

A hét végén üljenek le együtt, és olvassák fel egymásnak, amit írtak. Ne értékeljék a másik listáját, ne mondják, hogy „ez nem is számít”, és ne versenyezzenek, kinek hosszabb a listája. Csak hallgassák meg egymást. Ha valaki meghatódik, hagyják, hogy meghatódjon, nem kell rögtön továbblépni a következő listára. Ha a felolvasás után beszélgetni is szeretnének, a párkapcsolati kérdésekről szóló írásban találnak ehhez ötleteket. Lehet, hogy lesz, ami meglepi Önöket. Lehet, hogy lesz, ami meghatja Önöket. És lehet, hogy lesz olyan is, ami fáj, mert kiderül, hogy valami, amit Ön fontosnak tartott, a többieknek fel sem tűnt. Ez is a család életéhez tartozik, és ha nehéz vele egyedül boldogulni, egy terápiás beszélgetésben jó helyen van.