Skálakérdés: kis lépések egy nullától tízig tartó úton

Az első ülésen sokan megkérdezik tőlem, honnan fogják tudni, hogy a terápia használ. Jogos kérdés. Egy kapcsolat javulását nem lehet lemérni, mint a vérnyomást, és a változás gyakran olyan lassú, hogy aki benne él, nem is veszi észre. Ráadásul egy családban mindenki mást lát. Az egyik szülő szerint minden ugyanolyan, a másik szerint sokat javult a helyzet, a kamasz pedig azt mondja, hogy őt ez nem érdekli. Erre a zűrzavarra az egyik legegyszerűbb eszközöm a skálakérdés, egy nullától tízig tartó skála.

Nem osztályzat

Mielőtt bármit elmondanék a módszerről, egy félreértést szeretnék eloszlatni. A skálán mondott szám nem osztályzat, és nem is mérés. Nincs jó vagy rossz válasz, és nem az a cél, hogy a hónap végére mindenki tízest mondjon. A szám egy beszélgetés kezdete, semmi több.

Sokan ettől még feszengenek. Gyakran hallom valamelyik féltől, hogy nem akar számot mondani, mert ha túl magasat mond, a párja majd azt hiszi, nem veszi komolyan a gondokat. Ez a félelem gyakori, és megmutatja, mennyire megszokták a párok, hogy minden kijelentésüket a másik bírálja. Ilyenkor előre megbeszéljük, hogy a számokról nem vitatkozunk. Mindenki a saját számát mondja, a saját nézőpontjából.

Honnan ered?

A skálakérdések a megoldásfókuszú rövid terápiából származnak, amelyet Steve de Shazer, Insoo Kim Berg és munkatársaik dolgoztak ki. Az irányzat egyik alapgondolata, hogy a változás folyamatosan zajlik, csak sokszor olyan kis lépésekben, hogy nem vesszük észre. Egy skála ezeket az apró elmozdulásokat is megragadja. A négyes és az ötös között nincs nagy különbség, de aki a négyesről az ötösre lépett, az tudja, hogy valami történt. A tízes sokszor a csodakérdés utáni napot jelenti, azt az állapotot, amikor a gond már megoldódott.

A rendszerszemléletű családterápiában ennek van még egy haszna. Ha egy család tagjai nagyon eltérő számokat mondanak, az önmagában is sokat elárul. Nem arról, kinek van igaza, hanem arról, hogyan éli meg mindenki ugyanazt a helyzetet. Ezek az eltérések gyakran olyan beszélgetéseket indítanak el, amelyek addig nem jöttek létre.

A skálakérdés három lépése

A skálakérdésnek van egy alapformája, amely szinte minden ülésen előkerül valamilyen változatban.

1. „Egy nullától tízig terjedő skálán, ahol a nulla a legrosszabb időszakuk volt, a tíz pedig az, amikor a gond már megoldódott, most hol tartanak?”
2. „Mi az, ami miatt most négyes, és nem kettes?”
3. „Mi lenne az, amiből észrevennék, hogy egy ponttal feljebb léptek?”

A második kérdés a legfontosabb, és egyben az, amelyik a legjobban meglepi az embereket. Arra számítanak, hogy azt kérdezem, miért nem jobb a helyzet. Ehelyett azt kérdezem, miért nem rosszabb. Erre a kérdésre válaszolva az emberek olyasmiket kezdenek sorolni, amiket addig természetesnek vettek. Hogy a párjuk minden reggel elviszi a gyereket az óvodába. Hogy hétvégén még mindig együtt ebédelnek. Hogy a nagymama besegít. Ezek a dolgok ott voltak eddig is, csak senki nem nevezte meg őket.

A harmadik kérdésnél arra figyelek, hogy a válasz kicsi és kézzelfogható legyen. Ha valaki azt mondja, hogy egy ponttal feljebb lenne, ha a párja megváltozna, akkor visszakérdezek: miben venné észre a változást? Mit csinálna a párja jövő kedden, ami ma még nem szokása? A cél nem a tízes, hanem a következő, elérhető lépés.

Lilla kettese

Egy kitalált család történetével szeretném megmutatni, hogyan működik ez a gyakorlatban.

Lilla tizenöt éves. A szüleivel ül a rendelőben, a kapucnija a fején, a karját a mellkasán keresztbe fonva. Az anyja szerint otthon a hangulat hármas. Az apja ötöst mond. Lilla sokáig hallgat, aztán kinyögi: „Kettes.”

Az anya rögtön fel akar csattanni, látom rajta. Mielőtt megszólalna, Lillához fordulok, és megkérdezem, mi az, ami miatt kettes, és nem nulla. Lilla vállat von. Várok. Egy idő után azt mondja, hogy szerdánként az apjával viszik sétálni a kutyát, és az jó. Ott nem kérdezik az iskoláról.

Az anya arca megváltozik. Nem tudott arról, hogy ezek a séták ennyit jelentenek a lányának. Az apa zavartan elmosolyodik. Kiderül, hogy ő sem gondolta, hogy Lillának ez fontos, egyszerűen szerette, hogy van egy kis idejük együtt.

Ezen a ponton könnyen elcsúszhatna a beszélgetés. Az anya úgy érezhetné, hogy ő kimarad valamiből, ami a lánya és a férje között zajlik, és ez sértődéshez vezethetne. Ezért megkérdezem tőle, van-e olyan helyzet, amelyben ő és Lilla jól vannak együtt. Az anya sokáig gondolkodik. Aztán eszébe jut, hogy amikor Lilla kisebb volt, együtt sütöttek vasárnaponként. Lilla forgatja a szemét, de nem mond ellent.

Amikor arról kérdezem Lillát, mi jelentene egy ponttal feljebb lépést, először azt mondja, hogy ha békén hagynák. Kérdezem, mit jelent ez pontosan. Kiderül, hogy a vacsoránál szeretné, ha nem az iskoláról és a jegyekről lenne szó. Az anya ezen megint megfeszül, mert neki az iskola fontos, és fél, hogy ha nem kérdez rá, akkor lemarad valamiről. Megbeszéljük, hogy a jegyekről legyen szó, de ne vacsora közben. Mondjuk vasárnap délután, egyszer egy héten, rövid ideig.

Ez nem oldja meg Lilla és az anyja közötti feszültséget. Arra viszont jó, hogy mindkettőjüknek legyen egy kicsi, kipróbálható változtatása, amelyről a következő alkalommal beszélni lehet. Az ilyen apró kísérletekből épül fel lassan egy másfajta együttlét.

Amit a számok mögött hallok

Amikor valaki számot mond, én nem csak a számot hallom. Figyelem, mennyi ideig gondolkodik, mielőtt válaszol. Figyelem, ránéz-e a párjára, mintha engedélyt kérne. Figyelem, milyen hangsúllyal mondja. Egy gyorsan, magabiztosan kimondott hetes egészen mást jelent, mint egy hosszú hallgatás utáni, bizonytalan hetes.

Néha az is előfordul, hogy valaki szándékosan túl alacsony vagy túl magas számot mond. Egy sértett fél nullát, hogy a párja értse, mennyire rossz neki. Egy megszeppent kamasz tízest, hogy végre hagyják békén. Ezeket a számokat nem javítom ki. Ha valaki nullát mond, megkérdezem, mi kellene ahhoz, hogy fél pontot mondhasson. Ha valaki tízest, megkérdezem, mi mindent csinálnak jól, hogy ott tartanak. Mindkét kérdésre érdekes válaszok szoktak születni, és a túlzó szám mögül előbukkan az, amit az illető valójában mondani akart.

A haladás a párterápiában is abból látszik a legjobban, hogyan változnak a számok ülésről ülésre. Ha valaki három hét után is ugyanazt a számot mondja, nem feltétlenül jelenti, hogy semmi sem mozdult. Lehet, hogy közben megváltozott, mit ért a tízesen. Egy pár, aki a terápia elején azt gondolta, hogy a tízes az, amikor soha többé nem veszekednek, néhány hét múlva már azt mondhatja, hogy a tízes az, amikor a vita után ki tudnak békülni. Ez a változás talán fontosabb bármilyen számnál.

Más skálák, más kérdések

A skála nem csak arra jó, hogy megmutassa, hol tart a helyzet. Rákérdezhetek vele arra, mennyire szeretne valaki dolgozni a problémán, mennyire bízik abban, hogy változhat valami, vagy mennyire érzi magát biztonságban egy helyzetben.

A motiváció kérdése különösen érdekes pároknál, akik közül az egyik jobban akarja a terápiát, mint a másik. Ha az egyik fél kilencest mond, a másik hármast, az nem baj. Sőt, sokkal jobb, ha ez kimondásra kerül, mint ha hallgatólagosan mindkettőjüket nyomasztja.

Függőséggel érintett családokban gyakran használok egy olyan skálát, amely a hozzátartozó saját életére vonatkozik, nem a függő családtag állapotára. Mennyire jut ideje magára? Mennyire tud aludni? Ezekre a kérdésekre az emberek sokszor először nem is tudnak válaszolni, mert évek óta csak a másikat figyelik. Ez az önfeladás a társfüggőség egyik ismerős jele.

Ha a biztonságra vonatkozó skálán valaki nagyon alacsony számot mond, azt mindig komolyan veszem. Ez nem beszélgetésindító, hanem jelzés, amely után más kérdések következnek.

Egy otthoni változat

A skálakérdés egyszerűsített formája otthon is kipróbálható, hasonlóan a megfigyelési feladathoz, és ritkán okoz gondot, ha néhány szabályt betartanak.

A hét végén mindenki írjon fel egy cetlire egy számot nullától tízig arról, milyen volt számára ez a hét a családban. Alá írja azt is, mi az az egy dolog, ami miatt nem alacsonyabb ez a szám. Olvassák fel egymásnak, és közben ne vitassák a másik számát. Aki hármast írt, annak nem kell megindokolnia, miért nem ötöst. Ha kedvük van hozzá, mindenki mondjon egy apróságot, amitől jövő héten fél ponttal jobb lehetne.

Az első alkalommal ez valószínűleg furcsa lesz. A gyerekek viccelődni fognak, valaki tízest ír csak azért, hogy provokáljon. Ez is rendben van. Hagyják, hogy a játék egy kicsit játék is maradjon, és ne legyen belőle kötelező családi értekezlet. Ha valaki egyik héten nem akar részt venni, ne erőltessék, a következő héten talán magától csatlakozik. A második-harmadik héten a legtöbb családban már magától indul el egy beszélgetés arról, amiről korábban nem esett szó. Ha viszont azt veszik észre, hogy a számok miatt rendszeresen összevesznek, az is fontos információ. Ilyenkor érdemes egy harmadik személy jelenlétében folytatni.