Kata a kanapé bal szélén ül, a táskáját az ölében tartja, mintha bármikor indulnia kellene. Gábor a másik végen, hátradőlve, karba tett kézzel. Negyven perce beszélünk arról, mi nem működik közöttük. Hogy Gábor későn ér haza, hogy Kata már a küszöbön a teendőket sorolja, hogy hétvégén is mindenki a saját telefonját nézi. Ekkor felteszem nekik a csodakérdést, amelyre egyikük sem számít.
(Kata és Gábor kitalált szereplők, a történetük több pár tapasztalatából állt össze.)
Így hangzik a csodakérdés
„Tegyük fel, hogy ma éjjel, amíg alszanak, csoda történik, és az a gond, amely miatt ide jöttek, megoldódik. Mivel alszanak, nem tudnak róla. Reggel mi lesz az első apró jel, amiből észreveszik, hogy valami megváltozott?”
Csend lesz. Kata rám néz, aztán Gáborra, aztán megint rám. „Hát, nem veszekednénk” – mondja végül. Ez a leggyakoribb első válasz, és teljesen érthető. Aki hónapok óta abban él, amit nem akar, annak nehéz elképzelnie, mit szeretne helyette. A „nem veszekednénk” ráadásul valaminek a hiánya, és egy hiányt nem lehet megfigyelni.
Ezért továbbkérdezek. Ha nem veszekednének, mit csinálnának helyette? Mit látna Kata, amikor reggel kimegy a konyhába? Mit csinálna Gábor?
Kata elgondolkodik. Aztán lassan azt mondja, hogy Gábor ott ülne az asztalnál, és nem a telefonját nézné, hanem kávét töltene neki is. Tíz perc lenne az egész. Hogy leülnek, és megkérdezik egymást, mi lesz aznap.
Gábor meglepődik. Évek óta úgy gondolja, hogy Kata azt szeretné, ha kevesebbet dolgozna, és ezt nem tudja megadni neki. Egy reggeli kávé viszont egészen más kérés. Amikor őt kérdezem a saját csodájáról, azt mondja, hogy este, amikor hazaér, Kata megkérdezné, milyen napja volt, és végighallgatná. Csak ennyi, nem kellene mindjárt a számlákról beszélni.
Honnan ered a módszer?
A csodakérdés a megoldásfókuszú terápia, pontosabban a megoldásfókuszú rövid terápia legismertebb eszköze. Az irányzatot Steve de Shazer és Insoo Kim Berg dolgozta ki munkatársaikkal a milwaukee-i Brief Family Therapy Centerben, az Egyesült Államokban. Az ő alapgondolatuk az volt, hogy a változáshoz nem mindig kell a probléma gyökereit hosszan kutatni. Legalább annyit ér, ha tisztán látjuk, hová szeretnénk eljutni, és észrevesszük, mi az, ami ebből már most is megvan. Ugyanebből a műhelyből származnak a skálakérdések is, amelyekkel a haladást lehet követni.
Ezt sokan elsőre furcsának tartják. A terápiáról a legtöbb embernek az jut eszébe, hogy az ember elmondja a gyerekkorát, és a terapeuta megfejti, miért lett minden úgy, ahogy lett. A megoldásfókuszú szemlélet ezt nem tagadja, de más irányból indul. Arra kíváncsi, milyen lenne, ha jobb volna, és ezt olyan részletesen akarja tudni, hogy a válaszból holnap reggel ki lehessen próbálni valamit.
A rendszerszemlélet szempontjából van ebben még valami. A csodakérdés sosem csak egy emberről szól. Ha Gábor reggel kávét tölt Katának, Kata másként indul el otthonról, és este talán máshogy fogadja Gábort. Egyetlen apró változás is elindíthat egy új kört, amely a régi helyett kezd forogni.
Amikor a válasz az, hogy „nem tudom”
Nem minden ülés halad úgy, mint Katáéké. Van, aki azt mondja, hogy ő nem hisz a csodákban, és ez az egész gyerekes. Van, aki elsírja magát, mert a kérdés rádöbbenti, milyen régóta nem gondolt arra, mit szeretne. És van, aki egyszerűen nem tud mit mondani.
Ilyenkor nem erőltetem. Néha átfogalmazom a kérdést: mi lenne, ha nem csoda, csak egy jobb nap jönne? Honnan venné észre a kollégája, a gyereke vagy a kutyája, hogy valami megváltozott? Ez utóbbin sokan elnevetik magukat, és utána könnyebben mennek a válaszok. Máskor visszatérünk a nehézséghez, mert kiderül, hogy az illető még nem érzi, hogy igazán meghallgatták. Amíg ez nem történik meg, addig a jövőről kérdezni olyan, mintha át akarnék lépni a fájdalmán.
Gyász vagy súlyos veszteség idején különösen óvatos vagyok. Ha valaki elvesztette a gyerekét vagy a társát, a „csoda” szó bántóan hathat, hiszen az a csoda, amire vágyik, nem történhet meg. Ilyenkor más szavakat keresünk, és a kérdés inkább arról szól, mi segítene neki egy kicsit jobban kibírni a napjait.
Mit csinálunk a válaszokkal?
A csodakérdés akkor ér valamit, ha a válasz konkrét. A „boldogabbak lennénk” nem elég. Azt kérdezem, miből venné észre a másik, hogy Ön boldogabb. Mit csinálna másképp? Mit mondana? Hol lenne? Ilyenkor néha úgy érzem magam, mint egy riporter, aki egy nap minden percéről tudni akar.
Aztán jön a legfontosabb lépés. Megkérdezem, volt-e már az elmúlt időszakban olyan reggel vagy este, amikor a csoda egy kis darabja megtörtént. Katáék esetében kiderül, hogy vasárnaponként néha tényleg leülnek kávézni, és ezek a reggelek jók. Csak senki nem tulajdonított nekik jelentőséget, mert a hét többi része elnyomta őket. A megoldásfókuszú munkában ezt a lépést kivételek keresésének nevezzük.
Innen már nem kell új dolgot kitalálni. A kérdés az, hogyan lehetne a vasárnapi reggelből egy kicsit többet csinálni. Katáék megbeszélik, hogy a következő héten kétszer, kedden és csütörtökön, Gábor tíz perccel korábban kel fel. Kata pedig megpróbálja az első negyedórában nem a teendőket sorolni, amikor Gábor este hazaér.
A következő ülésen kiderül, hogy a keddi reggel jól sikerült, a csütörtöki elmaradt, mert Gábor elaludt. Kata ezen előbb bosszankodott, aztán észrevette, hogy Gábor bocsánatot kért, és ez régen nem fordult elő. Ebből is lett egy beszélgetés. Arról, hogy mikor kértek utoljára bocsánatot egymástól, és miért lett ez egyre ritkább az évek során.
Amit a legtöbben megkérdeznek
Az egyik leggyakoribb ellenvetés az, hogy ez az egész túl egyszerű. Évek óta tartó gondokat nem lehet egy kávéval megoldani. Ezzel egyetértek. Egy párkapcsolat megmentése ennél jóval több munkát kíván. A csodakérdés nem ígéri, hogy a gondok eltűnnek, és a reggeli kávé sem fogja rendbe tenni egy házasság minden sebét. Arra viszont jó, hogy a pár ne csak a problémát lássa maga előtt, hanem azt is, merre indulhatna. Egy irányt, amelyen el lehet indulni, és közben lehet beszélni arról is, ami fáj.
Mások attól tartanak, hogy a kérdéssel elkerüljük a lényeget. Ha nem beszélünk a múltról, nem beszélünk a sérelmekről, akkor azok csak tovább gyűlnek. Ez is jogos aggodalom. A megoldásfókuszú eszközöket én magam sem használom elszigetelten. Egy ülésen belül is váltakozik, mikor a nehézséggel foglalkozunk, és mikor a vágyott jövővel. Van, amikor a sérelmek meghallgatása az első, és a csodakérdésre csak hetekkel később kerül sor.
Olyan is előfordul, hogy a két fél csodája nagyon különbözik. Az egyik azt képzeli, hogy reggel együtt reggeliznek, a másik azt, hogy végre egyedül lehet egy kicsit. Ez elsőre ijesztő, mert úgy tűnik, ellentétes dolgokat akarnak. Ilyenkor az a feladatom, hogy segítsek meglátni, hogyan férhet meg a kettő egymás mellett. Egy közös reggeli után is lehet valakinek egy óra csendje.
A kérdés családoknál
Ha gyerekek is ülnek a szobában, a csodakérdés néha egészen váratlan irányba visz. Előfordul, hogy egy tizenkét éves azt mondja, a csoda után anya énekelne a konyhában, és a szülők döbbenten néznek egymásra, mert az anya évek óta nem énekel, és eszükbe sem jutott, hogy a gyerek ezt észrevette.
A gyerekek válaszai sokszor pontosabbak, mint a felnőtteké, mert nem próbálnak elvont célokat megfogalmazni. Ők azt mondják, amit látni szeretnének. Kamaszoknál viszont számítani kell arra, hogy vállat vonnak, vagy gúnyos választ adnak. Ezt nem veszem rossz néven. Egy kamasz ilyenkor gyakran azt teszteli, komolyan veszik-e, és ha kitartóan, de nyomulás nélkül érdeklődöm, a második vagy harmadik alkalommal már mond valamit.
Függőséggel érintett családokban a hozzátartozók csodája gyakran úgy kezdődik, hogy „nem iszik”. Ez érthető, de ilyenkor arra is rákérdezek, mi lenne másként az ő saját életükben. Mit csinálnának, ha nem kellene folyton figyelni, ébren várni, hazudni a szomszédnak. Ezekre a válaszokra sokszor ők maguk is meglepődnek, mert kiderül, mennyi minden maradt ki az életükből az évek során. A hozzátartozók saját terheiről a társfüggőségről szóló írásban is szó van.
Ha otthon kipróbálnák
A csodakérdés a terápiában működik a legjobban, mert ott van valaki, aki továbbkérdez, és vigyáz arra, hogy senki ne érezze vádnak, ha a másik csodájában ő viselkedik másképp. Egy egyszerű változata azonban otthon is biztonságosan kipróbálható.
Válasszanak egy nyugodt estét, amikor egyikük sem fáradt vagy ingerült. Mindketten írják le egy papírra, mi lenne a csoda utáni reggel három apró jele, olyasmi, amit egy kívülálló is látna. Ne azt írják, hogy „kedvesebb lenne”, hanem azt, hogy „megkérdezné, kérek-e teát”. Aztán olvassák fel egymásnak, és a másik ne vitatkozzon, csak kérdezzen, ha valamit nem ért. Végül válasszanak ki egyetlen elemet, a legkönnyebbet, és próbálják ki a következő héten.
Ha a beszélgetésből vita lesz, az nem kudarc, és nem is azt jelenti, hogy a kapcsolatuk reménytelen. Inkább azt, hogy ehhez a témához egy harmadik ember nyugalma kell, és ezt nyugodtan kérhetik, például párterápia keretében.
Ne várjon addig, amíg a helyzet tovább romlik
Kérjen segítséget saját maga számára, amíg nem késő. Ha Ön hozzátartozó, akkor sem kell megvárnia, hogy a függő családtag felismerje a problémát vagy készen álljon a segítségkérésre.
A közös munkát Önnel is elkezdhetjük. Az Ön határainak, reakcióinak és kommunikációjának változása a család egészének működésére hat — és új helyzetet teremthet a függő hozzátartozó számára is.
Több mint tíz éve dolgozom párokkal, családokkal és függőséggel érintett emberekkel. Abban segítek, hogy átlássuk a kialakult helyzetet, megtaláljuk az Ön számára vállalható következő lépést, és ne kelljen egyedül cipelnie ennek a terhét.
